Húsz év egy színházi műhely életében lenyomat: embereké, sikereké, kudarcoké és katarzisoké. A Yorick stúdió két évtizede következetesen ugyanarra tesz kísérletet: kortárs nyelven, őszintén és kockázatot vállalva beszélni arról, ami körülvesz bennünket. Nevetéssel, drámával, igazsággal – ahogy a hamleti bohóc koponyája is megtelt tartalommal. A húszéves jubileum kapcsán Sebestyén Abával, a Yorick stúdió alapítójával beszélgettünk indulásról és kételyekről, művészi hitvallásról, ikonikus előadásokról, valamint arról, mi hajtja tovább az embert akkor is, amikor a legkönnyebb lenne feladni. 

– Ha a Yorick története ismert film lenne, melyik lenne az?

– A hosszútávfutó magányossága, ez jut hirtelen eszembe, hiszen az is többek között lázadásról, álmokról, bukásról, magányos küzdelemről és újrakezdésről szól. De ha jobban belegondolok, Federico Fellini világa, a La Strada vagy a Bohócok c. filmjeinek a líraisága, esendősége, tragikomikus mivolta – talán ez áll a legközelebb hozzá. A világ másféleképpen való látása, láttatása az, ami a leginkább jellemző a Yorick szellemiségére. Annak idején azt mondtuk: nevetéssel, drámával, igazsággal, társadalomkritikával, az életünk értelmére való szüntelen rákérdezéssel akarjuk megtölteni a hamleti bohóckoponyát. 

– Rólad a legrosszabb indulattal sem lehet azt mondani, hogy nem voltál egy foglalkoztatott színész. Milyen igény hozta létre a Yorick Stúdiót?

– Ez így van, hiszen 2002-ben, amikor Béres András tanár úr – akkoriban a Tompa Miklós Társulat igazgatója és az egyetem dékánja – felhívott, hogy »nahát, számítunk magára a társulatban is és ifjú pedagógusként is«, valóban el voltam látva munkával. Akkor indult az első évfolyam, Bányai Kelemen Barniék tehetséges, elhíresült évfolyama, akiket színészmesterségre taníthattam Farkas Ibolya mellett. Színészként jó szerepeket kaptam, de mégis hiányzott valami. Valami olyan fejlődésigény és szakmai kíváncsiság hajtott, ami nem hagyott nyugodni. Éreztem, hogy szükség van egy olyan szakmai műhelyre, ahol, fejlődhetünk, keresgélhetünk, kísérletezhetünk. Izgatott a rendezés is, és ez egy olyan terep volt, ahol bátran, különösebb nyomás nélkül lehetett színházat csinálni.

– Mennyire volt nehéz társakat találni ebben az elképzelésedben?

– Nem éreztem nehéznek, hiszen pár fiatal színész kollégával, akivel annak idején sokat játszottunk együtt - például Zayzon Zsolttal, Nagy Dorottyával, Tompa Klárával, Darabont Mikolddal, Ördög Miklós Leventével s még másokokkal is - megosztottam a tervemet egy új kortárs színházi műhely megalapításáról, és, emlékszem, nagyon nyitottak és lelkesek voltak. Sajnos Zayzi és Mikold nemsokára elszerződött Pécsre, de maradt még lelkes kolléga bőven, és ott voltak a diákjaink. Nem volt nehéz társakat, drukkereket, illetve partnereket találni arra, hogy egy másfajta úton induljunk el. Támogatásra leltünk az egyetem tanárai részéről és a színház vezetősége részéről is: Balássy András és Béres András személyében, Kovács Levente színész- és rendező tanárom, barátom és egyik fő mentorom személyében, és - nem utolsó sorban - Kárp György személyében is. Fontos volt az a löket és az a bizalom, amit tőlük kaptunk.

– Ahhoz, hogy valaki ilyen mértékben és ilyen lelkesen beszéljen valamiről, az azt jelenti, hogy a mestersége egyben a hivatása is. Te miért döntöttél a színészmesterség mellett?

