Könyvkiadó-tulajdonos és ügyvezető nappal, este pedig a színpadon zúz, de emellett számos művészeti projekt létrehozója és közreműködője, podcast-műsorvezető és zenei magazin szerkesztője, a fennmaradó időben pedig fanatikus hokirajongó, ezen kívül pedig kétgyerekes családapa. Arról, hogy mindez hogyan sűríthető bele egy ember mindennapjaiba, Vörös Andrással, a budapesti Cser Kiadó tulajdonos-ügyvezetőjével és az alternatív-metálzene mezsgyéjén mozgó Ørdøg zenekar frontemberével beszélgettünk. 

– Kezdjük akkor stílusosan: szükségeltetik-e egy ilyen szerteágazó tevékenységi körhöz egyfajta „ördögi” megszállottság? Hogyan fér bele egyáltalán ennyi minden a nap 24 órájába?

– Nem olyan veszélyes ez, mint amilyennek elsőre tűnhet, mert a dolgaim java része egymásra épül, rendszerbe illeszkedik. Fontos az is, hogy kiváló kollégákkal van szerencsém együtt dolgozni az összes területen, és ha az ember nem akar mindent a legapróbb részletekig állandóan kontrollálni, hanem hagyja, hogy mindenki önálló legyen, és így beletegye a saját kreativitását és örömét a munkájába, akkor egész jól tud működni a gépezet. Az persze kell, hogy nyitott legyek és érdeklődő, próbáljam meg átlátni a folyamatokat, kialakítani egyfajta stratégiát, és kiépíteni minél több kapcsolatot, de ezt én nem munkának tartom, hanem izgalmas kalandnak, szóval bármikor szívesen belevetem magam, akár a nap 24 órájában is, mert nincs ennél jobb szórakozásom, ha úgy tetszik.

– Hogyan határoznád meg magad elsősorban: a könyvkiadás avagy a rockzene jelenti a fő csapásvonalat életedben?

– Én inkább azt mondanám, hogy az alkotói tevékenység, akár zene, akár könyv vagy podcast vagy bármi más az eredménye. A sok szerep miatt egyébként mindenhol valamennyire kívülálló maradok, a könyvesek között inkább rockénekesnek tekintenek, aki valami véletlen folytán belekeveredett ebbe a világba, a rockerek között meg fura szerzetnek, aki mindenfélét csinál, énekel is, de nem igazi zenész, és tulajdonképpen igazuk is van.

Valóban nem felelek meg egyik világ sztereotípiáinak sem. Könyves rendezvényeken elsőre leginkább biztonsági őrnek néznek, koncerteken meg csodálkoznak, hogy miért nem kérek sört, vagy miért nem iszom alkoholt úgy egyáltalán, pláne mikor kiderül, hogy pusztán azért, mert nem szeretem az ízét, és a berúgást is halálosan unom. Ezek persze csak külsőségek, de túllépve rajtuk, igaz, hogy nem végeztem irodalom szakot, a szó klasszikus értelmében nem vagyok művelt, de a kottát is nehezen silabizálom ki, szóval az igazi szakmabeliekhez képest csak a felszínt kapargatom, azt viszont így is nagyon élvezem, ha hozzá tudok tenni én is bármit, hogy a semmiből valami, azaz alkotás szülessen.

– Beszéljünk akkor első körben a könyvkiadásról. Ha jól tudom, a Cser Kiadó családi vállalkozás, amelyet édesanyád nyomdokaiba lépve vezetsz tovább. Ráadásul a jelenlegi gazdasági helyzetet figyelembe véve egyáltalán nem könnyű kihívásokkal kell szembenézni. Ilyen körülmények között hogyan látod ennek a szakmának a jövőjét?

