Október elsején kezdte meg három éves igazgatói mandátumát a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia élén György Levente. A gyergyókilyénfalvi származású muzsikus intenzív németországi operaénekesi karriert hátrahagyva tért haza Erdélybe. Ha sikerül megvalósítania menedzseri terveit, a marosvásárhelyi Kultúrpalota dísztermében gyakrabban hallunk majd operát, akár rappel ötvözve, a nézőtéren több lesz a fiatal, és a filharmónia tevékenysége nem csak az esti hangversenyekre korlátozódik majd.

Az édesapja hosszú ideig dolgozott Gyergyótekerőpatakon kántorként. Milyen zenei élményeket hoz magával a gyermekkorból?

A kántorgyerekek már kiskoruk óta fel kellett lépjenek, ha egy rangos vendég érkezett a családhoz, be kellett mutassák, hogy mit tanultak, milyen népdalokat tudnak előadni a szüleik nagy büszkeségére. Mi is nagyon korán belecsöppentünk ebbe a bátyámmal, bármilyen lelkiállapotban beszólítottak az udvarról, ahol játszottunk, hogy most énekelni kell. Ez később jól jött, amikor operaénekes lettem, mert ott is a rendező utasítására kell működni. A gyerekkor orgonaszóval telt, édesapám mindig gyakorolt, a nagypapám pedig táncház-hegedűs volt, volt egy zenekara, ő is nagyon sokat muzsikált, minden nap gyakorolt 2-3 órát. Abban az időben a villanyáramot mindig lekapcsolták este hattól reggel hatig, és a hosszú téli estéken gyertyafénynél csak egy szál hegedűt vagy a harmónium hangját hallgattuk. Nagyon örülök, hogy ezeket a zenei impulzusokat gyerekkoromban megkaptam.

Mikor vált egyértelművé, hogy a zenei pályát fogja választani?

A zenei pályára predesztinálva voltam én is, meg a bátyám is. Édesapánk álma volt, hogy zenét tanulhasson, de nem jött össze az iskoláztatása, ezért neki az volt minden vágya, hogy ha a gyerekei tehetségesek lesznek, és fogja érdekelni őket a zene, akkor infrastruktúrát bocsásson a rendelkezésükre. Ezért hoztak el Kolozsvárra, amikor én nyolc éves voltam, harmadikos, a bátyám pedig tíz éves, ötödik osztályos, hogy belenőjünk ebbe a kulturális életbe. Apai döntés volt, azt szerette volna, hogy a gyerekeiből még véletlenül se legyen földműves.

György Levente 1977-ben született Gyergyókilyénfalván, az 1990-es évek második felében zeneakadémiai tanulmányai mellett szólamvezető nagybőgős volt a Kolozsvári Magyar Operában, dolgozott a kolozsvári és a marosvásárhelyi filharmóniában, 2001-től Svájcban képezte tovább magát előbb nagybőgő és karmester, majd ének szakon. 2008 és 2011 között a Biel-Solothurn-i Opera, 2011 és 2020 között a hildesheimi Theater für Niedersachsen szólóénekese.

Nem lehetett könnyű ilyen fiatalon felkerülni a nagyvárosba…

Szerencsére a gyerek pszichéje nem úgy működik, mint a felnőtté negyven évvel később, amikor már annyira tudatos, hogy minden érzelemnek nagy teret hagy, főleg az önsajnálatnak, és elkezd nosztalgiázni, hogy milyen lett volna, ha… Éreztük, hogy nem vagyunk közel a szülőkhöz, de ezt nem drámai módon éltük meg. Szerettünk játszani, ide-oda menni, feltaláltuk magunkat Kolozsváron, sokat jártunk játszótérre, templomba, énekeltünk, muzsikáltunk. Ez volt az első elszakadás az otthontól, ehhez képest a második elszakadás 2001-ben, amikor Svájcba kerültem ösztöndíjjal, már szinte játék volt.

A kolozsvári zeneiskolában a bátyjához hasonlóan nagybőgőzni tanult, emellett magas szinten zongorázott is. Mikor merült fel először, hogy profi énekes is lehetne?

