Az amerikai TNT-n és a Netflixen látható sorozat, a Snowpiercer elvégzi azt a munkát, amit sok társadalomtudós és újságíró nem hajlandó: beszél a valóságról.

Minden kornak megvannak azok a keretei, amelyeken belül gondolkodni szabad. Túl az anyagi érdekeken, adott esetekben pedig a közvetlen hatalmi beavatkozásokon, ez az oka annak, hogy a „nyugati” társadalmakban a közbeszédet befolyásolni képes szereplők nem beszélnek az osztálykérdésről (Kelet-Európában mindemellett a fáradhatatlan, és épp ennyire sekélyes komcsizás miatt).

Ha már az urak nem képesek elvégezni a feladatukat (azaz: a társadalmi folyamatok kritikus értelmezését), a helyi, kisebb műhelyek hangját pedig ignorálják (pedig romániai, sőt, romániai magyar kis közösségek is léteznek, ahol a fennálló rendszert szétszedik), akkor marad a szórakoztatóipar.

Ennek zöme selejt, hulladék, rápillantásra nem érdemes. Viszont találni néha olyan értékeket, amelyek pótolják azt a szellemi űrt, amelyet az imént felvázoltam.

Ilyen a Snowpiercer című sorozat is, amelynek elődje a 2013-as, azonos című film (rendezője ugyanaz a Pong Dzsunho, aki az Élősködők című filmet is jegyzi), és alapja a Le Transperceneige című, Jacques Lob és Jean-Marc Rochette által alkotott 1982-es képregény.

Az alaptörténet szerint a globális felmelegedés ellen bevetett technológiai bravúr egy jégkorszakot eredményez. A világ befagy, az emberiség zöme kipusztul, a túlélők pedig egy 1001 kocsiból álló vonaton utazzák körbe a bolygót, évente 2,7-szer, amelyet egy Mr. Wilford nevű milliárdos álmodott meg. A vonat mozgása biztosítja a túléléshez szükséges hőt.

Az 1001 kocsiban egy osztályrendszer (a kifejezés nálunk tabu, sok helyen nyílt kérdés) épült ki, a kevesek luxusát sokak nyomora és életveszélyes körülményei elégítik ki. Ez a helyzet – szemben a mi valóságunkkal – forradalomhoz vezet, a „faroklakók” („tailies”) fellázadnak és átveszik a hatalmat a vonat fölött.

A sorozat nemcsak az osztályellentétekről, az elfogadhatatlan egyenlőtlenségekről szól, hanem arról is például, hogy a katonai diktatúra bevezetése szükségszerűen megelőzi-e a demokráciát, ami az osztálykülönbségekre épülő társadalmat kellene felváltsa: azaz, amennyiben cezúra történik egy társadalomban, a káoszt megelőzendő, nem jelent-e megoldást a központosítás és adott esetben az erőszak?

Az is fontos kérdés, hogy szemben a csodatevő milliárdos mítoszával (tulajdonképpen „a nép jelenkori ópiumával”, ami a sorozatban Mr. Wilfordot jelenti, a valóságban az olyan destruktív,  de apologétákkal körülbástyázott figurákat, mint Elon Musk vagy Jeff Bezos), mi marad a tömegeknek? A Snowpierceren a demokrácia ígérete, ami nyilván a szocializmus szinonimája: hiszen nem a szavazóshowt jelenti, hanem a vonaton megtermelt javak fölötti korrekt rendelkezéshez és az újraelosztáshoz való jogokat. Ez az ígéret persze további áldozatokat igényel, bizonytalanságot, és nehezen tudja felvenni a versenyt azzal a szakralitással, amit Mr. Wilford személye jelent. A maga profanitását nehéz átváltania vallásos rajongássá, és persze kérdés, hogy egyáltalán szükséges-e.

A Snowpiercer második évada nemrég kezdődött el, és egy harmadik is várható. Nincs takargatnivalója: a sorozat alkotói és színészei is nyíltan beszélnek nemcsak arról, hogy a létező osztályellentéteket jelenítik meg, hanem arról is, hogy a kialakított posztapokaliptikus fikció gyakran túlságosan is hasonlít a valóságunkhoz.

De hát azt már Gene Roddenberry, a Star Trek alkotója is elárulta, hogy a fikciója a valóságunkról szól. Az ő korában tabukat döntött meg a sorozatával, ahogyan a Snowpiercer is hiánypótló munkát végez.

Van, amit tanulnunk belőle.