– Így van, a kiadót édesanyám alapította 1994-ben, és bár apróbb részmunkákat már az elejétől fogva végeztem én is benne, igazán aktívan csak az elmúlt szűk évtizedben merültem bele. Statisztikák szerint a családi vállalkozásoknak csak nagyon kis része éli túl a generációváltást, és abban, hogy nálunk ez úgy tűnik, egyelőre sikerült, nagy szerepe volt, hogy az én becsatlakozásom egyfajta profilváltással is együtt járt: a korábban szinte csak szakkönyvekkel foglalkozó cégnél megjelent a minőségi ismeretterjesztés és részben a szépirodalom is. Ebbe aztán rengeteg minden belefér, az oknyomozástól a történelmi-földrajzi munkákon át a kortárs skandináv vagy magyar szépírókon át a zenészek önéletrajzáig.

Bár ez inkább ösztönös volt, mint tudatos, utólag visszanézve így tudtuk elkerülni a két dudás egy csárdában problémáját, mert anyám az ő vonalával, én meg az enyémmel foglalkozhattam, anélkül, hogy állandóan veszekednünk kellett volna azon, hogy ki milyen irányba kormányozná a hajót, és nekem is bőven volt időm beletanulni a folyamatokba. Nem mintha ez a beletanulás bármikor is véget érne, hiszen a körülmények folyton változnak.

Ami a mostani helyzetet illeti, egyrészt itt van ez a rövid távú válság, amiről most még nem lehet megmondani, milyen hatással lesz. A könyv valahol a Maslow-piramis közepén helyezkedik el: nem alapvető szükséglet, de nem is igazi luxuscikk, amire az elszabadult rezsiárak és infláció mellett már biztosan nem marad kereslet. Azt gondolom, hogy aki olvas, az túlnyomórészt nem abból a rétegből kerül ki, amelyiknek sajnos a puszta létfenntartás is nehéz lehet a következő hónapokban, és ha egy könyv érdekli, azt továbbra is meg fogja tudni venni magának. De nem akarok jósolgatni, ez néhány hónapon belül úgyis kiderül.

Másrészt ott van a hosszú távú trend, amelyet alapvetően meghatároz, hogy a könyv már nem a tudás, az információ kizárólagos hordozója, sőt egyre kevésbé az, és ennek megfelelően az a szakma, amit ma könyvkiadásként ismerünk, hamarosan megszűnik, vagy legalábbis gyökeresen átalakul. Tudom, hogy tíz könyvesből kilenc erre csak legyint, hogy hülyeség, mert nézzük meg, a könyvek forgalma egyáltalán nem csökken, és ez per pillanat igaz is, tele vannak a boltok és a vásárok, de elég pár lépésnyire eltávolodni, és egy kicsit nagyobb képet nézni, hogy észre vegyük, micsoda változások kezdődtek, amik hamarosan itt is hatással lesznek. És ez a hamarosan nem száz, hanem néhány évet jelent. De nincs ezzel amúgy semmi baj, készülni nem kell rá, nem is nagyon lehet, elég, ha az adott pillanat feltételei között tesszük a dolgunkat, és képesek maradunk alkalmazkodni bármihez, ami majd jön.

– Említetted a zenei témájú kiadványokat – ezek a rockzene iránti érdeklődésed okán nem is hiányozhatnak a Cser Kiadó kínálatából. Mesélj akkor arról, hogy hogyan és mikor csöppentél bele a rockzene világába?

– Az viszonylag átlagos történet: a gimnáziumban, mint sokan, mi is zenekart alapítottunk, aztán az élet úgy hozta, hogy a miénk több lett középiskolás fellángolásnál. Eleinte nyilván fogalmunk sem volt semmiről, én például gitározni próbáltam, de aztán valahogy mégis mikrofonos ember lett belőlem, és összeállt egy olyan társaság, amiből kinőtte magát a FreshFabrik nevű formáció. Ezzel az egyetemi évek alatt eljutottunk odáig, hogy lemezt adtunk ki, koncertezni kezdtünk, és mire észbe kaptunk, már benne voltunk annyira a sűrűjében, hogy onnan már ne lehessen kiszállni csak úgy. Akit a mozdony füstje megcsapott, ugye... És tényleg, ez olyan szerelem, ami nem múlik el. A Fabrik után nekem jött a Superbutt, amivel körbeturnéztuk a fél világot, abból pedig megalakult a már magyar nyelvű Ørdøg, ami a mai napig is tart.