– Azt gondolom, szerencsés voltam, hiszen egy olyan iskolából jövök – a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumból –, ahol egy fantasztikus magyartanár tanított, Salamon András, aki színházi emberek generációit nevelte ki, illetve oltotta be őket a színház vírusával. Így történt velem is.

Nem voltam az a gyerek, aki gyerekkora óta színész akart lenni. Sportoltam, profi focista akartam lenni. Bölöni volt a példaképem: azt mondtam, úgy leszek focista, és csinálok egy profi focista karriert, hogy közben bölcsészkarra járok, ahogy Bölöni, aki fogorvosi egyetemet végzett, ugyanakkor óriási elhivatottsággal, tudással és alázattal művelte mindazt, amit egy profi sportoló élete megkövetel. Sepsiszentgyörgyre is gyakorlatilag a sport által kerültem ’90-ben. A magyartanárom és a barátaim bátorítására kezdtem el színjátszókörbe járni. Megtetszett, beszippantott az a különleges izgalom, amit ott tapasztaltam. Emlékszem, hogy színpadra vittük Salek tanár úr rendezésében Az ember tragédiáját, amivel országos diákszínjátszó fesztiválon is részt vettünk. Nagyon jó élmény volt, és egyre többen kezdtek bátorítani: »Aba, neked színire kéne menni«. Eldöntöttem, hogy felvételizek a színire. Így történt, hogy a bölcsészkar, ahová addig készültem, háttérbe szorult, ahogyan a futballista karrier is. Persze a sportolást azóta sem hagytam abba, a mai napig fontos szerepet játszik az életemben.

– Mennyire volt nehéz ebben a városban művészi társulatot létrehozni?

– Nagyon eltökélt voltam, akkoriban fel sem vetődött, hogy ki a konkurencia, és ki nem. Próbáltuk a saját utunkat járni. Aztán lassan, 2–3 év után alakult azzá a kortárs dramaturgiára, kortárs szerzőkre összpontosító színházzá, és olyan társadalmi és szociális problémákat feldolgozó színházi műhellyé, amiről azt éreztem, hogy nagyon aktuális és nagyon fontos. Fontos, hogy kendőzetlenül beszéljünk mindarról, ami körülvesz bennünket: tabutémákról, társadalmi és történelmi traumákról, és nem csak. Így került műsorra például a 20/20, amit Gianina Cărbunariuval csináltunk, vagy akár mondhatnám, hogy Székely Csaba írói, drámaírói karrierje is a Yorick kebelében indult el, hiszen a Bányavirág ősbemutatója itt volt. Több kortárs szerző első darabjának ősbemutatóját a Yorick hozta létre. Az is küldetésünkké vált, hogy fiatal alkotóknak – színészeknek, koreográfusoknak, látványtervezőknek, dramaturgoknak, zeneszerzőknek – megmutatkozási lehetőséget biztosítsunk. Nagyon sokan a Yorick Stúdióban kezdték el profi karrierjüket. Igazából hidat próbáltunk képezni a Művészeti Egyetem és a Nemzeti Színház – mint intézmény – között. Úgy érzem, ez sikerült is. Több mint 300 fiatal színházi alkotó a Yorick Stúdióban tette meg az első lépéseit.

– Többes számban beszélsz. Kik voltak az alapító tagok?

– Nagy Dorottya, aki azóta is aktív tag, sok mindent meg tudunk beszélni, nagyon jó színésznőnek tartom és minden fontosabb rendezésemben játszik. Kárp György, aki akkoriban a színház gazdasági igazgatója, és fontos támogatója volt ennek az ügynek. Abszolút nyitottan – nem konkurenciaként, hanem izgalmas kezdeményezésként – kezelte és karolta fel az ügyet. Horváth Beáta, aki akkor végzett a teatrológia szakon. Orbán András, a zongorista-zenész barátom akivel akkoriban nagyon sokat beszélgettünk, és persze jómagam. A fő álmodozó és animátor én voltam és maradtam. Közben ki kellett tanulnom a projektmenedzseri mesterséget és mindent, ami feltétele annak, hogy az ember eredményesen tudjon működtetni egy ilyen nonprofit, normatív támogatás nélkül túlélni próbáló kis projektszínházat. Nem tudtam megengedni magamnak – nagy felelősség is lett volna –, hogy állandó támogatás nélkül embereket alkalmazzak, pedig de jó lett volna… lenne… Így minden projektre külön szerződtettünk alkotó és munkatársakat, és megmaradtunk projektszínháznak.

