Szabadidejében akrojógázik és kenyeret süt az egyéves kovászából, szereti a kávét és a csokoládét. A Kolozsvári Állami Magyar Színház színésznőjével, Román Eszterrel beszélgettünk, akinek a gyökerei mélyre nyúlnak a színjátszás világában, hiszen a szülei egy színjátszókörön ismerkedtek meg egymással, és lányukat rendszeresen vitték előadásokra, így szépen lassan beleszeretett Thália világába. A fiatal színművész a nagyváradi Szigligeti Színházban kezdte pályafutását, majd visszatért szülővárosába, Kolozsvárra, hogy közelebb legyen a családjához és barátaihoz.

– Reál szakosként végezted el a gimnáziumot, ezzel a beállítottsággal a színházi környezetbe csöppentél. Mi csábított téged a színjátszáshoz?

– Mindig is vonzottak a művészetek, ezt és a színházszeretetemet a szüleimtől örökölhettem, akiket vonzott a színház, emiatt én is sokat jártam velük, kolozsváriként főként a Kolozsvári Állami Magyar Színházat látogattuk. Ott kezdődhetett valahol ez a vonzalom, mégis, kilencedikben reál szakra mentem, mivel azt éreztem, hogy az az erősebb osztály. De nem is csak ezért, hanem mert oda mentek a barátaim is, és akkor én abban a közegben akartam maradni, mert kilencedikben ez volt a fontos. Az iskola mellett rendszeresen jártam színjátszókörre, az iskolának az amatőr színjátszó csoportjába és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet minden nyáron megszervezett színjátszó találkozójára is, amire darabokkal készültünk, ezt még 5–8. osztályban is csináltam. Ez a két dolog, ami kezdetben megfogott.

Sokat vacilláltam, mielőtt egyetemet választottam volna, tizedik osztályban úgy gondoltam, hogy tanárnő leszek, majd egy kicsit elgondolkoztam a jogon, aztán a pszichológián, de tizenkettedikben már egyértelművé vált, hogy a színit választom. Mivel Kolozsváron volt színiegyetem, ezért ide jöttem. Akkor még fel sem merült bennem, hogy mehetnék máshová is.

– Miután befejezted az egyetemi alapképzést, Nagyváradra mentél és a Szigligeti Színház tagja lettél. Hogyan kerültél oda, milyen tapasztalatokat szereztél ott?

– Emlékszem, Gyergyószentmiklóson volt egy kiszállásunk, és ebéd közben egyszer csak csörgött a telefonom: felvettem, Novák Eszter hívott. Teljesen zavarba jöttem és összevissza beszéltem, elmondta, hogy lenne pár szerep, amit eljátszhatnék, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem Nagyváradra menni. Akkor még nem volt semmilyen más felkérés, és igent mondtam rá. Novák Eszter ugyanígy felhívta Kiss Tamást és Tőtős Ádámot, és így hárman elmentünk Váradra dolgozni.

Mindeközben végeztem a mesterit, és amennyire a színházi program megengedte, látogattuk az egyetemet Kolozsváron. Nem volt annyira messze, nem volt olyan vészes az út hosszúsága, de már nagyon jól ismerem a Kolozsvár–Nagyvárad út borzasztó körülményeit. Szerencsés osztály voltunk, a legtöbben még a mesteri képzés ideje alatt kaptak munkát, így a tanárok tömbösítették az óráikat, és abból a szempontból is szerencsések vagyunk, hogy Bíró Józseffel és Keresztes Attilával dolgozhattunk együtt, akik az osztályvezetőink voltak.

Jó volt az a két év, amit Nagyváradon töltöttem, kicsit elkezdtem bontogatni a szárnyaimat, függetlenedtem, elszakadtam Kolozsvártól egy kissé, ez pedig valahogy segített a fejlődésemben. 2020-ban Tompa Gábor megkeresett és felajánlotta a Rómeó és Júliából Júlia szerepét a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Nagy lehetőség volt, ezért azt mondtam, hogy igen, visszajövök Kolozsvárra.

– Szerinted a gyerekkori éned mit gondolna rólad, hogy most azon a színpadon játszol, amit gyerekként olyan sokszor láttál?

