A karácsonyi bejgli dömping és a szilveszteri szétcsapós buli közötti néhány nap kiváló alkalmat kínál a szellemi feltöltődésre is, amennyiben az ember idejében megtervezi a rendelkezésre álló szabadidő függvényében a megfelelő kulturális programot. Jelen esetben egy tárlatlátogatás lett a befutó így év végén, ugyanis a budapesti Magyar Nemzeti Galériában november 21-én nyílt meg az a rendhagyó kiállítás, amely a Tihanyi Lajos 140. címet viseli, és kihagyhatatlan program mindazok számára, akik bármilyen csekély mértékben is érdeklődnek a magyar képzőművészet iránt.

Elöljáróban szögezzük le, hogy Tihanyi Lajos a magyar képzőművészet egyik legérdekesebb és legsokoldalúbb alkotója, aki rövid életében ugyan nem részesült a megfelelő elismerésben – sok más sors- és kortársához hasonlóan –, viszont életműve mára már kétségtelenül megkerülhetetlen. Ráadásul az idén 140 éve, 1885-ben született és mindössze 52 évesen elhunyt avantgárd művész alkotásai az egyetemes művészettörténet egyik legizgalmasabb korszakában születtek, nem beszélve ezek keletkezési helyeiről, hisz Tihanyi Lajosra méltán illeszthető a világpolgár jelző. Életútja Magyarországról Bécsen, Berlinen és Párizson át egészen New Yorkig vezetett, hogy aztán onnan visszatérve, a francia fővárosban fejezze be földi pályafutását, amelynek során fantasztikus művekkel gazdagította az utókort.

Ha pedig már erről a rendkívül gazdag és értékes hagyatékról van szó, azt is el kell mondani, hogy ennek sorsa önmagában felér egy kalandregénnyel, ugyanis korántsem volt egyszerű visszajuttatni Magyarországra a művész hagyatékát. Továbbá még mindig léteznek ún. „lappangó” műalkotások, amelyek hollétéről mindmáig nem tudni semmi bizonyosat. A Nemzeti Galériában látható tárlat a Tihanyi-hagyaték kalandos hazatérésének folyamatába is betekintést nyújt, amiről Galácz Judit a következőképp ír:

„Párizsi műtermében maradt személyes tárgyait, leveleit és műveit barátai, a fotós Brassaï (Halász Gyula), Jacques de la Frégonnière és Ervin Preiss Marton vették magukhoz, majd a teljes hagyatékot egymás között elosztva, évtizedeken keresztül maguknál tartották, műtermeikben és lakásaikban őrizték. Az évek során mindvégig osztoztak abban a gondolatban, hogy ezeknek méltó helyre, egy magyarországi múzeumba kell kerülniük, elsősorban a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe. Ennek érdekében az 1960-as években felvették a kapcsolatot a múzeummal és a magyar hatóságokkal. Hosszú folyamat volt, amíg az átadással és a Tihanyi-örökség Budapestre szállításával kapcsolatos tárgyalások befejeződtek. A műalkotások a művész személyes dokumentumaival, leveleivel, egyéb irataival és fotóival együtt végül 1970-ben jutottak Magyarországra.”

A Magyar Nemzeti Galéria 1973-ban rendezte meg a Tihanyi Lajos életét és munkásságát bemutató nagyszabású kiállítását, amelyen a Párizsból hazatért tárgyakat is a nagyközönség elé tárták, és fontos adalék, hogy hasonló méretű tárlatra mostanáig azóta sem került sor.

A Nemzeti Galériában közel kétszáz műtárgy – mintegy száz festmény, több mint ötven grafika, valamint fotók és személyes tárgyak – látható, amelyek időrendi sorrendbe rendezve nyújtanak betekintést eme különleges életpálya különböző állomásaiba. Rögtön az elején egy kávéházi enteriőrrel szembesül a látogató, ugyanis Tihanyi Lajos pályája tulajdonképpen a Balaton kávéházból indult, mégpedig édesapja, Tihanyi József főpincér révén, aki a művészek, írók és újságírók törzshelyeként működő vendéglátóipari egységet működtette a századforduló Budapestjének pezsgő kulturális forgatagában.

A fiatal Tihanyi gyakorlatilag ezen a helyen nőtt fel, viszont egy korai tragikus esemény gyökeresen megváltoztatta és meghatározta későbbi életét. Tizenegy éves korában ugyanis egy agyhártyagyulladás következtében megsüketült, hangja emiatt eltorzult és nehezen beszélt, viszont megtanult szájról olvasni, és a korabeli visszaemlékezések szerint süketsége ellenére élete során a zene is fontos szerepet játszott, amit úgy kell elképzelni, hogy a koncerteken és hangversenyeken az előtte levő székbe kapaszkodva igyekezett érezni a hangokat. Ilyen körülmények között valóban csodálatra méltó az a művészi pálya, amelyet Tihanyi Lajos befutott, különös tekintettel arra, hogy a szó hagyományos értelmében vett művészi képzésben sosem részesült, teljesen autodidakta módon tanult festeni.

