Tizenötévesen életre szóló döntésre szánta rá magát a marosvásárhelyi Molnár Anna. Mivel a romániai felkészülési körülmények nem voltak alkalmasak arra, hogy gyorskorcsolyázóként fejlődhessen, külföldön kellett folytatnia karrierjét. Szüleivel együtt végül az ausztriai Innsbruck városára esett a választása, ahol az idegen környezet miatt számos kultúrsokk érte. Bár a sportolói közegbe hamar beilleszkedett, az iskolát nem tudta megszokni, ezért magántanulóként Magyarországon érettségizett le. A sok áldozatot követően úgy tűnt, tavalyi bokasérülése miatt akár derékba is törhet a karrierje. Ő maga csodával határos fordulatnak tartja, hogy a történtek után ismét elkezdhetett nemzetközi szinten korcsolyázni, az olimpiai kijutást pedig még feldolgoznia is nehéz volt. Az olimpiai faluban közel három hétig várta saját versenyszámát, ez idő alatt számos élményt gyűjtött. Most, hogy sportolóként élete egyik legnagyobb célját elérte, a folytatásban szintén élvezettel szeretne versenyezni és meg akarja tudni, mi az, amit még képes lesz elérni.

– Gyerekkorodban a görkorcsolyával kezdtél. Mikor döntöttél úgy, hogy a jégkorcsolyát is kipróbálod?

– Azelőtt ismerkedtem meg a sporttal, mielőtt iskolás lettem. Egyik barátnőmmel készültünk biciklizni. A Május 1. strand mellett edzettek a későbbi csapattársaim. Láttam, görkoriznak a gyerekek, mondtam anyukámnak, szeretnék én is edzésre járni velük. Anyukám azt mondta, menjek oda ahhoz a bácsihoz, aki a leghangosabban ordibál mindenkinek és mutatkozzak be neki. Szerintem anyukám azt gondolta, hogy nem fogok hozzá odamenni, de megtettem. Gáll Károly volt az edző, akivel utána nagyon sokáig dolgoztam. Az volt az első kérdése, hányas lábam van. Nekem gyerekként fogalmam sem volt, azt hiszem, 37-est mondtam neki. Ő nevetett ezen és azt mondta, másnap menjek el hozzá fél 5-re. Onnantól kezdve éveken keresztül jártam hozzá ugyanabban az órában. Mivel augusztus volt akkor, még a nyári időszak miatt görkoriztunk, amikor eljött az idő, már a jégkorcsolyát is elkezdhettem.

– Mikor érted el azt a kort, amikor már tudatosítottad, hogy hosszú távon és komoly szinten szeretnél ezzel foglalkozni?

– Két évig én voltam a legkisebb és a leggyengébb. Hat-hétévesen senki nem a legjobb. Utána kezdem országos szinten a korosztályomban kiemelkedni a tömegből, elkezdtem megnyerni a versenyeket. Nagyon tetszett, hogy az országon belül és külföldre is jártunk versenyekre. Emlékszem, 2010-ben Vancouverben rendezték a téli Olimpiai Játékokat, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy én is olimpiára akarok menni. Onnantól kezdve csak az olimpiáról beszéltem. Ahogy nőttem, tényleg kezdett kikristályosodni, hogy van tehetségem a folytatáshoz is és van ennek az egésznek jövője.

– Ezt a jövőt viszont Romániában már akkor is nehéz volt elképzelni, mint ahogy ma sem olyan könnyű. Nem voltak megfelelő feltételek a minőségi felkészülésedhez. Nehéz volt meghozni a döntést, hogy melyik országba költözz Romániából?

– Természetesen nem volt a legkönnyebb döntés, 15 évesen ilyen messzire elköltözni a családom mellől. Húszévesen is nehéz lett volna, de nagyon erős akarat volt bennem. Tudni akartam, mekkora potenciál van bennem. A mérleget az billentette el, hogy nehéz lett volna, ha soha nem kapok választ arra kérdésre, mi lett volna, ha elmegyek. Körülbelül tudom, mi történt volna, ha otthon maradok. Sokat mérlegeltünk a szüleimmel és az edzőimmel. Megfordult a fejemben többek között Hollandia, Németország és Magyarország is.

A szintén marosvásárhelyi Antal Emese segített meghozni a döntést. Ő is gyorskorcsolyázóként ment ki Ausztriába, szintén a volt edzőmnél kezdte. Nyaranta mindig hazajárt hozzánk edzeni, rajta keresztül volt meg az osztrák kapcsolat. Budapesten a korcsolyapálya ellenére akkoriban még nem láttunk olyan professzionális közeget, ami a hosszúpályás korcsolyában előnyt jelentene. Németországban pedig könnyen elvesztem volna a tömegben. Innsbruck tűnt a legkézenfekvőbb opciónak.

