Csepelyi Adrienn egy ízig-vérig szatmári leányzó, aki nagyon büszke arra, honnan jött, büszke a tájszólására, ami azonnal elő is bukkan, ha a nagymamájával telefonál. A Budapesten élő, penyigei műsorvezető, publicista, író az elmúlt másfél évben még magához képest is rengeteget dolgozott, meg is jelent két kötete a 21. Század Kiadó gondozásában, egyik lélekbemenősebb, mint a másik. Ezekről kérdezgettem a szerzőt a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten. A beszélgetés elején még egyikünk sem tudta, micsoda hihetetlen érzelmi hullámvasútra ülünk fel, de jó erősen kapaszkodtunk egymásba, a nézőkbe és a történetekbe. Hangosan nevetve, halkan szipogva, de bemutattuk a könyveket. Az interjú a könyvbemutató rövidített változata.

– Mi a nótád? És egyáltalán miért fontos, hogy az embernek legyen nótája?

– Az én nótám egy friss csárdás, a Csitt csak, rózsám. Ebben benne van az életfilozófiám: „míg ez a csárdás járja, dehogy halunk meg”. Amíg lehet élvezni az életet, amíg lehet kifulladásig táncolni szó szerinti és átvitt értelemben is, addig nem halunk meg. A Nagymamám magyarázban meséltem, hogy az anyai nagymamám gyakran tette fel ezt a kérdést az embereknek. A nótából rengeteg dolog kiderül az ember lelki világáról, életfelfogásáról. Felíratta velem, hogy mi az ő nótája, régebben azt is mondogatta, hogy a temetésén is ezt húzassuk. Az viszont egy szomorú nóta.

Kisbirtokos nemesi, a XX. század elején elszegényedett családból származom Szatmárból (a magyarországi Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből – szerk. megj.), viszont nagyon vidám és nagyon jó humorú családból. A mulatás mind a mai napig nagyon fontos nekünk. Nemrég voltam az egyik barátnőm lakodalmán, és rólam csak annyit tudtak, hogy Budapestről jöttem, mert ott élek már húsz éve. A menyasszony egyik unokatestvérével nagyon jót csárdásoztunk, jól megforgatott, majd azt mondta, ha nem tudná, hogy budapesti vagyok, azt gondolná, hogy szabolcsi. Majdnem jól gondolta, csak nem szabolcsi, hanem szatmári. Ez benne van a vérünkben, a neveltetésünkben, ezért fontos, kinek mi a nótája. A nagymamámék generációja tudta, mennyi mindent elmond rólad az, hogy mit hallgatsz, mit énekelsz, mit dúdolsz, mivel vigasztalod magad.

– A Nagymamám magyaráz jelent meg korábban a két köteted közül, amit ízes tájszólással írtál meg, a történeteket húsz évig gyűjtötted. Hogy gyúrtad egy könyvvé őket?

– Az ELTE magyar–összehasonlító irodalom szakán dr. Fodor Katalin volt a dialektológia tanárom. Az volt az egyik feladatunk, hogy elmenjünk nyelvjárásgyűjtésre. A csoporttársaim számukra ismeretlen helyekre indultak gyűjteni, akadt, aki Erdélybe is. Én pedig hazamentem. A tanárnő figyelmeztetett, hogy bármennyire is ismerjük egymást az alanyokkal, az adatközlőkkel, a hangfelvételek első része általában használhatatlan, mert olyankor még ügyelnek a nyelvhasználatukra. Át is mentem egy nénihez, aki viszont a hangfelvételem harmadik percében már Isten lovázott. A tanárnő nagyon nevetett, én pedig ötöst kaptam a dolgozatra (a magyarországi ötös az itthoni tízes megfelelője – szerk. megj.).

Körülbelül három órányi anyagot rögzítettem, és minikazettákon őrizgettem őket. Kalandos útjuk volt, hiszen elvesztek, majd megkerültek, és utána gondosan vigyáztam rájuk. 2019-ben meghalt az egyik „fogadott” nagymamám, édesapám keresztanyja, akit mindenki Keresztanyunak szólított. Az ő pici vályogházát megvettem, mert nem akartam, hogy idegen kézre kerüljön, ugyanis az őseim építették, szó szerint a két kezükkel, most pedig én újítom fel a két kezemmel. Amikor átvettem a házat, találtam a polc mögé becsúszva három magnókazettát, amit nagypapám testvére készített, aki akkor már rég nem élt. Sok mindent elmond a családom lelki világáról az, hogy van közöttük egy aranylakodalmas nótázás és egy temetés is, amit egyelőre nem bírtam meghallgatni, de a nótázásból használtam részleteket a könyvben, és a hozzá készült filmben és hangjátékban is, ami a szerzői estem alapjául szolgál.