Már nagyon fiatalon a nagybányai művésztelep festőivel barátkozott, és ugyan ott hivatalosan nem lett az iskola tagja, művészetében tetten érhetők az ottani hatások. Többször ellátogat Párizsba, majd a Nyolcak művészcsoport tagja lesz, Kassák Lajos pedig a Ma szalonjában szervez neki kiállítást.

„A korszak nemzetközi művészeti stílusaihoz kapcsolódott, Berlinben, Párizsban ismerte az avantgárd művészet jeles képviselőit. Munkásságának legjelentősebb vonulata az ismert személyiségekről festett portrésorozata. A magyar hírességek mellett (Kassák Lajos, Fülep Lajos, Ady Endre, Babits Mihály, Tersánszky Józsi Jenő, Kosztolányi Dezső, Pátzay Pál, Bölöni György) megörökítette a nemzetközi művészeti szcéna jeles tagjait (Ivan Goll, Diego Rivera, Tristan Tzara, Marinetti, Brassaï) is. Többen Oskar Kokoschka portréfestészetéhez hasonlították expresszív hangvételű munkáit. Az életpálya utolsó éveiben izgalmas absztrakt képeket festett, 1932-ben az Abstraction-Création nemzetközi művészcsoporthoz csatlakozott” – olvasható a kiállítás bevezető leírásában.

Portréi egyébként már korábban felkeltették a figyelmet, még mielőtt a kor híres művészeit megfestette volna. Az egyik legjobb példa talán az 1915-ben, a Nyugat mecénásaként ismert Fenyő Miksa fiait, Gyurit és Ivánt egy vörös fotelben ábrázoló festmény, amelyen Tihanyi igencsak egyedi módon festi meg a két gyerek arcát.

A festő 1919-ben költözik Bécsbe, és talán ekkor még ő maga sem sejti, hogy soha többé nem tér vissza Magyarországra. A bécsi tartózkodás sem hozta meg a vágyva vágyott nagy áttörést, így 1920-ban Berlinbe költözik. Tihanyi itt sem elégedett dolgai alakulásával, viszont a berlini évek életműve egyik fontos állomásának bizonyulnak. A schönebergi műtermében olyan alkotások készülnek ekkoriban, mint az expresszionista stílusjegyeket viselő Munkáscsalád, vagy a Nagy önarckép-intérieur (ablaknál álló férfi). Utóbbi olyannyira jellegzetes darab, hogy a néhány évvel ezelőtt a Berlinische Galerie-ban megrendezett Magyar Modern címet viselő tárlat katalógusán és vizuális anyagain is ez szerepel.

A húszas évek Berlinjében egyébként jelentős a magyar művészi jelenlét, ami nem utolsósorban Herwarth Walden műkereskedő- és galériatulajdonosnak köszönhető, aki Tihanyi mellett más futurista, expresszionista és absztrakt festőknek is megjelenést biztosított a legendás „Der Sturm” galériában.

Hiába voltak azonban a berlini sikerek és a pezsgő művészi élet, 1924-ben Párizsba költözik. „Nem kapta meg életében az átütő elismerést. Azért változtatta állandóan a lakhelyét és vitte a teljes életművét, mert arra vágyott, hogy művészi teljesítménye, amelynek értékével tisztában volt, megfelelő elismerésben részesüljön” – mondta megnyitóbeszédében Gergely Mariann kurátor (idézi: hvg.hu).

És valóban, Párizsban sem találta a helyét, ezért New York felé vette az irányt, ahonnan másfél éves kitérőt követően 1930-ban visszatér Párizsba. A kiállításon egyébként talán a párizsi időszak jut a legkiemelkedőbb szerephez, ami annak is tulajdonítható, hogy erről a korszakról a fotók és festmények mellett filmfelvételek is fennmaradtak. Korának egyik legkiemelkedőbb avantgárd alkotója – még ha ezt életében nem is tudták róla – végül anyagi gondokkal küszködve 1938-ban hunyt el.

„Mintha ólomfalak között élt volna, nem hallott semmit a világ zajából. Csakúgy nem érzékelte a madarak énekét, mint az emberek kétértelmű fecsegését vagy az ágyúk rémületet keltő dörejeit. Szegényebb és tragikusabb figura volt nálunknál, de ugyanakkor gazdagabb és boldogabb” – emlékezett a művészre Kassák Lajos.

Tihanyi Lajos sírja a párizsi Père-Lachaise temetőben található, bár pontos helye nem ismert.