– A témánál maradva továbbra is, jelenlegi fő zenekarod az Ørdøg, amellyel ha jól tudom, hamarosan erdélyi turnéra is indultok, de ezen kívül más zenei és művészeti projektekben is részt veszel. Miben is állnak ezek pontosan?

– Így van, október végén jövünk, és nagyon várom már, mert Erdély a szívem csücske. Igaz, hogy viszonylag későn, harmincéves korom után jutottam el felétek először, de azóta ezerszer bebarangoltam az egészet, Szatmárnémetitől Orsováig, és nem tudok betelni vele. A székelykapus, pántlikás, nagymagyarországos hazug romantika ugyan teljesen hidegen hagy, viszont a kultúrák keveredése a világ legizgalmasabb dolga. Értve ezen akár a különböző nációk, magyarok, románok és németek közösségét, vagy ennek inkább már csak az emlékeit, ami az utóbbiakat illeti sajnos, akár azt a pánmagyar érzést, hogy a nyelvünk és az összes kulturális alapunk közös, úgy értjük a másikat, ahogy senkit magunkon kívül ezen a világon, mégis tud újat mutatni és mondani egymásnak egy budapesti és egy kolozsvári vagy székelyudvarhelyi ember. Meg egy beregszászi, zentai vagy érsekújvári is, és ez csodálatos.

Ja, a kérdés viszont nem ez volt, szóval elnézést az ömlengésért, és hogy válaszoljak is: igen az Ørdøg mellett az elmúlt években felnőtt az akusztikus féltestvére, a Diabolus In Musica is, amelyben két akusztikus gitárra, két énekre és hegedűre hangszerelve játszunk Ørdøg-dalokat és más szerzeményeket, illetve sodródunk bele helyenként az irodalomba is. Ezzel a formációval épp most, augusztus végén voltunk Erdélyben, Nagyváradon, Székelyudvarhelyen és Sepsiszentgyörgyön, és akarunk jönni jövőre megint. Van továbbá egy színházi projektünk is, a Diabolus és a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház közös produkciója, az Élet alássan című koncertszínházi darab, amiben a dalaink között színészek adnak elő mindenféle szépet, vicceset és jót, reméljük, idővel ezt is meg tudjuk majd turnéztatni, vagy ha valaki Salgótarjánban jár, jöjjön el megnézni, amikor épp műsoron van.

– Ha jól tudom, akkor zenei magazint szerkesztesz és podcastet is vezetsz. Mi áll ezeknek a projektjeidnek a hátterében?

– A Lángoló Gitárok (illetve pár éve már rövidebb néven csak Lángoló) online magazin mögött valóban az én cégem áll, de a szerkesztésében, írásában nem veszek részt. Az igazi gazdája nem én vagyok, hanem a főszerkesztő, Dankó Gábor, akivel 2008 óta csináljuk együtt a lapot, de én csak a háttérmunkához kellek. Itt indult tavaly A jövő zenéje című podcast, aminek viszont valóban én vagyok a szerkesztő-műsorvezetője, a társházigazda pedig a jövőkutató, szociológus, egyetemi tanár Rab Árpád. A címből és Árpi szakmájából ki lehet találni, hogy a téma a jövőkutatás, rengeteg okos vendéggel az élet minden területéről, az oktatáskutatótól az élelmiszermérnökön át az űrjogászig, akik olyanokat mesélnek, hogy én csak tátott szájjal hallgatok.