Szóval van nekem egy csodálatosan szép időkapszulám, ahogy Finy Petra (író, költő, Csepelyi Adriennéhez hasonlóan, az ő könyve is a 21. Század kiadó gondozásában jelent meg – szerk. megj.) fogalmazta meg. Hangban és képben is. Ehhez a nagy anyaghoz elkezdtem még gyűjteni, a pandémia alatt csodálatos beszélgetéseket folytattam az anyai nagymamámmal, aki a világ legszórakoztatóbb telefonpartnere. Kivéve akkor, ha lottósorsolás van, mert akkor vagy föl se veszi, vagy azonnal elküld melegebb éghajlatra. Össze is gyűlt tizenvalahány órányi hangfelvétel, majd megálmodtam a könyvet, és még korán reggel felhívtam Fekete Juditot, a 21. Század kiadó egyik munkatársát, mert féltem, ha jobban felébredek, már nem merem fölhívni. Így született meg a Nagymamám magyaráz.

– Amikor a nagymamáddal beszélsz telefonon, azonnal tájszólással szólalsz meg. Volt olyan, hogy szégyellted a dialektust?

– Újságíróként különösen sokszor fordult elő, hogy kicsúszott egy-egy kettőshangzó vagy rövidülés, kaptam egészen gonosz megjegyzéseket miatta. Volt, amikor velem nevettek, volt, amikor rajtam nevettek, sőt olyan is volt, hogy kérték, mondjak már valamit tájszólásban. Pont mint egy bazári látványosság. De most már a helyére kerültek bennem a dolgok, ebben segített nekem a könyvnek az alkotói folyamata. Megértettem, hogy ugyanolyan fontos, amit és ahogyan én akarok mondani, mint bárki más köznyelvi közlése. Akkor is, ha nem olyan a szórend, ha rövidülnek a hangok, ha kettőshangzók vannak. Igenis érvényes közlés, ha a saját anyanyelvemen, a saját dialektusomban szeretnék mondani bármit is.

– Egészen megdöbbentő kettősség van a könyvben: egyik pillanatban hangosan nevet az ember az elbeszélők nyers és tényszerű poénjain, a másik pillanatban viszont már megölelgetné a mesélőt, aki visszaemlékszik arra, hogy a második világháború alatt hogyan erőszakolták meg a katonák vagy vitték el legközelebbi szeretteit. Bár nincs a szánkba rágva, de a történetekben ott vannak a feldolgozatlan traumák, az örökölt sorsok. Milyen utazás volt ez neked, magaddal?

– A végső lökést, hogy elkezdjek a hangfelvételekkel foglalkozni, pont a saját terápiám adta meg. Egyrészt nagyon szórakoztató, másrészt viszont rettentő fájdalmas volt bizonyos pontokon ez a folyamat. Nem időrendben írtam a fejezeteket, és tologattam a Gyerekkor fejezetnek a bevezetőjét, mert tudtam, hogy az lesz a leggyötrelmesebb. Iszonyatosan felkavaró gyerekkorok rajzolódtak ki előttünk, a bevezető megírása éppen ezért volt egy kulcsmozzanat terápiás szempontból is. Van az az önismereti gyakorlat, amikor elképzeled, hogy megöleled a belső gyermekedet, megnyugtatod, megszeretgeted, megadod neki, amit nem kapott meg annak idején. A bevezető írásánál ezt végigcsináltam a felmenőimmel, majd órákon át bőgtem a szobámban, mert kiszakadt belőlem minden. Szóval az írásnak igenis volt feloldása, segített a feldolgozásban. Ha válaszokat keresünk, akkor sokszor borzasztó, fájdalmas és kényelmetlen tud lenni a szembesülés, viszont amióta vannak válaszaim, egész más minőségben tudom élni az életem. Másképp kapcsolódom az emberekhez és másképp tudok írni, a kiadóm részben ezért szorgalmazta, hogy azon melegében írjam meg a novelláskötetet is.

– Térjünk is át erre a novelláskötetre: Otthonról haza – Útközben talált történetek. A könyvben olvasható sztorik sokszor olyan emberekről szólnak, akiket egyáltalán nem ismersz, csak találkozol velük a vonaton, a piacon, a taxiban. Mindig ilyen szemfüles voltál?

– Gyerekkoromban mindig az idősek sarkában voltam, mentem fejni, nyulakat etetni, figyeltem, hogy mit hogy csinálnak. És én vagyok az a mém a tiktokról, hogy bár anyukám megmondta, hogy ne álljak szóba idegenekkel, de mindeközben én a kalahári sivatag közepén beszélgetek az ottani lakosokkal a tűz körül. Üzbegisztántól Londonon át egészen Bécsig mindenhonnan gyűjtöttem történeteket.

Ezek néha abszurdba hajlanak, mint, mondjuk, amikor Debrecenből mentem Budapestre az utolsó vonattal, és beszállt a kupéba egy elég aggasztó külsejű fiatalember. Elkezdtünk három-négy nyelv keverékével beszélgetni. Elővett egy iratot és kérte, hogy fordítsam le angolra. Kiderült, hogy éppen akkor engedték ki, testi sértésért volt elzárva. Minden normális embernél bekapcsol ilyenkor a vészjelző, viszont mi nagyon kedvesen elbeszélgettünk Budapestig. Mások talán bele se keverednek ilyesfajta helyzetekbe, de én ezeket a történeteket hordozgatom magamban.