– Külföldön működik a mecénatúra. Volt-e, van-e ilyen jellegű támogatás, hiszen a Yorick Stúdió messze nem ismeretlen?

– Itt fontos megemlítenem, hogy az elmúlt húsz évben a mindenkori magyarországi kormány kulturális minisztériumának adminisztrációjába tartozó alapítványokra számíthattunk. Ilyen például a Nemzeti Kulturális Alap (NKA), ahol többek között az első projektünkre kaptunk bizalmat és nyertünk támogatást. Az utóbbi néhány évben a Bethlen Gábor Alap által kapott támogatások jelentettek és jelentenek számunkra egy biztos alapot projektjeink létrehozásához. Voltak barátok, cégvezetők, akik egy-két évig, vagy huzamosabb ideig felvállalták a támogatásunkat. Tehát akik azt mondták: havonta egy bizonyos összeggel tudunk támogatni. Fontos anyagi hátteret, bázist tudott biztosítani például egy pályázatnál, ahol önrészt kellett felmutatni – nagyon sokat számított. Ilyen módon igen, voltak mecénásaink, akik mellénk álltak. Ezúton is el kell mondjam, hogy nagyon-nagyon hálás vagyok minden támogatónak, mecénásnak.

– A név mikor és honnan jött?

– Ezt a nevet Illyés Kinga művészi beszéd tanáromnak köszönhetem, aki egyszer kezembe adta Kormos István: Szegény Yorick című versét. Azt mondta: »Aba, neked ezt a verset el kellene mondani«. Ebben a versben megszólal Yorick. Yorick beszél Hamlet koponyájához, nem Hamlet Yorick koponyájához. Nagyon inspirált ez a fordított szereposztás. Amikor az államvizsgára egyéni műsort kellett létrehozni, azt mondtam: én leszek Yorick, őt fogom megszólaltatni. Yorick szájába adtuk Shakespeare néhány elhíresült drámai monológját, néhány nagy bohócmonológot és néhány Shakespeare-szonettet. Illyés Kinga inspiratív vezetésével létrehoztunk egy egyórás egyéni előadást Shakespeare szövegekből Szegény Yorick siralmai címmel. Amikor színházat alapítottam, nem volt kérdés, mi lesz a neve. Egy koponyát fogunk megtölteni tartalommal, igazi hús-vér kortárs kultúrával.

– Hogyan sikerült az első előadásokra bevonzani a közönséget?

– Baráti társaságban, szakmai körökben népszerűsítettük, és természetesen a hagyományos úton: újságban, rádióban. Emellett szájról szájra terjedt a hír: »Van egy izgalmas előadás, menjetek, nézzétek meg«. Ez volt a legerősebb visszajelzés. 

A statisztikák és a nézői visszajelzések azt mutatják, hogy nagyon széles, többgenerációs és többnyelvű közönségréteget sikerült megszólítanunk a kultúrák közti párbeszédre, a tabu témák feldolgozására valamint a múltunk, a történelem során bekövetkezett politikai, társadalmi és családi traumák feldolgozására fókuszált előadásaink által.

– Most saját székhelyetek van a várban. Az elején hol kezdtetek próbálgatni?

