Kádár Zoltán, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy a helyszínről tudósíthatott a XXXII. nyári olimpiai játékokról. Hazaérkezése másnapján – kissé még kótyagosan az időátállástól – tokiói élményeiről és tapasztalatairól beszélt a Maszolnak.

Isten hozott itthon, Zoli, sikerült visszaállni az erdélyi időzónára?

Harmincnégy órával azután ölelhettem át a feleségemet és fiamat Marosvásárhelyen, hogy utoljára kiléptem a tokiói szállodaszobámból. Az átállás már útközben elkezdődött azzal, hogy a dohai repülőtérről egészen hazáig nem aludtam egy percet se, így itthon éjfél körül lefeküdtem és reggeli 7-ig pihentem. Fizikailag és szellemileg is megerőltető utazás volt, de megérte.

Mesélj egy kicsit arról, hogy milyen előmunka szükséges ahhoz, hogy egy újságíró részt vehessen az olimpián?

A folyamat azzal kezdődött, hogy jeleztem utazási szándékomat a Román Rádiótársaság felé, amely a közvetítési jogok tulajdonosaként a Román Olimpiai Bizottságon keresztül kért és kapott 6 akkreditációt az olimpiára. Kollégám, Szép Zoltán a Nemzetközi Olimpiai Bizottságon (NOB) keresztül kapta meg az akkreditációt. Az egészet még 2018-ban, a phjongcshangi téli játékok után indítottuk el.  

A 2016-os riói paralimpia és a 2018-as phjongcshangi téli olimpia után voltak bizonyos ismereteid a közegről. Mennyire határozza meg egy olimpia hangulatát a rendező ország?

A NOB és a helyi olimpiai bizottság közösen szervezi ezeket a világméretű eseményeket. A sportolók, az újságírók, a nézők „felhasználói élménye” nagyjából mindenhol azonos. Az olimpiai falu, a versenyhelyszínek, a kettő közötti közlekedés a sportolók, a hivatalosan akkreditált személyek számára egy jól meghatározott rend szerint zajlik. A nézők azok, akik szállítják a hely szellemét. Rióban nagyon lezserek voltak a nézők, Pjongcshangban már sokkal merevebb, szabálykövetőbb dél-koreaiakkal találkoztunk. Tokióban sajnos nem lehettek jelen nézők a versenyhelyszíneken. A japánokról tudjuk, hogy az egyik legszabálykövetőbb nép, ezért meggyőződésem, hogy ha beengedték volna a nézőket – hazaiakat és külföldieket – akkor nagyszerű közönséget alkottak volna.

A rendező ország mindig megpróbálja bemutatni magát az olimpián, óriási lehetőséget kap arra, hogy megismertesse önmagát a világgal. Elsősorban az eseményeket a helyszínen követő nézőkön keresztül, de természetesen a televíziós közvetítések által. Ezért is tartják ezeket a hatalmas nyitó- és záróünnepségeket, ilyenkor a saját kultúrájukból osztanak meg a nagyvilággal.

Ahogy közeledett az olimpia, sokasodtak azok a hírek, hogy példátlanul sok megszorítás közepette tartják meg a játékokat a korornavírus-járvány miatt. Voltak-e kétségeid azzal kapcsolatban, hogy jó ötlet-e elmenni Tokióba?

A koronavírus-járvány ébreszthetett kétségeket az emberben. Jómagam időben beoltattam magam, bízom az oltásban, és bíztam abban, hogy oltottan gond nélkül beengednek Japánba. Évek óta erre készültem, szellemileg és érzelmi szinten is nagyon sokat fektettem bele az „én olimpiámba”. Interjúk százait készítettem el az olimpiai ciklusban a játékokra készülő sportolókkal, nagyon sajnáltam volna, ha mindez a munka kárba veszett volna.  

Számodra egy különleges családi jelentősége is volt Tokió 2020-nak. Mesélnél erről az olvasóinknak?

Édesapám, Kádár Antal a román tornászválogatott tagjaként vett részt az 1964-es tokiói olimpián. Csapatban a 12. helyen végeztek, ez nem számított nagyon jó eredménynek, többet vártak tőlük. Édesapám nagyon fiatalon, alig 48 évesen elhunyt, amikor én még csak 18 éves voltam. Nagyon kevés maradt meg azokból a beszélgetésekből, amelyekben tokiói élményeiről mesélt. Most, érett fejjel nagyon szívesen meghallgatnám, hogy milyen volt számára a 1964-es olimpia. Nyilván ezt most már nem tehetem meg, és valószínűleg ezért is volt olyan fontos érzelmileg számomra, hogy ott lehessek a 2020-as olimpián. Azt is valószínűnek tartom, hogy ha édesapám nem hunyt volna el ennyire fiatalon, akkor nem lett volna ekkora érzelmi töltete a tokiói olimpiának. De így nagyon fontosnak tartottam, hogy összekössem a hatvannégyet a húsz-hússzal – még akkor is ha huszonegyben rendezték az olimpiát.

