Simona Pop olimpiai aranyérmes párbajtőrvívó hétfőn délben vette át díszpolgári címét a Szatmárnémeti Csipler Sándor vívóteremben tartott kisebb ünnepségen, ahol egykori mestere, Csiszár Ferenc is díszoklevélben részesült. A korábban magyarul is hazaüzenő sportolóval a díjátadó ünnepség előtt beszélgettünk – magyarul – az olimpiai élményeiről, riói tapasztalatairól.

Hogyan fogadtak titeket az olimpiai faluban, milyenek voltak a körülmények?

Mi az elsők között érkeztünk meg az olimpiai faluba. Július 24-én már Rio de Janeiróban voltunk. Az első furcsaság az volt, hogy az augusztus 5-i hivatalos megnyitóig éjjel-nappal aszfaltoztak mindenhol. A szállásunkon olyan szobákat kaptunk – persze sejtettük már, hogy azok sincsenek teljesen befejezve –, amelyekben minden sáros volt. Ezen tényleg meglepődtünk. Nagy volt a kosz. A riói szeles éghajlat még a sok port és homokot is behordta a szobákba. Aztán ahogy lett egy szabadnapunk, elmentünk és vásároltunk felmosót, ablaktisztítót, hogy tudjunk kitakarítani. A takarítószemélyzet majd csak ez után jelentkezett, mintha megérezték volna, hogy sok munkájuk már nem lesz. Először tényleg megdöbbentően hatott a felkészületlenségük, de aztán, amikor kicsit bejártuk a várost és megismertük az ottaniakat, rájöttünk: a brazilok annyira szegények, hogy nem is tudtak volna ennél többet tenni, már az is nagy dolog, amit létrehoztak.

Egy másik meglepő élményem a vízhez kötődik. Egy alkalommal, amikor levittük a ruhát a mosodába, sorban álláskor láttuk, ahogy egy nő issza az egyébként fogyasztásra alkalmatlan csapvizet. Gondoltuk, jól esne neki egy hűs, palackozott víz, amihez nekünk a szállodai hűtőkből, kis kártya segítségével korlátlan hozzáférésünk volt. Ezt kihasználva hoztam négy palack vizet és kólát, majd átadtam a nőnek. Láthatóan nagyon meglepte a gesztust. Elmondtam neki, hogy ez nekünk ingyen van, és ha kér, még hozhatok neki. Azzal felelt, hogy köszöni, él a lehetőséggel, mert hátul a mosodában még vannak haton. Látszott, hogy nagyon örülnek, természtesen megköszönték. Amikor kimentünk, hallottuk, hogy olyan üdvrivalgásban törtek ki, mint újévkor szokás. Örültek annak a pár palack üdítőnek. Igazából akkor jöttünk rá, hogy az ottani embereknek nem lett volna lehetőségük többet tenni az olimpiai faluért, mert nincs ahogy. Innentől kezdve a versenyekig állandó jelleggel vittünk nekik ételt, üdítőt, vizet.

Az olimpia ideje alatt arról is hallani lehetett, hogy sokan nem voltak megelégedve az ottani koszttal. Mennyire volt hiányos az étrend?

Hatalmas étkezdében ettünk. Először úgy tűnt, hogy bőséges az ellátás. Minden nagyon csípős volt – szerintem helyi jellegzetesség, hogy mindenbe sok csípős paprikát tesznek –, ugyanakkor érezhető volt az ország szegénysége. Soha nem szolgáltak fel például disznóhúst, amit én amúgy is csak nagyon ritkán eszem. A menü csak csirke vagy hal volt, illetve köretnek krumpli vagy rizs. Sok olyan kép is megjelent az olimpia ideje alatt – ezen sokan fel is háborodtak –, hogy a sportolók a McDonald's-ben esznek. De valóban nem volt választék, és a válogatósabb versenyzők éheztek. Annyian ettek a gyorsétteremben, hogy néha több mint két órát kellett sorban állni egy szendvicsért.

Milyen pozitív tapasztalataid voltak Brazíliában?

Nagyon jó az olimpiai játékokon az a mentalitás, hogy mindegy milyen sportágat kedvelsz, elmész szurkolni egy másik sportág képviselőjének. A vívás nem arról híres, hogy sok lenne a szurkolónk, viszont nagyon felemelő látni a tömeget a tribünön, mely skandálja a nevedet – és igazából tényleg gőzöd nincs, hogy kik azok, de kiabálják a neved. Látni azt, hogy ott örülnek veled..., leírhatatlan.

Milyen volt az időbeosztásotok?