Annyira élvezem, hogy el sem tudom mondani, van már vagy negyven adásunk, és nemsokára indul a harmadik évad. Mi több, lesz egy zenei témájú podcastunk is ősszel, bár ebben szeretném, ha én csak az elején lennék ott, aztán átvenné valaki tőlem, és közben pár hete elindítottunk egy jégkorongos témájút is, igaz, annak nincs köze a Lángolóhoz, de ha már viszonylag sokat járok meccsre, miért ne beszélgetnék róla, pláne olyanokkal, akik nálam jobban értenek hozzá.

– Na igen, hiszen ismert rólad a tény, hogy fanatikus szurkolóként elkíséred a világ különböző pontjaira a magyar hokiválogatottat. Miért épp a hoki?

– Hát mert az a világ legjobb sportja, nem igaz? A szurkolói meg különösen jó fejek, és én még nem is vagyok igazi fanatikus, mert Dél-Koreáig vagy Kazahsztánig például nem utaztam el, de az igazi kemény mag ott is megjelent. Van is egy ilyen tételmondatuk, hogy „elmegyünk bárhová”, és ezt tessék a szó szoros értelmében venni. Az egész egy nagy család, és azzal együtt, hogy a csíki tábor néha vicces szájkaratéba bonyolódik a Facebookon mondjuk a fradistákkal, alapvetően mindenki szeret mindenkit.

Hogy pontosan hogy kerültem én is bele, arra már nem is igazán emlékszem, bár gyerekkorunkban mindig öntöttünk jeget a ház előtt és játszottunk (milyen furcsa most belegondolni, hogy a nyolcvanas években még voltak olyan telek, amikor Budapesten is hetekig fagypont alatt maradt a hőmérséklet, és lehetett ilyet csinálni), szóval gondolom, innen indult a dolog. És aki megteszi magának azt a szívességet, hogy kimegy néhány meccsre, az garantáltan ott fog ragadni velünk együtt, mert ez tényleg a világ legjobb sportja: gyors, kemény, pörgős, látványos, a titok csak annyi, hogy ne tévéből akarjuk megszeretni, de mindenkit megnyugtatok, élőben abszolút lehet látni a korongot, és ha kint voltál ötször, akkor onnantól már a tévében is látni fogod.

– Végül, de nem utolsósorban: Vörös András kétgyerekes családapa. Hogyan egyeztethető össze ez a rengeteg feladat, amit vállalsz a mindennapokban a gyereknevelés kihívásaival?

– Így elmondva vagy leírva tényleg soknak tűnik az, amit csinálok, de az időt jobbára magam osztom be, így szerencsére nagyjából sikerül megoldani, hogy a gyerekeimnek ne kelljen majd úgy emlékezniük, Moldova Györgyöt idézve, hogy „néha jött egy bácsi, felpofozott, aztán mikor kérdeztem, ki ez, mondták, hogy az apám”. Biztos, hogy vannak nálam jobb, következetesebb, pláne szigorúbb apukák is, akiket kevésbé tud a két lányuk az ujja köré csavarni, mert bevallom, nincs sok fogalmam róla, hogy kellene a szó valódi értelmében nevelni, és sokszor az az érzésem, hogy Juli és Dorottya legalább annyira nevelnek engem, mint amennyire én képes vagyok őket, de hát ez van. Tanulunk egymástól sokat, és mivel lassan kamaszkorba lépnek, pár év múlva örülni fogok, ha egyáltalán szóba állnak majd velem, addig meg feltankolok még a végtelen szeretetből, ami a hisztikkel együtt is sugárzik belőlük, és remélem én is vissza tudok adni nekik valamennyit. Most pedig megyek, és feltakarítom utánuk a konyhát, mert amíg az interjú készült, épp valami süteménynek mondott kulimászt kotyvasztottak mindenből, ami a kezük ügyébe akadt. Köszönöm a beszélgetést!

Az Ørdøg zenekar legközelebb október 27-én játszik Kolozsváron, majd 28-án Székelyudvarhelyen, 29-én pedig Marosvásárhelyen zárja erdélyi mini-turnéját. További részletek ide kattintva.