– Nyelvtanulás és iskola szempontjából hogyan tudtad megszokni az új környezetet?

– Volt néhány kulturális sokkom az elején. Az iskola nem igazán feküdt nekem. Sport szaksuliba jártam, nehezen értettem szót az osztálytársaimmal. Marosvásárhelyen sokkal szigorúbb iskolai környezethez szoktam, ide azok a hokisok és focisok jártak, akiket semmi sem érdekelt igazán. Nem láttam értelmét annak, hogy a folytatásban is ott tanuljak, úgyhogy inkább a budapesti Kovács Pál Gimnázium ra váltottam, magántanulóként folytattam. Félévente jártam vizsgázni minden tantárgyból, az érettségit is Magyarországon tettem le. A helyi csapatba viszont egész könnyen beilleszkedtem, azzal nem volt probléma.

– Az egyetemválasztásnál mi alapján hoztál döntést?

– Először Innsbruckban kezdtem el tanulni fordító és tolmács szakon. Ott három nyelvet kell választani, az angol és a német mellé csak az oroszt tudtam felvenni, azt kezdtem el a 0-ról tanulni. Egy idő után túl sok gyakorlati órám volt, a sport miatt ezt nem tudtam behozni és abba kellett hagynom. Fél évvel ezelőtt kezdtem el a sport- és edzéstudományi tanulmányaimat egy online német egyetemen.

– Nemrég szenvedtél egy nagyon súlyos bokasérülést, ami miatt a visszavonulás is megfordult a fejedben. Hogyan léptél túl ezen az időszakon?

– Tavaly nyáron, göriedzésen megcsúsztam, és nagyon rosszul landoltam. Az egész bokaízületem kitört. Utána megoperáltak, két csavart beraktak, emiatt hat hétig nem állhattam lábra. Egész nap feküdtem, ez mentálisan sem volt egyszerű. Annyira megrendítette a hitemet a sérülés, hogy nem tudtam elképzelni magam korcsolyázni. Korábban ilyen nem történt, de elkezdtem a fizioterápiát. Az olimpia lehetőségét teljesen kizártam és az idei világkupát sem tartottam valószínűnek. A terapeutám az egyik korábbi csapattársam volt és nagyon sokat segített megérteni a terápia lényegét. Ebben az időszakban anyukám is eljött Vásárhelyről, főzött és minden másban sem segített. A körülöttem lévő emberek segítsége nélkül biztosan nem jött volna össze ez a csodával határos felépülés.

– A felépülés után váratlanul sikerült az olimpiai kijutás is neked, milyen tapasztalatokat gyűjtöttél az olimpiai faluban? Az utolsó hétvégén versenyeztél, szóval volt időd kiélvezni is az ott töltött időt.

– Nagyon jó élményt jelentett nekem az olimpiai falu. A sportolók egymás között cserélték a jelvényeket, sok emberrel találkoztam. Érdekes érzés, amikor a világ legjobb műkorcsolyázója ott ül előtted a szemben lévő asztalnál és most már kollégák vagytok. Nem egy csillagi személynek látod őt, aki elérhetetlen. A végén már azt éreztem, kicsit sok az a három hét, amit ott töltötten. Minden nap ugyanazt a laskás pizzát ettük, a végére már nehezen bírtuk. Ez volt az egyetlen kellemetlen részlet, ezt leszámítva hatalmas élmény volt.

– Amikor már közeledett a jégre lépésed napja, mennyire voltál izgatott?

– Nagyon izgultam. Olyan, mintha beledobnának a mélyvízbe. Három hét alatt azt próbáltam feldolgozni, hogy nyolc hónappal korábban még azt éreztem, ennek vége, aztán hirtelen ott álltam az olimpián, ami szerintem minden sportolónak az álma és karrierjének fénypontja. Ez olyan, mintha mínusz százról tízezerre ugrottam volna fel érzelmileg. Nehéz megmagyarázni ezt a helyzetet, természetesen nagyon akartam teljesíteni, vártam már, hogy a végén elmondhassam magamról, hogy olimpikon vagyok. Úgy voltam vele, minden pillanatban, amit ott töltök, valamivel gazdagabb leszek.

– Most valóban elmondhatod, hogy olimpikon vagy, innentől kezdve mi a terv?

– Hosszú távon szeretnék még egy olimpiára eljutni, azonkívül azt csinálnám, amit eddig. Jól akarom érezni magam és meg akarom tudni, mi az, amit el tudok érni.