Harcolnak a nézőkért és az algoritmusokkal, de hisznek a közösségben és a játékban. Öt ember, négy különböző erdélyi város, és egy döntés, miszerint – a totális bizonytalanságtól nem rettegve – nekivágnak és alapítanak egy alternatív színházi társulatot Kolozsváron. Hogy mennyire szabadság a függetlenség, hogy miért idejétmúlt piedesztálra emelni a színházat, és megéri-e tizenegy embernek is játszani? – az Ad Hoc Csoport tagjait kérdeztük.

Balázs-Kőmíves Ádám, Csüdöm Henrietta, Ferencz Ádám, Sárosi Áron, Szűcs Tamás, azaz Ad Hoc Csoport. Ahogy fogalmaznak, ők „az erdmagyar kulturális préri újszülöttei”, és bizony ezen a prérin igen nehéz megmaradni. Sokszor kell könyökölni a figyelemért, a nézőkért, de ha ők is beszállnak a közönség közösségé kovácsolásába, talán egyszer csupán ebből is meglehet a havi betevő.  

Nem ámítanak senkit: az Ad Hoc egy szerelemprojekt, emellett mindenkinek van főállása is: van, aki kőszínházban játszik időszakosan, van, aki egyéb független társulásokban, de a bárpultos melót sem szégyellik, ha már a független kultúrából, szabadúszóskodásból csak álmukban lehet teljességgel megélni.

Egyetem után is: az együttjátszás konszenzusa

Valamilyen formában mind az öten osztálytársak voltak a kolozsvári BBTE Színház és színművészet képzésén, akár alapképzésen, akár mesterképzés alatt. És hogy miért alakultak társulatba? „A legnagyobb konszenzus ez egészben az volt, hogy jó együtt dolgozni, így szeretnénk együtt játszani” – fogalmazta meg a kiindulópontot Balázs-Kőmíves Ádám. Mindezt persze a közösségért és közönségért, nekik és velük.

Természetesen az sem maradhat ki a sztoriból, hogy voltak már közös előadásaik, amelyek az egyetemen vagy éppen ettől teljesen függetlenül alkottak páran a társulatból, így most ezeket, az eddig levegőben lógó projekteket összefogja az Ad Hoc. „Színészként a legtöbb esetben valaki másnak a gondolatait mondjuk színpadon, legyen az a drámaíró vagy a rendező. Nem rajtunk áll, hogy miről szeretnénk beszélni. Egy saját formációban viszont együtt döntünk mindenről, azt szeretnénk, hogy ne egy klasszikus értelembe vett, hierarchikus színházi tömörülés legyen, hanem partneri viszony” – magyarázza Ferencz Ádám. És bár január 24-én már debütáltak Ad Hoc-ként, ezután következik a bürokrácia rögös útja, hogy hamarosan hivatalosan is egyesületként legyenek bejegyezve.

Szabadság a függetlenség?

Balázs-Kőmíves Ádám az egyetlen a csapatból, aki jelenleg nem Kolozsváron él, Sepsiszentgyörgyről ingázik alkalmanként, hogy a kincses városban játsszon. Ez már startból mínuszos neki anyagilag, viszont mégis így nyilatkozik az Ad Hoc-előadásokról: „Szeretek olyan darabokban részt venni, amelyekben azt érzem, hogy ha tizenegy ember nézi is meg, már megérte. Olyan ez, mintha az előadás után tizenegy néző ölelne meg. Ebből látom, hogy átment neki és megérintette”. Az alternatív színházat azért is szereti Ádám, mert sokkal intimebbnek tartja, a nézők közel vannak, nemcsak a szó szoros értelmében.

Szűcs Tomi a kolozsvári Puck Bábszínházban is dolgozik, így számára az Ad Hoc a szabadságérzetet jelenti. „Én döntöm el, miben akarok részt venni, nincs kiosztva rám a szerep. Sokkal felszabadultabb, játékosabb tud lenni számomra. A vesszőparipám, hogy jól akarom érezni magam, és szeretném, hogy más is jól érezze magát közben”.

Csüdöm Heni szerint független színházasként a szabadság illúzióját lehet megteremteni leginkább. „Nem tudom, miből áll a szabadság, de én sokszor nem érzem szabadnak magam pont amiatt, hogy azon kell idegeskedjek, honnan szerzek nézőt, hogy reklámozom magam, hogy adom el magam. Pedig én nem szeretem eladni magam. Itt vagyok, tessék, ha elfogyasztotok jó, ha nem, úgy is jó”. Ezért gondolja, hogy az alternatív színházban sokszor inkább az illúzió van, mint a szabadság.