– Annak idején Csegzi Sándor volt az alpolgármester, őt kerestem meg először hivatalosan az ötletemmel. A várban akkor már volt egy román nyelvű független színházi kezdeményezés: Nicu Mihoc a Teatru 74-et azelőtt egy évvel alapította. Ennek apropóján bekopogtam a polgármesteri hivatalba, és azt mondtam: nekem is van egy egyesületem, és mi is kérünk egy olyan helyet, ahol ez a fajta tevékenység, a kortárs színházi műhely valahogy otthonra tud találni magyar nyelven. Szó szót követett, eléggé kitartó voltam és eltökélt, úgyhogy szerencsére elnyertük a polgármesteri hivatal bizalmát, és ránk bízták jelképes bér fejében a marosvásárhelyi vár Mészárosok bástyájának földszintjét. Fontos bázis a mai napig.

Van két oszlop középen – alternatív tér, ez van –, de igazából a két oszlop között tényleg nagy előadások születtek. Büszke vagyok rájuk! Nem szeretném, ha szerénytelenségnek hangzana, de valóban olyan előadások születtek ott először 30–40–50 néző előtt, amelyek utána akár szabadtéren is, 800–1 000 néző előtt is meg tudtak hitelesen szólalni. Legutóbbi ilyen például a Lázadni veletek akartam volt, ami a Covid alatt született. Emlékszem, hogy 2021 májusában a Covid távolságtartási protokoll szerint ültek be a nézők – kb.25-en fértek be –, aztán rá egy évre a budapesti Városmajori Színházi Szemlén, szabadtéri színpadon, 800 ember számára sikerült különleges színházi élményt szereznünk. Akkor a Közönség díját és a Fidelio különdíját nyerte el az előadás. Nem remélt, szép karriert futott be az ez előadás is, szakmai elismerésekkel,fontos fesztivál szerepléssel. Ott, a két oszlop között született…

– Később beengedett benneteket a színház is, mert jó néhány előadásotok ott került színpadra.

– Fontos partnerünk a színház. A kezdetektől az volt, és az egyetem is. Nagyon sok előadásunk úgy ért meg nagy előadásszámot, hogy koprodukcióra léptünk a színházzal, miután létrehoztuk az előadást. Tapasztalatom szerint egy független műhelynek nem is egy előadás létrehozása a legnehezebb, hanem annak az életben tartása. Ebben volt nekünk fontos partnerünk a színház és az egyetem. A legutóbbi példa erre a Lázadni veletek akartam vagy az Alaszka c. előadásunk. Úgy tart már nagyon szép előadás számnál mindkét előadás, hogy koprodukciós szerződést kötöttünk, és így az előadásokat könnyebb szervezni, műsorra tűzni. Nagy dolog ez, mert lehet, hogy egyeztetési problémákkal, ill. a továbbjátszás anyagi feltételeinek megteremtésével küszködve nem tudnánk tovább játszani.

– Fontos nektek, hogy az emberek tudják: az egy Yorick-produkció?

– Igen, nagyon fontos. De tudják: szerencsére lett egy jó kis védjegye a Yoricknak, és ennek nagyon örülök. Fontos ezt az identitást megőrizni, de nem is érzek semmiféle fenntartást sem a Színház, sem más, normatív költségvetéssel működő intézmény részéről, hogy ez valamilyen problémát jelentene. Minél többen vagyunk és minél többfélék, szerintem annál jobb mindenkinek. Főleg a kultúrafogyasztó – újra, másra éhes közönség – számára.

– Uniter-díjasaitok is vannak: László Csaba színész, Székely Csaba szövegíró, Cári Tibor zeneszerző, de számos más díj is a birtokotokban van, ami a Yorickhoz köthető.

– A Bányavirág, a Bányavakság, a Lázadni veletek akartam sikerei és az azokhoz köthető díjak mind közös sikerek. Az Igazság gyertyái azonban – amire Cári Tibi és Székely Csaba kapott Uniter díjat – eleve a Színházban készült, abban a Yorick nem koprodukciós partner. A Színház vezetősége részéről kaptunk felkérést – Csaba meg én – egy már régebbi ajánlatra, hogy hozzuk létre ezt az előadást, tehát az eleve ott készült a színház berkein belül. De tényleg nagyon nagy dolog, hogy eljutottunk az Országos Színházi Fesztiválra – a magyarországira, a bukarestire –, hogy a magyar szakma és a román szakma is elismerően beszél a Yorick-előadásokról. Ez fontos.

