A múlt vasárnap vetítették az Aradi Kamaraszínházban Groșan Cristina első nagyjátékfilmjét, A legjobb dolgokon bőgni kell című vígjátékot. A fiatal rendező az elmúlt években vált szélesebb körben ismertté – az aradiak büszkeségére, ugyanis Groșan Cristina Aradon született, és kolozsvári tanulmányai után vezetett az útja Magyarországra. Első nagyjátékfilmjének ősbemutatója tavaly volt a Szarajevói Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában, később pedig a főszerepet alakító Rainer-Micsinyei Nóra elnyerte a Boszporusz Filmfesztiválon a legjobb színésznőnek járó díjat. A romániai mozik egy része már játszotta a filmet, de Aradon első ízben láthatta a közönség március 27-én, így a rendező is érthető izgalommal várta az eseményt. Groșan Cristinával a filmről, eddigi alkotásairól, a kelet-közép-európai alkotói környezetről a vetítés előtt beszélgettünk.

Az önt személyesen nem ismerő aradiak nem kis meglepetésére – és bizonyára büszkeségére is – egyszeriben közismertté vált nemcsak a magyarországi, hanem a nemzetközi filmszakmában is. Hogyan vezetett az út a filmművészethez és Budapestre?

Mindig is érdekelt a fotózás és az írás, meg gimnazista koromban színikörbe is jártam Aradon, tehát színészként is próbálkoztam, úgyhogy mindennek az ötvözete vezetett a filmezéshez, és végül Kolozsváron, a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen tanultam a szakma alapjait. Egyetemi éveim alatt Isztambulban is tanultam négy hónapig, és nagyon érdekes tapasztalat volt külföldön élni, sok mindent tanultam akkor magamról, és persze arról az országról is, amelyben ideiglenesen éltem. Román–magyar vegyes családból származom, és ki akartam próbálni, hogy a budapesti iskola mit nyújthat nekem, nem mellesleg, Budapest sokkal közelebb van Aradhoz, mint Bukarest… Annyira természetesnek tűnt Magyarországon minden, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy eltelt tíz év, s én ott élek.

Milyen az alkotói környezet, mi inspirálja, milyen impulzusokat kapott, illetve kap?

Nem tudom, hogy ez csak Magyarországon van így, vagy másutt is előfordult volna, de nagyon sok olyan tehetséges filmest ismertem meg, akikkel nem csak együtt tudok dolgozni, de egy hullámhosszon is vagyunk. Most például a második nagyjátékfilmemen dolgozom, és ugyanazokkal a stábtagokkal, mint Győri Márk operatőr vagy Meller Anna vágó, aki szinte az összes kisfilmemet vágta.

Melyek ezek a kisfilmek, milyen témákat dolgozott fel bennük?

Az ember sokat tanul, és ihletet merít a személyesen átélt dolgokból, a tapasztalatai és a döntései alapján utólag jobban átérzi a jelenét: egy anya-lánya történetet dolgoztam fel a Vakáció a tengerparton című filmben, és nagyon érdekes forgatás volt, mert magyar és román stábtagokkal vettük fel Bosznia-Hercegovinában. Az Éjszakai festést egy kolozsvári élményem ihlette, de budapesti színészekkel valósítottam meg. Az Átalakítás folyamatban című filmben, aminek kapcsán Takács Kati színésznőt ismertem meg, az öregedés kérdéseit boncolgattuk.

Előnyére vált a kétnyelvűség, a hivatásában kamatoztatni tudja, hogy mind a magyar, mind a román kultúrában otthonosan érzi magát?

Persze! Minél több nyelvet beszél valaki, annál jobb, és én nagyon szeretem ezt a két nyelvet, ezt a két identitást ötvözni. Van egy kisjátékfilmem, amit A legjobb dolgokon bőgni kell után készítettem Romániában – a hegyekben vettük fel, bukaresti stábtagokkal –, és ragaszkodtam ahhoz, hogy „vegyes” legyen. Mátray László kézdivásárhelyi színművészt hívtam meg, aki egy romániai magyart játszott a filmben, és nagyon autentikus volt, mert úgy beszél románul, ahogy egy erdélyi magyar beszél románul. Szerettem volna reflektálni arra, hogy együtt élünk itt, és ilyenek vagyunk.

A legjobb dolgokon bőgni kell műfaját tekintve vígjáték, de egy tragédia, egy haláleset köré épül fel a történet – mondhatjuk úgy, hogy feketehumorral? Ez amúgy jellemző az alkotásaira?