Sárosi Áron bár élvezi egy turné során, ha van technikus és takarító, mégis – szeret ő maga is részt venni az előadás minden aprócska részében. „Így kézzelfoghatóbb lesz számomra az egész folyamat, ezáltal az előadás is. Szeretem, ha nem csupán annyi a feladatom, hogy színész vagyok, hanem szívesen segítek felrakni a lámpákat, ha kelléket kell megjavítani, én pillanatragasztózom össze”. Szerinte olyan ez, mint a saját gyermekük, akit szépen nevelgetnek és szeretnek, bár néha azt sem értik, miért.

Ferencz Ádám a Csíki Jatékszínben is rendszeresen játszik, így neki is van összehasonlítási alapja kőszínház és alternatív színház között. Szerinte egyik sem jobb vagy rosszabb, hanem más létezési formát feltételez. „A független színház alkotói közösség szintjén bensőségesebb. Nem pusztán azért, mert kevesebben vagyunk, de azért is, mert tényleg mindent nekünk kell csinálnunk, nulláról építjük fel az egészet együtt. Ez olyan csapatot eredményez, aki csakazértis megcsinálja”. Mint említi, nem véletlen az sem, hogy szigetelőszalagból rakták ki a nevüket a logón, hiszen szigszalaggal mindent megoldanak, odaragasztanak, megállítanak. Ilyenek ők társulatként is.

Táptalaj és játéktér

Szűcs Tamás kifejtette, hogy az Ad Hoc Csoportot nem egy teljesen zárt társulásként értelmezik, hiszen szívesen látnak majd különböző alkotókat, játszani vágyókat, akik osztják véleményüket, látnak fantáziát a koncepcióban, akiknek nincs túl sok lehetőségük a megnyilvánulásra. Hozzátették, hogy egészen biztosan akadnak majd olyanok, akik hasonló cipőben járnak a színművészeti egyetem elvégzését követően, így ők egyfajta táptalaj lennének. Persze előbb nekik is gyökeret kell ereszteniük.

Nem titkolt tervük az, hogy eljuttassák az alternatív színházat olyan erdélyi településekre is, ahol csak a kőszínház fogalma létezik az emberi fejekben. Küldetésüknek érzik, hogy ne csak maguknak szervezzenek közönséget, hanem olyan közösséget szervezzenek, aki jár független színházba is, akár Kolozsváron, akár más erdélyi városokban. Tele a hócipőjük azzal, hogy a szakma nézi a szakmát az alternatív szférában, vagy csak az ingyenes, egyetemista előadásokon van mindig teltház. De persze tudják: nem ők fogják megváltani ilyen szempontból a világot, de ők is „harcba szállnak” a nézőkért.

Távolabbi céljaik között szerepel az is, hogy ne csak a színház, hanem más művészeti ágak felé is nyissanak, legyen az képzőművészet, zene, film, fotó vagy ezek ötvözete. „Persze egy kicsit mindig a színház lenne a középpontban, de szeretnénk olyan felületet létrehozni, amelyben teret adunk olyan műfajok megismertetésére, amelyek viszonylag kevés embert érnek el” – tette hozzá Csüdöm Heni.

Érzékenyítés Ad Hoc-módra

Független társulatként január 24-én debütált az Ad Hoc, amikor (újra) bemutatták A látók a sötétben, a nemlátók a csendben félnek című előadásukat. Elmondták, a látássérültek társadalmilag sokszor kirekesztettek, az országban kevés lehetőségük van akadálymentesen közlekedni vagy úgy egyáltalán létezni. Hol semmit, hol túl sok segítséget kapnak az utcán, rengeteg helyről hiányzik a Braille-felirat, amiből ők is olvashatnának. Folyton kimaradnak.

Az Ad Hoc előadásában számos sokkoló tény hangzik el arról, hogyan is éli mindennapjait egy nemlátó, milyen kihívásokkal kell szembesülnie folyton. A tapasztalatok, amelyekről beszámolnak, valósak, hiszen interjúztak látássérültekkel, nemlátó pácienssel foglalkozó pszichológussal, utánanéztek nemlátókkal foglalkozó szervezeteknek, pontos romániai és európai adatoknak is.

