Hindrich Ottó tizenhat éven át volt a kolozsvári vasutasok játékosa. Nem túlzás azt mondani, hogy a CFR szárnyai alatt nőtt fel: hatévesen itt kezdett el focizni, tizenhét évesen pedig már az élvonalban állt kapusként. Januárban röppent fel a hír, hogy elhagyja szeretett csapatát, és a lengyel rekordbajnok Legia Warszawához szerződik. A kolozsvári sportoló most Varsóban kezd új életet, őszintén mesél gyerekkori álmairól, fájó búcsúkról, az új kihívásokról és azokról, akik végig mellette álltak.

– Mikor született meg benned a gondolat, hogy márpedig belőled nagy focista lesz?

– Mindig ez volt az álmom. Hatéves koromban kezdtem el focizni, viszont soha nem gondoltam volna, hogy idáig fog fajulni. Az elsődleges álmom az volt, hogy a CFR nagycsapatában játszodjak, aztán 13-14 évesen már mertem nagyobbat is álmodni, mert éreztem, hogy van hozzá képességem. De nem mondom, érettségi után azért még gondolkodtam az infó egyetemen, pedig akkor már bemutatkoztam a CFR első osztályában. Nagyon szerettem az infót és nagyon jól is ment, de nem tudtam volna elképzelni az életem a számítógép előtt ülve, főleg annyi év foci után. Szóval nem volt túl komoly kérdés, hogy melyiket választom, de azért megfordult a fejemben az egyetem is.

– Mindig kapus akartál lenni?

– Nem feltétlenül, csak kisebb testvér vagyok, szóval a bátyám mindig beállított a kapuba, ez volt az egyetlen opcióm. Aztán meg is látták bennem a tehetséget, így próbáltam meg a kapuban.

– 16 év CFR-es lét után lezárult ez a fejezete az életednek. Milyen volt, amikor ez tudatosodott benned?

– Nagyon nehéz volt. Hogy őszinte legyek, már edzőtáborban voltam a Legiánál, és még mindig nem esett le, hogy ez tényleg megtörtént. Viszont fáj, mert ott nőttem fel, ott volt minden focihoz köthető emlékem, az összes barát és csapattárs, akit foci során megismertem. De nem lehet egy életet leélni egy kluban, normális, hogy ez egy idő után bekövetkezett.

– Miért vagy hálás a CFR-nek?

–Mindent, a CFR nélkül nem lennék sehol. Tényleg ott nőttem fel, minden edzőtől tanultam valamit és mindenkinek hálás is vagyok. De legfőképp Dan Petrescunak vagyok hálás, mivel tizenhét évesen berakott kapuba az első osztályban, amikor az egyik legerősebb CFR csapat volt. Nagyon bízott benne, és hálás leszek ezért életem végéig. És abban is biztos vagyok, hogy azokkal a csapattársakkal, akikkel nagyon közeli barátok lettünk, mindig tartani fogjuk a kapcsolatot, bárhol lennénk is.

– Térjünk át az új fejezetre, a varsói Legiára. Hogy érzed magad ott? Milyenek a csapattársak, hogyan fogadtak?

– Az egész klub, az összes csapatársam tárt karokkal fogadott. Mindenki megtesz mindent azért, hogy beilleszkedjek, és hogy minden könnyebb legyen nekem. Persze kicsit szokatlan, mert életemben először vagyok olyan közegben, ahol nem értem, hogy mit beszélnek, mert sokan lengyelül beszélnek, de folyamatban van az is, hogy megtanuljam a nyelvet, utána könnyebb lesz.

– Tartottál attól, hogy költözni kell, és teljesen ismeretlen nyelvet tanulni?

– Amikor meghallottam, hogy lehetőségem van arra, hogy a Legiához kerüljek, mert engem akarnak, nem is ment keresztül az agyamon ilyesmi. Egyből igent mondtam, és pozitívan gondoltam a lehetőségre. Ha az ember nagyon akarja, megoldódik a távollét is, a nyelvtanulás is, a beilleszkedés is. Csak nyitottnak kell lenni rá.

– Hol tartotok, mire készültök most a csapattal?

– Száz százalékosan akkor megy majd a beilleszkedés, amikor megtanulok lengyelül, de így is nagyon befogadtak. Elég nehéz periódusban vagyunk a csapattal, nem túl jó a helyezés, de ebből fel fogunk állni! Ezen dolgozunk most.

– Rengeteg munkád van abban, hogy 23 évesen egy ilyen kaliberű csapatnál játszhatsz. Mi minden kellett ehhez? Kizárólag kitartó munka vagy egy csipetnyi szerencse is?

– Szerencse az mindenképp kellett hozzá, viszont voltak olyan periódusok, amikor nagyon nagy szükségem volt a kitartásra. És nagyon szükségem volt a családomra is, akik hajtottak nap mint nap, akkor is, amikor úgy éreztem, nincs tovább. Volt ki tartsa bennem a lelket, emlékeztessen az álmaimra. Az álmok soha nem tűntek el, most is ott lebegnek a szemem előtt, és ameddig ott vannak, addig én folytatni fogom.

– Jó, hogy említetted a családodat: mi volt az első reakciójuk, amikor megtudták, hova hívnak téged? És mit szólt a jegyesed?

– Először is mindenki örült, de persze senkinek se könnyű, hogy elköltözünk. A menyasszonyom is új életet kezd, kiköltözik velem a nyártól, pedig semmi nem köti rajtam kívül Varsóhoz. Szóval nagyon hálás vagyok az egész családomnak, hogy támogatnak mindenben.

– Mit üzennél azoknak a szurkolóknak, rajongóknak, akik eddig is aktívan követték a karriered alakulását, és ezután sem felejtenek el?

– Nagyon jó érzés látni, hogy követnek, támogatnak, úgy érzem, ők is tolnak hátulról az álmaim felé. Köszönöm szépen nekik! És nem szabad elfelejteni: a legjobb rész még hátra van, úgy érzem.

– Mit mondanál jó tanácsként a 16 évvel ezelőtti kicsi Ottónak, aki frissen kezdett focizni?

– Nem bonyolítanám túl. Azt mondanám, hogy élvezze a gyermekkorát, az a legfontosabb, a többi pedig kialakul.