– Amikor ilyeneket szoktam kérdezni, általában azt mondják, választaniuk kellene, hogy melyik »gyermeküket« szeressék jobban, de tőled is megkérdezem: melyik az az előadás, amire a legbüszkébb vagy? Itt említettél néhányat: a 20/20-at, a Bányákat, a Lázadni veletek akartam-ot vagy az Alaszkát. Számodra melyik a legkedvesebb, amiről úgy érzed, ezzel tört ki a Yorick?

– A Bányavirág. Mindegyik különleges. Például nem is sejtettem, hogy a Lázadni veletek akartam ilyen átütő, ilyen fontos és ilyen erőteljesen ható előadás lesz. A Radnóti Zsuzsa - Örkény István özvegye - által alapított Kortárs Magyar Dráma díjat kaptuk meg Barabás Olgával közösen a Bódi Attila: Lázadni veletek akartam regényének színpadi feldolgozásáért 2022-ben. De megfordultunk vele a Kaposvári Országos Színházi Fesztiválon és a Bukaresti Országos Színházi Fesztiválon is. Nagyon büszke vagyok a 20/20-ra, ahol egy olyan történelmi eseményt dolgoztunk fel, ami most már színháztörténelem lett, és nagyon sokan emlegetik.

De ha már így tevődött fel a kérdés, talán a Bányavirág áll szívemhez a legközelebb. Talán azáltal figyeltek fel és azóta értékelnek engem igazán rendezőként is.... Talán azzal lettünk igazán ismertek, hiszen abban az évben megnyertük a Pécsi Országos Színházi Fesztivál legjobb előadásért járó díját. Bányai Kelemen Barni és Viola Gábor külön alakítási díjat kaptak. A következő évben a Bányavaksággal szintén nagy sikert arattunk ugyancsak az Országos Színházi Fesztiválon, Bukarestben is és Magyarországon is. Tehát nagyon-nagyon sok szép dolog született. Az Eltűntek például nem került szóba: az is nagyon fontos témát dolgoz fel, és az is sikeres előadás lett.

– A Bányákra visszatérve, sokan vártuk a harmadikat, ami aztán mégsem került itt színpadra. Miért?

– Nem akarom ezt kerülgetni: olyan témát dolgoz fel, amihez én nem kaptam meg a megfelelő színházi kulcsot és főleg a személyes rendezői motivációt.

– A 20 év alatt volt-e olyan, amikor úgy érezted, feladod?

– Volt, persze. Sosem könnyű. A párommal, Mónikával – aki az első számú szellemi partnerem a színházi projektek adminisztratív  megtervezésében, illetve anyagi hátterének a megteremtésében – volt olyan, hogy ültünk s azon gondolkodtunk, hogy most hogyan tovább, hiszen előfordult, hogy egy-egy projekt minél igényesebb létrehozása érdekében a családi kasszát is meg kellett nyitni. Aztán valahogy mindig megsegített a Jóisten, s túljutottunk a nehéz periódusokon, és valahogy mindig egyenesbe kerültek és megtérültek a dolgok – anyagilag is és szellemi elégtételként egyaránt. Azt gondolom: igazi siker nincs kockázat nélkül, és ezt a fajta független színházteremtést nem lehet másképp csinálni.

– Mi volt az a löket, ami továbbvitt?

– Valami nagyon erős hit, belső késztetés. A nézői visszajelzés, ami szerint olyan elmélyülést, önreflexiót, örömöt, jó esetben katarzist sikerült ébreszteni a nézőkben, ami a hivatásunk célja és talán igazi értelme! Ugyanígy visznek előre a szakmai díjak, elismerések, amelyek mindig nagyon erős visszaigazolások mindarra nézve, amit sikerült létrehozni, ugyanakkor további fejlődésre is köteleznek.

– Mit tervezel a következő húsz évre?