Mit tudtál meglátogatni a ’64-es helyszínek közül?

Nagyon szerencsés helyzetben voltam, ugyanis azt a sportcsarnokot, amelyben édesapám tornázott, a Tokyo Metropolitan Gymnasiumot a mostani olimpián is használták, itt rendezték az asztalitenisz versenyeket.  Nagy örömömre most egy másik marosvásárhelyi, Szőcs Bernadette pingpongozott ugyanabban a teremben, ahol annak idején édesapám tornázott. Láttam azt az emléktáblát, amelyet a ’64-es győzteseknek állítottak a japánok.

Az újságírói munkádat zavartalanul tudtad végezni, a körülmények ezt lehetővé tették?

Azt mondanám, hogy 90 százalékban igen. A házigazdák mindent a rendelkezésünkre bocsátottak, hatalmas információs hálózatot építettek ki, bármilyen kérdésre megpróbálták válaszolni.

Két hátránya is volt a járványnak. Először talán azt említeném, hogy az újságírók által használható területet is leosztották négyzetméterekre, két méteres „halászbotokkal” kellett odanyújtani a sportoló elé a felvevőgépet az interjúzónában. A másik pedig azt volt, hogy bizonyos helyszínekre – éppen a számbeli korlátozások miatt – egyszerűen nem lehetett bejutni. Előzetesen kellett jelezni a szervezők felé, hogy az egyes versenynapokon melyik versenyhelyszíneken szeretnénk dolgozni. A szervezők ezután sorrendet állítottak fel, elsőbbségben részesítve az érdekelt sportolók országából érkező médiamunkásokat. Emiatt történhetett meg az, hogy a magyar érdekeltségű események egy részére a román rádiótársaság munkatársaként nem juthattam be.

Mi alapján döntöttetek arról, hogy a következő nap versenyei közül melyekről tudósítotok?

Mindig átnéztük Szép Zolival a programot és igyekeztünk a számunkra, a hallgatóink számára legérdekesebb eseményeket lefedni. Megpróbáltam a romániai magyar sportolókhoz, Szőcs Bernadette-hez és Inzce Krisztához ellátogatni, velük többet foglalkozni. Sajnos Miklós Andrea sérülés miatt nem tudott elindulni a versenyszámában.

Örülök, hogy ebbe az irányba fordult az interjú. Mit tapasztaltál a velük való beszélgetések alapján, elégedettek voltak a teljesítményükkel, ők hogyan élték meg az olimpiát?

Sajnos egyikük sem volt elégedett. A Szőcs Bernit is magába foglaló román női asztalitenisz-válogatott éremért érkezett Tokióba, s tényleg csak hajszálon múlott, hogy a negyeddöntőben nem tudták legyőzni a nagynevű pingpongozókból álló Hongkong csapatát. Sajnos Berninek egyéniben nem jött ki a lépés, mert bár kiemelt volt, az első fordulóban kikapott egy verhető ellenféltől. Vegyes párosban sem tudott sokat menni Ovidiu Ionescuval. Éreztem Bernin a csalódottságot, különösen amiatt is, mert nem biztos, hogy a román női asztalitenisz-válogatott a következő, 2024-es párizsi olimpián is együtt marad ebben a felállásban. Elisabeta Samara és Daniela Dodean sem tartozik már a fiatal asztaliteniszezők közé, és hátulról viszonylag nagy az űr Szőcs Berni és az őt követők között.

Inzce Kriszta?

Incze Krisztát nagyon sajnáltam, könnyek között nyilatkozott a lettországi lánytól elszenvedett veresége után. Abba a hibába esett bele, hogy túlontúl akarta az olimpiai érmet.

