Rostás-Péter István: A könnyen vett gáz

Vannak róla emlékeim, még a kilencvenes évek elejéről valók: a „beavatkozás” másnapján érkeztem a fővárosba, és óhatatlanul át kellett vágnom az immár csendes frontzónán; a levegő még így is csípős, nehéz volt, sietős léptekre serkentő. De leginkább a csata utáni feszült csend zavart, az emberek szemében a tétovázás vagy éppen a beletörődéssel elegy szomorúság. Ha ezt a szöveget később kéne megjelentetni, egészen csinos kis szakdolgozatra szabná a közben továbbra is érkező témába illő vagy azt súroló infóadag. Szakértők leszünk, könnygáz-specialisták, meg közbiztonsági tanácsadók. Vagy poéták, ahogyan egy prahovai csendőr versre fakadt a pénteki eseményektől ihletetten, és kiosztja ezt az „idióta nemzetet” melynek fiai-lányai egymásnak rontanak holmi uszításoknak engedve.

Az incidens túlbeszélése és agyonragozása olyan mérteket öltött, hogy maguk az események elhomályosodnak, bagatellizált utcai erőszakos epizóddá silányulnak, és hiába az újabb részletek, már a róla való diskurzus (polémia) veszi át az uralmat a terepen. Az augusztus tizedikei történéseket így nehéz olyan értelmezési mezőben elhelyezni, ami az előzményeket és utózmányokat egyaránt beemeli a képletbe. Az agresszió természeténél fogva nem egy ad-hoc kategória: fokozatai vannak és folyamatként is megragadható jelenség. A hazai pár- és közbeszéd romlásának fokmérője, a kommunikáció csődje. Erre utaló jelek pedig egész esztendőben voltak – hogy csak egy önkényes, de operacionális intervallumot ragadjak ki – a parlamentben eldurvult hangnem, a sajtótájékoztatók harcias regisztere, meg a médiában is teret nyerő nívótlan nyelvi fenekedés rendre azt sejtették, hogy (csentenár ide vagy oda) az érdemi vita és dialógus nem lesz trendi 2018 Romániájában.

Nem nyugtat ugyan meg, de árnyalni látszik a benyomást, miszerint a türelmetlenség, a harcias kommunikációs gesztusok nemzetközi porondon is teret nyernek: feszült brüsszeli tanácskozások, üzengetés, diplomáciai csörték mintha heti programozás szerint pigmentálnák  világérzetünket. A New York Times például vette a fáradtságot és listázta Trump eddigi mandátumának twitteres gorombaságait. Az érvelés és meggyőzés kultúrája avítt, haszontalan kellékként hátrább sodródik, ehelyett a tőmondatos minősítések petárdái csattannak, (a nemtelen egyszerűséggel „leöregbigottkommunistázott” Heller Ágnes esete a legfrissebb a termésből) és eleve elzárják bármilyen közlés – esetleg közelítés – esélyét.

Honi tájakra visszaevezve: nincs jele a kitörésnek, hiszen elhangzik, hogy a civilek legyenek éberek, az ellenzék fogjon össze, túlfelől meg az elrettentő méretű ellendemonstráció ígérete. Ebben a hangzavarban a nyugalomra való intés, az „üljünk le, beszéljük meg” féle felhívások vagy ritkák, vagy pedig olyanoktól érkeznek, akik startból hiteltelenítik a szándékot. A csendőrparancsnok magyarázkodós bocsánatkérése is amolyan utómaszatolás, főképp hogy megtoldotta azzal a teljesen súlytalan bővítménnyel, amelynek értelmében felelősséget vállal a történtekért. Az ami Bukarestben zajlott sajnálatos, figyelmeztető, de nem kell torz módon túllicitálni: a csendőrségről, mint intézményről is szól, a szakszerűségéről, a képzettségéről, amely nem csak az oszlatás drabális módjában mutatta meg hiányosságait, hanem abban is, hogy miként csúszhat át politikai eszközzé, hatalmi retorziós tényezővé a csend és nyugalom szavatolását hivatott, állami költségvetésből fenntartott közeg. A mundér becsületét mentendő, hogy ugyancsak csendőrök mentenek árvízkor, lépnek közbe egyéb csapások idején nos, ezt a retorikát sem lehet hatékonyan bevetni ilyentájt.

Mindeközben biztató előjelekre is futja így a záró bekezdésben: a héten kezdődő felvételire ötszörös a túljelentkezés a câmpinai főiskolán, s ami még erre is rálicitál, hogy a lányok aránya érzékenyen közelít a srácjelöltekéhez.

Kimaradt?