12. osztályban meg voltam győződve róla, hogy karmester leszek. A Szent Mihály-templom énekkarában énekeltem, és ’94 őszén történt egy incidens a szólistákkal. A bariton énekes nem boldogult a koloratúrákkal, és én, hátulról, az énekkarból egy kicsit hangosabban énekeltem az ő részét. Lehet, hogy szemtelenség volt, de ez a pillanat határozta meg a következő harminc évemet, mert akkor Kriza Ági néni, aki a szopránt énekelte, intett, hogy menjek előre, és folytassam a szóló részt. Szépen megoldottam a feladatot, azt mondta, hogy délután feltétlenül jelentkezzek nála a zeneakadémián, mert másnap érkeznek Stuttgartból a Bachakademie együttesének tagjai, és elő kellene énekeljek nekik. Felvettek. A Bachakademie egy hétig tanította a diákokat, és aztán a hét végén volt három koncert, Kolozsváron, Szatmárnémetiben és Nagybányán. Még történt egy csoda: a kolozsvári filharmónia hivatásos szólistája kellett volna szólót énekeljen, és ez a neves szólista, aki azelőtt Bukarestben lépett fel egy másik nagyszerű műben, mikor megérkezett a főpróbára, valahogy a második ütemen sohasem jutott túl. Három-négy próbálkozás után azt mondta a stuttgarti docens, hogy próbáljam meg én azt az áriát. Megpróbáltam, sikerült, és azt mondta, hogy akkor este én leszek a szólista. Ez volt a döntő pillanat, amikor lemondtam a karmesteri pályáról.

Az első külföldi továbbképzését mégsem énekszakon, hanem nagybőgő és karmester szakon végezte Bernben. Miért?

A hangom megvolt, de akkor a stuttgartiak nem ajánltak nekem ösztöndíjat, nem is ezért jöttek ide. Az ösztöndíj sokkal később jött, Bernből. ATitanic című filmben is játszó szalonzenekar, az I Salonisti nagybőgőse, Szedlák Béla, a berni Hochschule der Künste tanára hirdette meg. Marius Vancea kollegámat és engem választott ki. Ekkor már elvégeztem a kolozsvári zeneakadémiát, mellette öt éve dolgoztam a filharmóniában és a magyar operában is. Láttam az itthoni nehézségeket és a svájci lehetőségeket. Annyi fizetésem volt a kulturális intézményeknél, hogy ha az utcára kiálltam nagybőgőzni Svájcba, akkor egy fél óra alatt a dupláját kerestem, mint itthon egész hónapban. Ez azért most másképp van.

Hogy folytatódott az énekesi szál?

Kolozsváron jártam magánórára Valeriu Sorescuhoz, énekeltem profikkal, Vásárhelyen is volt egy időszakom ’96-tól 2001-ig, amikor elég termékeny voltam, de nem volt diplomám. Külföldön pedig fontosabb a diploma, mint a képesség. Megkaptam a nagybőgős képzésre az ösztöndíjat, de az éneklés nagyon hiányzott, beálltam a berni székesegyház énekkarába, és ott Desmond Wright, aki zongoratanár a konzervatóriumban, észrevette, hogy képzett a hangom, és összehozott Elisabeth Glauser tanárnővel, akinek sok diákja a Metropolitanben és más nagy operaházakban énekelt. Később felvételiztem, és direkt koncertosztályba vett fel, ami itt mesterinek felel meg, ott szereztem diplomát. Megpróbáltam a következő szintet, a szólistaképzést is, de azt mondták, hogy a német kiejtésem miatt ezt felejtsem el, nem vettek fel, úgyhogy a tanárnőm javaslatára az operaiskolába jelentkeztem, a Schweizer Opernstudióba, ahol nagyon megörültek nekem. Harmadéven, 28 évesen debütáltam Basilio szerepével A sevillai borbélyből, ezután öt évig még ott maradtam a bieli operában szólistának.

Az utóbbi évtizedben egy észak-németországi kisváros, Hildesheim operaházában dolgozott szólistaként. Mennyire felelt ez meg a céljainak, vágyainak?

Németországban igazi iparág az opera, az európai operaházak több mint fele itt van. 2011-ben átmentem Hannover mellé, Hildesheimba, és nem csalódtam, akkorra már a hangom is megérett annyira, hogy nagy szerepeket tudtam vállalni, rám bíztak címszerepeket is. Több mint hatvan szerepet játszottam, nagyon élveztem, mert minden lehetőség megvolt, tíz profi sminkes, 25-30 szabó, fantasztikus rendezők Hannoverből, Berlinből. Hildesheimban Telemanntól Mozartig, Wagnertől Verdiig, Pucciniig és kortárs zenéig mindent énekeltem, és nagy élmény volt, olyan típus vagyok, aki szereti a változatosságot.