Krisztával szemben nagy elvárásokat nem fogalmazott meg a szövetség amiatt is, hogy az utolsó pillanatban, az észak-koreaiak visszalépése miatt, jutott ki az olimpiára. Krisztát valószínűleg sokan bánthatták emiatt, ez túlságosan nagy bizonyítási vágyat váltott ki benne, ami görcsösséghez vezetett. Lett ellenfele elment az elején, Kriszta szépen gyűjtögetve a pontokat elkezdett visszakapaszkodni. Időkrízisbe került, és emiatt nagyobb kockázatokat vállalt a kelleténél, amit tapasztalt ellenfele könyörtelenül kihasznált. Egészen biztos vagyok benne, hogy ha előzetesen biztosítottak volna számára egy sportpszichológust, akkor egészen másképpen alakulhatott volna a szereplése. Egy szakember jó irányba tudta volna fordítani Incze Kriszta hatalmas bizonyítási vágyát. Nagyon sokra tartom, és remélem, hogy három év múlva Párizsban lesz még bizonyítási lehetősége.

A kolozsvári Miklós Andreáról kevés hírt kapunk, csak annyit láttunk, hogy sérülés miatt el se tudott indulni. Mi történt?

Andinak egész évben Achilles-ín gyulladása és sérülése volt, ami nagyon kegyetlen tud lenni, főleg egy ilyen gyors próbában (400 méteres síkfutás – szerk. megj.), amiben ő részt vesz. Télen, már sérülten, még remekült versenyzett, és azért nem kezeltette ki magát, mert akkor biztosan elúszott volna az olimpiai szereplés. Remélte, hogy a lába bírja a terhelést, injekciókkal megpróbált indulni, de sajnos nem jött össze.

Románia nagyon szerény teljesítménnyel, egy arannyal és három ezüsttel zárta az olimpiát. Szerinted mi áll a román delegáció egyre romló teljesítményének hátterében?

A sportstratégia hiánya. Az, amit most próbál Novák Károly Eduárd sportminiszter kidolgozni és elfogadtatni. Egyértelmű, hogy a mai román sport még mindig az 1989 előtt felépített struktúrákon, struktúrákból él. Minőségi szakemberhiánnyal küszködik az ország.

Ugyanakkor nem érzik a döntéshozók, hogy a sportkultúrának mekkora kohéziós hatása lehetne a társadalomra. Nagyon sok sportoló gyakorlatilag azelőtt abbahagyja a versenysportot, mielőtt elkezdhetné profi karrierjét. Ennek az egyik magyarázata, hogy óriási űr tátong az ifjúsági és felnőtt sport között, az átmenetet majdnem lehetetlen áthidalni a támogatás hiánya, a jövőkép bizonytalansága miatt. Ez arra kényszeríti a tehetséges fiatalokat, hogy ne a sportot válasszák életcélul, hanem inkább a tanulás felé forduljanak.

Vannak tehetséges sportolók, akik a semmiből verekedték fel magukat, számukra egy kitörési lehetőséget jelent a sport, viszont szakemberek hiánya, valamint különböző infrastrukturális hiányosságok miatt egyszerűen esélyünk sincs a nagy nemzetek ellen. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy minden faluba tornatermet, uszodát kellene építeni, bár ez lenne a normális. Itt minden a foci körül forog, s ebben természetesen a sportsajtó is hibás.

Romániában hiányzik a sport fontosságának a hangsúlyozása. Annak idején, az én gyerekkoromban testnevelő tanárok oktatták az óvodában, az iskolában a test, a mozgás kultúráját. Megtanítottak helyesen járni, szaladni, úszni. Most ezt a feladatot az óvónénik, óvóbácsik kellene, hogy ellássák, de nekik nincs meg a megfelelő felkészültségük erre, és a legtöbb helyen a körülmények sem adottak. Így aztán a testnevelés órából az óvodában kézimunkázás, az iskolában még egy matekóra, még egy románóra lesz.

Az én olvasatomban a szülők szerepe elenyésző a testnevelés oktatásában, elsősorban a közoktatási intézményekre hárulna az a szerep, hogy megtanítsák a gyereket helyesen járni, szaladni és aztán a lehető legtöbb testmozgásformára.

Az egyik olyan sportág, amely évtizedeken keresztül szállította az érmeket Romániának az a torna volt. Kaptál-e valakitől valamilyen magyarázatot arra, hogy miért tűnt el a süllyesztőben a romániai tornasport?

Nem könnyű sport a torna, amit már nagyon fiatalon, óvodáskorban el kell kezdeni, ahhoz, hogy az élvonalba kerülhess. A mi időnkben a testnevelő tanárok nagyon korán kiszúrták és kiválasztották a tehetséges gyerekeket.