A feketehumor valóban megtalálható benne. Számomra vígjáték és dráma – néha röhögünk, néha sírunk, és ez a furcsa ötvözet jelenik meg benne, azt akartam, hogy olyan filmet rendezzek, ami a legjobban tükrözi, hogy számomra mit jelent a való élet. Mert néha olyan dolgok történnek velünk, hogy el sem hisszük: ha egy filmben látjuk, azt mondjuk, hogy ez előre megírt dolog, pedig a való élet néha cifrábbat is tesz velünk. Nyilván, egy haláleset nem vicces, de valós történet alapján készült, és az alapján gondolkodtam el, hogy én hol tartok, és a mostani harmincas generáció hol tart a szüleinkhez képest, s miért vannak még mindig megválaszolatlan kérdéseink.

Sok helyszínen vetítették már filmet, de most, hogy a szülővárosában is vászonra kerül, van egy kis drukk, lámpaláz önben?

Nagyon régóta szerettem volna bemutatni a filmet Aradon, mert a romániai mozik egy része már januárban forgalmazta. A helyi művészmozi sokáig oltásközpontként működött, ezért ott nem lehetett, aztán egyszer eljöttem a kamaraszínházba megnézni egy előadást, és megkérdezték, hogy mi lenne, ha itt vetítenénk le, amit nagyon jó ötletnek tartottam. Természetesen izgulok, mert lehet, hogy eljönnek régi tanáraim, biztos itt lesznek egykori osztálytársaim, a családtagok, és remélem, hogy tudják követni ezt a kicsit abszurd, kicsit nevetséges kérdéskört, amit körbejárunk.

Mennyire illeszkedik ez a film a mostani irányzatokba?

Olyan sokat dolgoztunk rajta, és még olyan közel áll hozzám, hogy ezt nem tudom objektíven megítélni, de talán nem is ez a dolgom. Szerettünk volna egy olyan filmet csinálni – a forgatókönyvet Rainer-Micsinyei Nórával közösen írtuk, ő játssza a főhősnőt –, ami nem azért készül, hogy megfeleljen valamilyen elvárásnak, hanem a mi igényeinket elégítse ki, de természetesen, ha tetszik a közönségnek, annál nagyobb az öröm.

Milyen visszajelzéseket kaptak a szakma és a közönség részéről?

Mi azt hittük, hogy ezt a filmet a húszas-harmincas éveikben járóknak csináljuk, és nagyon örvendtem, hogy a jóval negyven felettiek is visszajeleztek, hogy nekik is vannak még kérdéseik az életben, ők sem tudnak mindent, és jó volt ezt viszontlátniuk a vásznon. Nagyon izgultunk Stalter Judit producerrel, hogy miként lehet majd forgalmazni, mert még jócskán benne voltunk a koronavírus-járványban, amikor terveztük ezt, és amikor kezdett kissé enyhülni a helyzet, akkor került be a film a mozikba, viszont nagyon sok magyar premier volt akkoriban. Kérdés volt, hogyan tudunk majd vásznon maradni, de még így is majdnem négy hónapig vetítették a mozik, ami nagyon nagy öröm számomra.

Miről szól a második nagyjátékfilmje?

Hétköznapi kudarcok a címe, és ha A legjobb dolgokon bőgni kell egy vígjáték, amiben vannak vicces pillanatok, ez nagyon szomorú lesz. Három különböző történetet követünk, három nőt, akik nem ismerik egymást, de egy nap – mikor egy furcsa jelenség kezd kibontakozni a város felett – találkoznak, és véletlenszerűen segítik egymást – dióhéjban erről szól. Az érdekessége, hogy Csehországban forgott csehül, és sikerült magyar stábtagokkal is dolgozni.

Szándékos ez a kelet-közép-európai helyszínválasztás? Bosznia, Románia, Magyarország, most Csehország…

Igen, de elsősorban azért forgott ez a film Csehországban, vagy a korábbi Bosznia-Hercegovinában, mert az inspiráló és a dolgozni akaró stábtagok hívnak oda. Ezt a cseh filmet például Klára Vašáková írta, ő egy cseh író, akivel kapcsolatban azt éreztem, hogy az összes korábbi filmjeimet, meg ezt a mostanit mintha egy elme szülte volna. Szóval ez egy nagyon boldog találkozás, de szerintem pont annyira vagyunk különbözőek, egyúttal annyira is hasonlítunk egymásra mi, magyarok, románok, csehek, hogy épp ettől érdekes.

Mikorra várható az új film?

A pandémiából tanulva, kicsit félek előre tervezni, de ha minden jól megy, akkor lehet, hogy a magyarországi mozikba idén októberben bekerülhet, s hátha a román mozik is műsorra tűzik majd.