– Le is jegyzed őket?

– Jegyzem, persze. Budapesten a hetedik kerületben, Csikágóban (Békés Pál egykori házától nem messze) lakom. Bevásárlás, viráglocsolás közben óriási vitákat, remek sztorikat és ordenáré káromkodásokat hallani. És az én fülem mindig nyitva, kapom is elő a jegyzettömböm. A vőlegényem szerint én vagyok a térfigyelő kamera. Talán már gyerekkoromtól egy nagymama veszett el bennem, mert ha valami zajt hallok, rögtön megyek és nézem, mi történik. Így cipeltem sokáig magamban egy-egy karaktert, képet, mondatot, és amint a Nagymamám magyaráz felszabadított nagyon sok minden alól, meg tudtak születni bennem ezek a novellák is.

– Számodra nemcsak az itthon-otthon kérdés a lényeges és meghatározó, hanem az úton levés is.

– Nincs jogosítványom. Még. Még? Éppen ezért rá vagyok kényszerülve arra, hogy tömegközlekedéssel járjak, és néha előfordul, hogy lerobban a mozdony, küldenek helyette másat, ami szintén lerobban. De utazás közben nagyon sok mindent megtudunk egymásról és magunkról is. Magunkról azért, mert alkalmazkodnunk kell sokszor lehetetlen körülményekhez is, másokról pedig azért, mert ők is alkalmazkodnak. És ha minden energiáját elviszi az embernek az alkalmazkodás, akkor már nem marad ereje odafigyelni, hogy reagál bizonyos helyzetekre.

Sokan hajlamosak arra – engem is beleértve –, hogy túl sok információt közöljenek magukról, mert az a benyomásuk, hogy úgyse fogunk soha többé találkozni azzal, akivel egy kupéban ülünk, hát akkor most miért ne beszélgethetnénk a legmélyebb családi titkainkról. Egy nagyon furcsa bizalmi helyzet alakul ki, kezembe adják a történetüket, én az övékbe az enyémet. Sokszor nagyon nehéz dolgok derülnek ki. Nagyon szeretem magamban, hogy meg tudom adni ezt a biztonságos teret embereknek, mesélhetnek és ezáltal meg is könnyebbülhetnek. És az írás révén talán tovább tudok adni valami értékeset abból, amit én kapok ezekben a biztonságos kis terekben, utazás közben.

– És a honvággyal hogy állsz?

– Állandó honvágyban élek. Vagy: valójában az állandó úton levésben vagyok otthon. És ez nemcsak ilyen hangzatos megfogalmazás, őszintén úgy érzem, hogy bárhol otthon tudom érezni magam. Az üzbég kerámiamanufaktúrában, a bécsi taxiban vagy éppen itt, Kolozsváron, miközben egy isteni, vegán kolozsvári káposztát eszem. Székelyföldön is olyan, mintha az enyéimmel beszélgetnék, mert ugyanúgy fejezzük ki magunkat, csak más dialektusban. Nem kell mellébeszélni, nem kell köntörfalazni.

– A beszélgetésünk előtt elárultad: most már nem csak nagymamádhoz jársz az idősek otthonába. Talán készül a következő kötet?

– Egy kisebb lavinát indítottam el, és nagyon boldog vagyok miatta. A Nagymamám magyaráz szülővárosomban tartott könyvbemutatója után meghívtak abba az idősek otthonába, ahol a nagymamám is él. Úgyhogy én voltam a karácsonyi ajándék tavaly, egy helyi riporterrel beszélgettünk, nagyon szép, intenzív és felkavaró volt. A beszélgetés után odajött hozzám egy néni, aki azt mondta, hogy az ő udvarukon van egy kemence, amit még a dédnagyapám tapasztott, majd hozzáfűzte azt is, hogy ő is szívesen mesélne nekem. De járok egy idősek klubjába is, ahol tizenöt-húsz idős konkrétan tálcán kínálja nekem a történeteket. És bár nem köt semmilyen vérségi vagy rokonsági viszony, de beszélgetünk, és várnak engem. Nagyon sok anyagom van már, de még gyűjtök.

Van ebben a klubban egy néni, aki alig beszél magyarul. A Partiumból hozta át a veje, mert súlyos depresszióval küzdött, és ráérzett, hogy itt jobban tudna gyógyulni. A néni két évig úgy járt a klubba, hogy szinte egy kukkot nem értett. Fűzött nekem egy karkötőt, és amíg rárakta a kezemre, elmondta, hogy ő nem ért nagyon sok mindent, de jó itt lenni, mert itt szeretik. Remélem, hogy ezekkel a kötetekkel át tudom adni, hogy ez a lényege az egésznek: ott jó lenni, ahol szeretnek.