– Nem hittem volna. Gyerekként csak a nagy színpadot látod, és ha játszol más, nagyobb színpadon, az nem lesz olyan, mint azon játszani, amit kicsiként láttál, mert ahhoz élmények és érzések fűződnek. Az elején olyan nagy volt a kolozsvári színpad, el sem hittem, hogy én ezt most belülről látom és nem a nézőtérről, de egy idő után megszokja az ember. A gyerek énem büszke lenne rám, de valószínűleg nem hittem volna annak idején neki, ha azt mondja, hogy egyszer te is ott fogsz állni.

– Melyik volt az első nagyszínpadi szereplésed, hogyan emlékszel vissza rá? Milyen érzések voltak benned akkor? Ezek teljesen elmúltak vagy még van benned félelem vagy izgulás mielőtt színpadra állsz?

– Nagyváradon az első nagyszínpadi fellépésem az Olivér! című színdarab volt, amiben Nancy-t játszottam. Nagyon nagy szerep volt, ami azt jelenti, hogy musical volt, én pedig akkor nagyon féltem az énekléstől. Visszagondolva, egy nagyon vagány és pozitív dolog volt, de akkor teljesen meg voltam ijedve az egésztől. Imádom a gyerekeket, de húsz gyermekkel kellett próbálnunk, akik folyamatosan hemzsegtek és az ember próbált volna a dolgára koncentrálni, de mellettük nagyon nehezen tudott.

A bemutatója ennek az előadásnak nemcsak a nagyszínpadon volt, amelyen én sohasem álltam, hanem a nagyváradi várszínpadon, ami egy teljesen nyitott tér, hatalmas nézőtérrel, a hangod nincs leszigetelve és nincs semmi intimitásod. Annyira izgultam, hogy elment a hangom az előadás előtt. Jóformán három hetünk volt összerakni a darabot, én pedig a második héten nem énekeltem, mert nem volt hangom és pihentetnem kellett a hangszálaimat. Bennem volt az érzés, hogyha most nem próbálok, akkor hogy lesz meg? De valahogy meglett, aztán előadásról előadásra jobb lett.

Ott jöttem rá arra, hogy most már nincs egyetem, nincsen tanár, aki engem fölülbírálna, nincsen az, aki odébb rugdosson, utána jegyet sem nem kapok, és nem ettől függ, hogy jó vagyok vagy rossz. Muszáj magamból a lehető legtöbbet kihoznom és a lehető legjobb formát nyújtani, amit csak tudok ezekkel az eszközökkel, mert csak ezek vannak nekem – én vagyok, az én hangom és az én hangszálaim.

Most már sokkal kevesebb izgalom van bennem, ez akarva-akaratlanul enyhül, ha egyre többet áll az ember színpadra. Bemutatókon, vagy ha nagyobb a feladat, akkor még akad egy kis izgalom, szerintem most az Édes Anna is egy ilyen lesz. Egy idő után nem is azért aggódom, hogy a szöveg pontos legyen, vagy minden gesztus végrehajtódjon, ezek a dolgok berögzülnek. Az izgalom és a kihívás a karakter minél színesebb megformálásában van, és abban, hogy a lehető legjobbat megmutatni úgy, hogy közben én is szeressem, amit csinálok – hogy elvesztődjek benne. Bár a feszültség elfeledtethet velem egy csomó mindent, viszont egy idő után, már lazábban állok hozzá, ami jót is tehet a szerepnek.

– Április 5-én mutatjátok be Kosztolányi Dezső Édes Annáját, aminek te vagy a főszereplője. Hogyan tudsz azonosulni Annával, aki teljesen elfojtja az érzelmeit? Mit gondolsz magáról a műről?

– A Kosztolányi-féle Édes Annát, már a suliban is szerettem, és szerintem egy eléggé közkedvelt regény. Élvezetes olvasmány volt az iskolában, de érdekes, hogy újraolvasva azt láttam, hogy Annának az érzelmi világa el van kenve valahogy. Nagyon sokat beszélgettünk Szabó K. Istvánnal, a darab rendezőjével, és sok dologban hasonló volt a meglátásunk, és szeretem azt, amilyen irányba akarja „pofozgatni” Annát.