Az alapos kutatómunka után előadássá kovácsolták az anyagot tanáraik (Gemza Péter, Kozma Gábor Viktor, Pál Emőke, Raluca Sas) szakmai irányításával. A végeredmény pedig: nemcsak holmi adatgyűjtemény hangzik el a nemlátókról, amiket az ajtón kilépve már el is felejtesz, hanem erős érzésekkel távozol, hiszen úgy érzed, tényleg belekóstoltál abba, milyen vaknak lenni. (Nincs több spoiler). Valódi érzékenyítés történik, úgyhogy csak szorítni lehet a társulatnak, hogy akár sok osztálynyi gyerekben tudatosítsák, milyen is a nemlátók élete. A tavalyi bemutatóhoz képest annyi változás történt, hogy Daradics Hannah szerepét mostantól Sárosi Áronnal dupla szereposztásban játsszák.

Továbbá a következő előadások vannak még a társulat tarsolyában: It’s easier if:, Apjafia, Polcz Alaine: Gyermekkorom (r: Palocsay Kata), 1715380.nő (r: Kozma Gábor Viktor), LOOP – pszeudosorstragédia négy felvonásban, némi elő-, köz- és utójátékkal (r: Hatházi András).

Alternatív színház-undor vagy az algoritmusok átka?

Beszélgetésük során Csüdöm Heni kiemeli, hogy manapság a jegyek ára is gondot okoz, sajnos sok néző nem engedheti meg magának a rendszeres színházba járást. Ezért van az, hogy egyetemistaként az ingyenes előadások legtöbb esetben teltházzal futnak, de amint jegyet kell váltani az előadásra, már sokkal nehezebb ügy a nézőtér megtöltése. Azt se túlzás kijelenteni, hogy sajnos a színház a legtöbb ember számára luxuscikké vált. 

Van egy olyan rétege is a nézőknek, akik egyből eltaszítják maguktól a független színházi előadásokat, hiszen ódzkodnak az úgynevezett „magasművészettől”. Az Ad Hoc teli torokból ordítaná: alternatív színházban nem kell folyton magasművészetet csinálni! Meg kell találni a megfelelő arányokat a műfajokat tekintve, ebben még ők is keresik útjukat, identitásukat. Viszont azt iszonyú nehéznek tartják, hogy az algoritmusoknak kedvező tartalmat állítsanak elő, és folyamatosan nyomják is ezt a közösségi médiában, hiszen manapság digitális jelenlét nélkül a tiéd lehet a világ legvagányabb előadása is, a kutyát se fogja érdekelni.

Nemcsak színészek, mindenesek

Független színészeink megemlítették, hogy könnyebb  úgy beérkezni a kőszínházba, hogy már ott vár a frissen mosott jelmez, sminkes sminkel, és előadás után se kell ott maradni takarítani és lebontani a teljes díszletet. Merthogy az alternatív színházban nem „csak” játszik a színész, hanem egyfajta mindenes. Ha kell technikus, öltöztető, sminkes, kellékes, takarító, és akkor még a marketingről és az online tartalmak gyártásáról nem is beszéltünk.

Le a színházzal a piedesztálról!

Úgy látják, még mindig túlságosan piedesztálon van a színház, ezt szeretnék lebontani: nem kell rókabundát, kisestélyit, szmokingot felvenni ahhoz, hogy megnézz egy előadást. Szerintük meg kell adni az esélyt arra, hogy ha már valaki megvásárolja azt a színházjegyet, ne kelljen szégyellje, ha egyszerűbb öltözékbe, akár pólóba fut el egy előadásra munka után. Szeretnék lehámozni a színházról ezt az elitista prekoncepciót, mert ezek fölösleges formalitások szerintük. Véleményük szerint nem azt kéne az embereknek hangsúlyozni, hogy kultúrát kell fogyasztani, hanem azt, miért jó a kultúra. Azt akarják, hogy az emberek ne kötelességtudatból fogyasszák, hanem szeressék a kultúrát, a maga „jótékony hatásai” miatt.

Szeretnének majd különböző terekben játszani, legyen az akár osztályterem, kocsma, utca, mivel úgy vélik, fontos kimenni a nézők terébe. Nemcsak egy bizonyos székhelyen kellenek azok az előadások, mert ha már életről beszélnek –állítják –, fontos, hogy életszerű is legyen a színház.