– Ezen az úton szeretnék tovább haladni, továbbra is olyan témákkal foglalkozni, ami általánosan is izgatja az embereket, engem meg személyesen is foglalkoztat. Fontos volt számomra az elmúlt években, hogy a kortárs dráma mellett a kortárs költészet is népszerűsíteni tudjuk. Régi vágyam teljesült azzal, hogy Cári Tibor barátommal (zeneszerzővel - szerk.megj.) létrehoztuk a Kór-Társak zenei projektet, melynek keretében román és magyar kortárs költők verseit megzenésítve énekeltük el, sok esetben nagyzenekari kísérettel.

Ezt is szeretnénk folytatni. Jövőre, remélem, még egy albumot is kiadunk, mert van miből meríteni. 

– Ha jönne egy jó tündér és azt mondaná, hogy teljesíti egy szakmai kívánságodat, mi lenne az?

– Elég sok mindennel foglalkozom, sok mindenben kipróbáltam magam, kegyes is volt velem a sors, de talán egy igazán jó filmben játszani jó lenne. Jó társasággal, jó forgatókönyvvel, jó stábbal jó szerepet játszani.

– A Yorick sokszínű – milyen vagy te?

– Kíváncsi, önérzetes, hiú, sebezhető, akaratos, érzékeny, lázadó, szenvedélyes, futóbolond… nem tudom.

– Tudsz-e bohóc lenni?

Van, amikor… A bohócokról írtam a doktori dolgozatomat is. A bohócok a legellentmondásosabb személyiségek, akik egyszerre harsányak és mélyek, introvertáltak és extrovertáltak, sírni és nevetni is tudnak egyszerre. A bohóc az a lény, aki Isten és az ember között van: egyfajta sámán, aki nem fél kimondani az igazságot, és nem fél kiordítani a világba azt, hogy a király meztelen! Nem fél érzékeny témákról beszélni, nem szégyelli ha sír, és nem riad vissza attól sem, hogy bizonyos helyzetekben önmagát vagy környezetét provokálja, állásfoglalásra késztesse.

– Szoktak lenni újévi fogadalmaid?

– Igen, vannak ilyenek.

– Sikerült betartani?

– Volt, amikor… Idén úgy kezdtem az újévet, hogy régi vágyamat megvalósítva maratont futok. Kemény munka volt, de sikerült végigcsinálni: 3 óra 54 perc és 43 másodperc alatt teljesítettem a maratoni távot október 12-én Budapesten, ami katartikus élmény volt és hatalmas elégtétel.

Tervben volt a YorickFeszt is… Nagyon fontos volt számomra a 20 éves évfordulót úgy megünnepelni, ahogy megálmodtam: a Yorick legfontosabb előadásait felújítva egy miniévad keretében, külföldi vendégelőadásokkal, dramaturgiai workshop-okkal színesítve. Nem titkolt szándékom volt, hogy letegyem egyfajta kortárs, nemzetközi színházi fesztiválnak az alapjait, amit jövőre szeretnék folytatni. Ezek célok voltak, vágyak, és Isten segedelmével sikerült megcsinálnom.

Régi vágyam volt az is, hogy egy olyan színházi maratont csináljak az egyéni műsoraimból, amit talán előttem soha senki. A Székely János: Dózsa, Kocsis István: A Tér - monodráma Bolyai János hitéről, gyötrelméről és szerelmeiről, valamint Székely Csaba: Szeretik a banánt, elvtársak? c. előadásokból. Egymás után, 16, 18 és 20 órától három különböző helyszínen, épp csak az átöltözések idejére terveztem szünetet tartani. Hatalmas fizikai és szellemi kihívás és kaland volt! Ezt is sikerült megcsinálnom október 4-én a YorickFeszt keretében, amire szintén rendkívül  büszke vagyok és köszönöm a Jóistennek meg mindenkinek aki mellettem állt és hitt bennem! Az emberek azt kérdezik: „Miért csinálod?” Nem tudom, csak úgy eszembe jutott…