A mostani sikertelenségnek egy másik magyarázata, hogy a kommunizmus idején Romániában bizonyos, nevezzük így, unortodox módszereket is használtak a torna oktatásánál. A sportolóknak hatalmas áldozatokat kellett hozniuk, és erre a mai világban már kevésbé hajlandók a gyerekek. Az is igaz, hogy azok az országok, amelyekkel a román tornászok rivalizáltak a ’70-es, ’80-as, ’90-es években, az amerikaiak, az oroszok, a kínaiak továbbra is ott vannak az élmezőnyben, miközben ott is átadták a múltnak a régi módszereket. Ott sikerült átmenteni a sikerességet gyermekbarátiabb hozzáállással.  

Nálunk eltűntek azok a szakemberek, akik az óvodákban, iskolákban elvégezték az első szelekciót, és a rátermettebbeket a fizikai adottságuknak megfelelő sportok felé irányították. Most csak azok a gyerekek sportolnak, akiket a szüleik elvisznek edzésre.

Erdélyi magyar újságírókként mi „kettős ügynökök” vagyunk ilyen világversenyeken, két csapatot is követünk. Magyar érem, magyar babér sokkal több termett Tokióban. Ezekről mit tudnál nekünk mesélni?

Magyarország ismét kitűnően teljesített az olimpián. A hat arany, hét ezüst és hét bronz a várakozásokat messze felülmúlja. Az olimpia előtt beszélgettem Kulcsár Krisztián MOB-elnökkel, aki a Marosvásárhelyi Rádiónak adott interjújában tizenhárom érmet remélt, ezek közül 3-4 aranyat. Ehhez képest lett 20 érem és 6 arany. Ott a befektetett munkának megvan az eredménye, fejlődnek a sportstruktúrák, kellőképpen értékelik a teljesítményt.

Az olimpián sokat mozogtam együtt a Román Televízió és Rádiótársaság munkatársaival, mindannyian csak dicsérő szavakkal beszéltek az Orbán-kormány által kidolgozott sportstratégiáról. Magyarország fontosnak tartja azt, hogy a sporton keresztül is megmutassa magát a nagyvilágnak. Önértékelés szempontjából sem elhanyagolható, hogy ez a kicsi ország továbbra is ott van a világelitben, 206 ország közül a tizenötödik helyen zárni az éremtáblázaton hatalmas teljesítmény. Le a kalappal a sportszakemberek előtt, és ide értem a menedzsereket, a stratégákat, a politikusokat, az edzőket és nem utolsósorban a sportolókat, akik ehhez hozzájárulnak évről évre, olimpiáról olimpiára. Csak tanulni lehet belőle.

Magyarországon mindig lesznek elégedetlenek, fanyalgók, akik másképpen látják, akik azt mondják, hogy mi, erdélyi magyarok nem értünk hozzá, nem élünk ott. De az eredmények a sporttársadalmat igazolják, és ezt a tényt nem lehet leseperni az asztalról. Három csapatsportágban ott voltak az olimpián, mindkét vízilabda-válogatott bronzérmet szerzett, a nőknél ez történelmi siker volt, hiszen a szakág első olimpiai érmét szerezték. A női kézilabda-válogatott a sírból hozta vissza a továbbjutást, majd a negyeddöntőben a toronymagas esélyesnek kikiáltott norvégokkal egy hatalmas meccset játszott.

Az látszik, hogy Magyarországon van merítési lehetőség, vannak megfelelő akadémiák, sportiskolák, ahol a válogatás megfelelő szinten zajlik. És arról se feledkezzünk meg, hogy testnevelő órából nem egy van egy héten, amelyek feléről különböző okok miatt felmentik a gyerekeket.

Elég nagy elzártságban, egy burokban éltetek Tokióban. Sikerült-e azért szétnézni a városban, elvegyülni a helyiek között?

Nagyon kevés lehetőség volt erre, elsősorban autóbuszból láttam Tokiót. Napi 50-60 kilométert buszoztam, és a 19 nap alatt 188 kilométert gyalogoltam a különböző sporthelyszínek között. A 14 napos karanténidőszak lejárta után engedélyezték, hogy szabadon is mozogjunk, így tapasztalhattuk meg azt, hogy a helyiek – az előzetes hírekkel ellentétben – kedvesen, mosolygósan, barátságosan fogadták az olimpiára érkezőket. Volt alkalmam specifikus kis vendéglőben enni, egy-két történelmi nevezetességet meglátogatni.

Három év múlva Párizsban rendezik az olimpiát. Készülsz?

Igen, mert a sportolók megérdemlik, hogy népszerűsítsük őket.