Kétféle énekes van, aki évente háromszor-négyszer lép fel nagy házaknál, vagy az, aki, mint én, hetente háromszor-négyszer lép fel kisebb házaknál. Sosem álmodtam arról, hogy a Metropolitan Operában, a milánói Scalában vagy a párizsi operában lépjek fel. Sosem lehet tudni, lehet, hogy még összejön, de én szeretek lépni az életben, és ha arra vártam volna, hogy valamikor felhívnak a Metropolitan Operából, akkor még várhatnám… Ha a fiatal éveket nem használod ki, mint művész, ha a felkínált szerepeket nem fogadod el, akkor lehet, hogy csak egy megvalósulatlan álmod marad, mint édesapámnak a művészi pálya, és akkor ismét a következő generációtól várod, hogy ők valósítsák meg a te beteljesületlen álmaidat, és ez vagy összejön, vagy nem.

2018-ban lépett fel először operaénekesként Erdélyben, A kékszakállú herceg várában. Már ekkor foglalkoztatta a gondolat, hogy hazatérne?

Két dolog foglalkoztatott egy idő után. Hogy miért adom el a tehetségemet külföldön, miután kinevelt egy iskola, egy társadalom, illetve itthon is volt egy változás közben, a művészeti intézményekben a fizetések megváltoztak. A szüleim is unszoltak, hogy költözzek haza. 2017-ben énekeltem el először a Kékszakállút koncert formájában, majd rá egy évre Kolozsváron jelmezben, Szinetár Miklós rendezésében. Ez a szerep nagy álmom volt, mert ez az egyetlen magyar nyelvű opera, ami külföldön nagyon felkapott, és én meg már 15 éve operaénekes voltam, de még magyarul nem énekeltem semmit. Készakállút pedig otthon vagy Magyarországon szerettem volna énekelni, hogy értsék meg a szöveget.

Felléptem Kolozsváron, de akkor még nem volt szándékomban hazatelepedni. A hazaköltözés gondolata tulajdonképpen tavaly, a pandémia kitörésekor kezdett foglalkoztatni. Éppen nyaraltam, amikor utolért a tragikus hír, hogy Vasile Cazan, a marosvásárhelyi filharmónia igazgatója koronavírusban elhunyt. Akkor kezdtem gondolkodni, hogy jó lenne a nyomdokaiba lépni. Másrészt tudtam, hogy nem lesz könnyű húsz év után, miután mindenki elfelejtett, visszajönni. Elkezdtem ötletelni, megírtam a tervet, aztán úgy alakult, hogy október 1-től én lehetek a marosvásárhelyi filharmónia igazgatója. Ez nekem azért elégtétel, mert az elmúlt tíz év Németországban nagyon szép időszak volt, de erre az intenzív szereplésre már nincs szükségem, amit magamnak be akartam bizonyítani a színpadon, az már sikerült. Másrészt úgy érzem, hogy így a tehetségemet és az energiámat tényleg az itthoniaknak tudom ajándékozni.

Mióta Marosvásárhelyre érkezett, mit tapasztalt, mennyire mozgatják meg a helyi közönséget a filharmónia koncertjei?

Szerencsére például a múlt csütörtöki koncerten a pandémia ellenére több mint 200-an voltak a teremben. Tehát nem igaz, hogy haldoklik a klasszikus zene iránti érdeklődés. Persze azt kell tudni, hogy a komolyzene nem hazai találmány, az inkább Németország anyanyelve, a klasszikus zene 60-70 százalékát a németek adták, így már az is nagy dolog, hogy a klasszikus zenét Kelet-Európában ilyen szinten művelik, és még van érdeklődés, mert itt inkább a népzene a nép anyanyelve. A tanulmányok szerint a romániai lakosságnak csak tíz százaléka fogyaszt operát, színházat, komolyzenét. De ha már van tíz százalék, akkor azt kell ellátni komolyzenével, ez a feladat.

Vasile Cazan karvezető is volt, emiatt a kórusnak hangsúlyos szerepe volt a marosvásárhelyi filharmóniában. Ön milyen szerepet szán az énekkarnak?

A kórus szerepe annyiban fog változni, hogy nem csak vokálszimfonikus műveket fognak énekelni, hanem operát és operettet is. Az egyik projektem az Opera Tales in Short, azaz Operamesék röviden, vetítéssel, feliratozással kiegészítve. Vannak értékes, szólistaképességgel rendelkező kórustagok, így rájuk is figyelmet tudunk majd fordítani.