Tulajdonképpen ezzel a szorongó lánnyal együtt tudok érezni, az ő elnyomásával, azzal, hogy tűr és tűr, de még az sem elég. Egyfajta kettősség van ilyenkor bennem: az egyik, hogy együtt érezzek a szereplővel, de csak kívülről, addig, amíg a rendezővel meg nem beszéljük, hogy miről szól a darab, ő hogy látja az adott szereplőt. Annának nagyon rossz sorsa van, borzasztóan tudom sajnálni, de amikor próbálom őt magamra ölteni, akkor az önsajnálat nem segít, úgyhogy keresem a nyomást, hogy meddig mehetek el, még mi lehet Anna. Először felruházom külső tulajdonságokkal, amiket mindenki ráaggat, majd a belső tulajdonságait a játék során megpróbálom a lehető legtöbbféleképpen megcsinálni. Annának nagyon sok elfojtása van, és ezért izgalmas számomra ez a szerep.

– Ha Édes Annával tudsz azonosulni, mennyire jelentene kihívást egy olyan karakter, ami Anna ellentéte? Van-e olyan karakter, amit nem játszanál el?

– Szívesen kipróbálnék egy kemény nőt vagy lányt játszani, de mindig azzal azonosulok, amilyen szerepet rám osztanak. Szerintem nagyon izgalmas egy olyan karaktert eljátszani, akinek a tulajdonságai nagyon messze állnak tőled, például, ha gonosz karakter, akkor annak a színpadi igazságát kell megtalálni és abba beleélni magad, mert az egész csak egy játék. Mert mindig kell tudd, hogy játék, még akkor is, ha teljesen belemész és mindenkit gyűlölsz.

Jelenleg nincs olyan szerep, amit, ha rám osztanának, azt mondanám, hogy nem vállalom. Lehet azért, mert fiatal vagyok és túl keveset próbáltam még, de lehet, hogy majd lesz olyan, amit nem akarok eljátszani.

– Egyetérthetünk abban, hogy egy színésznek vigyáznia kell a testére. Te figyelsz-e az egészségedre, a táplálkozásodra?

– Én az alakomra nem vigyázok és nagyon szeretek enni, viszont szeretek egészségesen táplálkozni, de nem alakformálás miatt, hanem azért, hogy egészséges dolgokat vigyek a szervezetembe. Emellett nagyon szeretek mozogni és sportolni, rendszeresen járok akrojógázni, amit már egyetemen is csináltunk Györgyjakab Enikővel, ő tanított és vezetett be a rejtelmeibe, és találtam egy csoportot Kolozsváron, amelyben gyakorolni tudom. Szeretem a saját testi, szellemi korlátaimat feszegetni. Az akrojóga igazából páros jóga, ami a levegőről szól, nagyon sok benne az emelés, és a munkámban is fel tudom használni, például a Cseresznyéskertben is látható volt egy ilyen mozzanat.

Inkább az olyan sportokat részesítem előnyben, amit nem egyedül kell csinálnom. Nagyon szerettem volna elhinni magamról, hogy tudok egyedül mozogni, hogy kimegyek és egyedül futok a Sétatéren, de kimentem, és tíz perc után meguntam. Azt szeretem, hogyha csoportban vagyunk és közösen csináljuk. Suliban rengeteg labdajátékot játszottam, röplabdáztam és teniszeztem. Úgy gondolom, hogy én egy csapatember vagyok.

– Mik azok a dolgok, amiket nagyon kevés ember tud rólad? Mik jellemeznek a hétköznapokban?

– Nagyon szeretek mozogni, szociális embernek tartom magam, szeretek csapatban dolgozni. Nagyon szeretem a kávét és a csokoládét, de próbálok leszokni róla, és lassan van egy egyéves kovászom otthon, amiből kenyeret sütök, és most már megtanultam kalácsot is sütni. Nem vagyok egy túlzottan házias alkat, rendet tartok otthon, ha kell, főzőcskézek, de nem vagyok egy konyhatündér. Mégis, a kenyérsütés kicsit meditatív dolog, annyira szeretem látni, hogy amit reggel 8-tól dolgozol, este 8-ra megdagad, felnő és átalakul, majd megformázod, beteszed a sütőbe és ételként szeded ki, olyan mintha ez is egy művészet lenne. Sajnos már nincs túl sok időm rá. Mindezek mellett nagyon szeretem a színházat – szeretek próbálni, emberekhez alakulni és gondolatokat cserélni.