Az egyéni versenyekig majdnem minden nap két edzés volt. Tíz-tizenöt percnyire volt az edzőterem a szállásunktól. Néha úgy tűnt, hogy sok szabadidővel rendelkezünk, de tulajdonképpen ez sosem volt sok: mivel napi háromszor étkeztünk, és ha beleszámoljuk a 15 perces utakat, végül nem maradt semmi szabadidőnk.

Mit éreztél az első versenyeden, amikor felálltál a pástra, kiket tartották erős ellenfélnek?

Az olimpiára már az jut ki, akit tényleg éremesélyes. Nem lehetne sok olyan sportolót felsorolni, aki csak azért van ott, hogy ott legyen. Sajnos egyéniben rosszul teljesítettünk, míg megszoktuk a környezetet. Mert akármennyit vívtál és versenyeztél te eddig, az olimpiai szervezés befolyásolhatja a teljesítményt. Például verseny, pástra lépés előtt egy félórával bent kell lenni egy teremben, teljesen egyedül, és még a mosdóba sem lehet kimenni. Ez más versenyeken nincs. Ezt soknak éreztem, viszont a szervezők nagyon fontosnak tartották a sportolók biztonságát.

Ezekre a biztonsági intézkedések mennyire volt szükség, éreztétek-e veszélyben magatokat?

Egyik napon szóltak, hogy nem lehet edzésre menni. Senki sem hagyhatja el a falut, mert terrorfenyegetettségtől tartottak. Estére végül is megtudtuk, hogy csak félreértették a helyzetet, és nem is terrortámadásra készültek, hanem a riói lakosság vonult az utcára, hogy felhívják az ország szegénységére a figyelmet. Volt egy csapattársam, aki tényleg tartott a terrorveszélytől, és nem hagyta el az olimpiai falut. De azért voltunk páran, akik bejártuk a város nevezettességeit az olimpiai buszokkal. Még a szegénynegyedeket is láttuk. Persze oda nem mentünk el, ahová nem volt szabad. Éjszaka nem hagyhattuk el a szállást, és az is kikötés volt, hogy közlekedni kizárólag az olimpiai buszokkal lehet, amelyek biztonságosak, mert rendőri felvezetéssel haladnak.

Mit éreztél akkor, amikor már tudni lehetett, hogy megnyeritek az aranyérmet?

A kínaiakkal szemben végig vezettünk. Még volt nagyjából 30 másodperc, tehát már matematikailag sem lehetett volna elveszíteni a bajnoki címet, de valahogy még nem tudtunk örülni. Ilyenkor megszólal a hang, hogy ne örülj, ne örülj, mert ki tudja még, hogy mi történik. Az utolsó 10 másodpercben már mertünk örülni. És mint egy gyerek, úgy örültünk. Mondhatnám, hogy ezzel egy álom vált valóra, de valójában még álmodni sem mertünk az aranyéremről.

Mit szóltál, amikor megtudtad, hogy Szatmárnémeti díszpolgárává avatnak?

Nagyon jólesett. Az elmúlt években nagyon jó eredményeket értem el csapatban és egyénileg is. Ennek az előző városvezetés nem tulajdonított túl sok jelentőséget, ami bántott. Néha szomorú is voltam, mert ez a számomra nagyon fontos város nem törődik az eredményeimmel. Persze nem azt vártam el, hogy kitüntessenek, vagy várjanak rám az állomáson, de az jólesett volna, ha felhívnak néha és gratulálnak. Az új városvezetés teljesen meglepett, hiszen ahogy megnyertük az aranyérmet, Kereskényi Gábor polgármester személyesen gratulált SMS-ben. Amikor mondta, hogy javasolni fogja a díszpolgári kitüntetést – és mindezt saját kezdeményezésre, nem mások javaslatára –, nagyon örültem neki. Már az a gesztus, hogy személyesen gratulált, felemelő volt.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Még egy versenyen fogok vívni szeptember végén, a Román Kupán. Aztán egy ideig visszavonulnék, hiszen szeretnénk gyereket a férjemmel, nem akarom elhagyni Szatmárnémetit. Most vakációzni fogok egy-két évet, az biztos.

Kétnyelvű üzenetet is küldtél a szatmáriaknak Rióból, honnan a magyar nyelvtudás?

Magyar környezetben nőttem fel, nagyon sok magyar gyerekkori barátom volt és van. Jól tudok és gyakran beszélek magyarul, katolikusként is magyar nyelvű misékre járok. Szerettem volna megköszönni a szatmáriaknak a támogatásukat, viszont arra nem is gondoltam volna, hogy az üzenetemnek ilyen sokan fognak örülni.