A pandémia nagyon lesújt minket, a héten például Haydn Teremtés című oratóriuma lett volna műsoron Stefan Schlandttal, a brassói Fekete templom orgonistájával, de ő azt mondta, hogy ha az énekkar maszkkal kell énekeljen, akkor nem vállalja a fellépést. Ezért az énekkar nem tud fellépni. Hogy megoldjuk a helyzetet, Borsos Edit, aki szintén az énekkar tagja, de nemzetközi szólista is, három áriát énekel el a Teremtésből.

Az énekkar nagyon csalódott volt, de hogy kárpótoljam őket, hoztam Németországból Louis Lewandowski zsoltárokat orgonára és énekkarra. Lewandowski éppen száz éve született, ő a zsinagogális zene atyja. Németországban egy kedves magyar barátom, Izsák Andor fedezte fel, aki létrehozta Hannoverben a Sigmund Seligmann Alapítványt, az európai zsidó zene központját. Hátha ezekkel tudjuk majd novemberben az énekkar 65 éves jubileumát megünnepelni. Nem árt más kultúrák felé is nyitni, szerencsére Erdély mindig is multikulturális talaj volt, és miért ne fedezzük fel a régi zsidó művészeket is, mint például Aaron Lebedeffet vagy más nagyszerű kántorokat is idővel.

A nagy felfedezésem egyébként Rudolf Wagner-Régeny szász zeneszerző, aki 19 évig itt élt Maros megyében, először Szászrégenben, Segesváron, majd Németországban futott be, operáit Herbert von Karajan és Karl Böhm is vezényelte, rengeteg lemeze megjelent. Majd ha a járvány engedi, és ki tudunk menni külföldre zenekarral, énekkarral, akkor szeretnék az ő műveiből előadni. Marosvásárhelyen senki nem tud róla, de Rostockban főiskola is van róla elnevezve.

Mi a legfontosabb külföldi tapasztalata, aminek úgy érzi, hogy Marosvásárhelyen is hasznát veszi majd?

Külföldön se automatizmus, hogy az ifjúság koncertekre jár, ott is ugyanolyan verejtékes munkával kell megharcolni a közönségért, mint ahogy a bevásárlóközpontok teletömik a postaládánkat reklámcédulákkal. Nekünk is ki kellett menni a sétálóutcára szombat reggel kilenctől délután ötig, szórólapokat osztottunk az embereknek, mindenkivel szóba álltunk, győzködtük őket, hogy jöjjenek színházba, operába. Ott is, akárcsak itt nálunk, az elmúlt három évtizedben nagyon elhanyagolták az utánpótlást, ami a közönséget illeti, és a fiatalok ezáltal szinte teljesen elveszítették az érdeklődésüket az opera és a komolyzene iránt. Ezt a nehéz feladatot tűztem ki magam elé Vásárhelyen, hogy a fiatalokat valamilyen módon csábítsuk vissza a komolyzene fele. A menedzseri tervemben nagyon sok program, workshop van az ifjúságnak, keresem az interaktivitást, a találkozást.

Mondana példát arra, hogy milyen ifjúsági programokat szervezne?

Nagyon sok huszonéves, fiatal ismerősöm van, aki nagyon szereti a rapet, és ebből kiindulva arra gondoltam, hogy egy előkelő, poétikus rappel elő tudnánk adni egy opera történetét. Rímeket is könnyű keresni az interneten. Ez az ifjúságnak is jó, mert amit egy perc alatt elő tud keresni a telefonján, az érdekes, ami hosszabb, azt már unja. Ezzel szeretném kicsit lazítani a patetikus áriák hangulatát. 2021-ben már túl felületesek vagyunk ahhoz, hogy a mély hangvételű, patetikus áriák lekössenek minket. Tekerjük lefelé a Facebookot, az Instagramot, a távirányítóval kapcsolgatjuk a csatornákat, a Netflixen több ezer film van, de egy se jó, mert valamit keresünk, de mi se tudjuk, hogy mit. A klasszikus zenének ebben kell valahogy megtalálnia a helyét. Tudjuk, és erről a szintről kell indulni. Amíg nem keltjük fel a fiatalok érdeklődését, amíg nem találják meg magukat a klasszikus zene világában, addig nincs miről beszélni.