125 éve született a magyar vadászati kultúra egyik legkiemelkedőbb alakja, gróf Széchenyi Zsigmond. Az évforduló kapcsán a Nimród Vadászújság Széchenyi-emlékévet tart, ennek apropóján mi is felidézzük a 85 évvel ezelőtt, december 2-án kezdődő négy hónapos indiai vadászútját, melyről ő maga a Năhar című útinaplójában számolt be 1940-ben.

„Széchenyi nemcsak a puskának, hanem a tollnak is igazi mestere. Könnyedén és nagyon közvetlenül ír, őszinte szókimondással és remek egyéni humorral”– így fogalmazott Wagner János az indiai vadásznapló első kiadásáról szóló cikkében. És való igaz, hogy bár a Năhar (az indiai bennszülöttek nyelvén királytigrist jelent – szerk.) struktúrája és formaisága tekintetében inkább egy dokumentum, mintsem egy regény, Széchenyi írói képességei által egy igencsak olvasmányos, izgalmas és reflektív szöveg, melyből kiderül, a mindennapi megismerési folyamataink nem is állnak olyan távol attól a tevékenységtől, melyet egy vadász az erdőben végez.

A gyarmatosítást követően, Széchenyi imádott Afrikájával ellentétben, India egy olyan hangsúlyos szeletet tarthatott meg a saját kultúrájából, mint az arisztokrácia. Ez leginkább a britek sajátos India-képének köszönhető, hiszen úgy próbálták megismertetni ezt a világot a sajátjukkal, ahogy a térség a középkorban létezett. Azt a képet igyekeztek kialakítani és fenntartani a Keletnek erről a részéről, amely a primitív ártatlanságot, a miszticizmust és a spiritualitást hangsúlyozza. Ezért maradhatott meg a látszata a maharadzsák szimbolikus hatalmának is.

Széchenyi indiai útjának legfőbb célja az volt, hogy Európaszerte híres trófeagyűjteményét egy tigrissel gazdagíthassa. Tigrisvadászaton azonban csak maharadzsai meghívással lehet részt venni, melynek következménye, hogy az idelátogató nyugati nemesnek minden pompa kijár, de közel sem csinál azt, amit akar. A maharadzsák vadászkultúrája jelentősen különbözik a mi térségünk szokásaitól.

India, ahogy a gyarmatosítás, úgy a vadászkultúra szempontjából sem engedett a teljes nyugati hatalomátvételnek – legalábbis szimbolikusan nem. Már volt szó róla korábban, hogy mi célból maradhattak meg a maharadzsák legalább látszat szinten a pozíciójukban, így azonban sok mindent meg tudtak őrizni a maguk vadászati szokásaikból is. Vincze Ferenc Cserkelés vadászatra, avagy egy kulturális gyakorlat nyomában című tanulmányában kifejti, hogy mindez nem annyira a módszerekben, mint az etikában tükröződik leginkább. Az indiai tigrisvadászat ugyanis valóban különbözik az afrikai vadászatoktól, de a magyarországi disznóhajtástól szinte semennyire.

Széchenyi sok szempontból bírálja, vagy egyenesen elítéli az Indiában tapasztaltakat, de leginkább Afrikához viszonyítva fejezi ki nemtetszését, nem pedig a magyar vadászati viszonyokhoz mérve. Ami viszont a saját kultúrájától merőben eltér Indiában, az a vadászetika. „»Ördög vigye azt a blue bullt. Majd kijövünk holnap, lövünk másikat, annak majd szép rendesen levágjuk a fejét. Van elég a fajtájából.« Nem ellenkezhetem. Vendégi mivoltom, sajnos, tiltja. Hanem az ilyen eljárás sokat ront a vadászat örömén. Oktalanul lepuffantani a vadat, csak azért, hogy ott rohadjon – vadászember gyomra ezt nem tudja bevenni. De hát ahány ház, annyi szokás. Indiában ismeretlen a mi szájunk íze szerinti vadászillem.” – Olvasható Széchenyi Zsigmond Năhar című útinaplójában.

Az arisztokrata, aki a maharadzsák meghívására érkezik a kontinensre, nem csak szeretett hobbijáért kel fel minden nap. Ahogy Széchenyi is elmondja, úgy érzi, többször kerül elő a cilinder a dobozából, mint a puska a tokjából. Itt az a szokás, hogy minden dzsungelben töltött éjszakára legalább egy díszvacsora jut. Ez azonban azt is jelenti, hogy a vadászat mellett Széchenyi és felesége bejárják a városokat, szervezett turistaprogramokon vesznek részt, emberekkel ismerkednek (leginkább kötelességből), és bár eleinte kényszerként, puszta időhúzás céljából teszik mindezt, egy idő után megszületik a felismerés: India bejárása nem más, mint egy „terepismereti gyakorlat”.

Miven mindent igyekszik lejegyezni, amit lát, így mi, olvasók is szembesülhetünk azzal, amely számára is meglepetést okozott: India kettősségével. A maharadzsák országa egyszerre jelenti a mély nyomort, és a soha nem látott pompát. , a vendégszeretetet és a kiismerhetetlenséget, az angolt és az indust, a vadelefántot és a vadászelefántot is. A maharadzsák vendégeként mindenből a legjobb jár neki, úrként bánnak vele, de utazásai, „magánprogramjai” közben elé tárul a betegségekkel, mocsokkal és csalókkal teli India is. Az egzotikus és a nyomorban sínylődő India egy és ugyanaz, mindkettő valóságos, de ezt a kettősséget csak az tapasztalhatja meg, aki meg akarja tapasztalni. Ha valaki nem a nagyurak vendégeként érkezik ide, aligha láthat valamit akár az angol vezetők, akár a maharadzsák fényűzéséből, ellenben ha valakit ők hívnak meg, kis eséllyel szándékszik megismerni az utcai kígyóbűvölőt. Széchenyi „kettős Indiája” tehát egy tudatos megismerési folyamat eredménye, épp olyan tudatos megismerésé, mint amilyen maga a vadászat.

A terep bejárása, a megfigyelés és a megismerés ezen folyamatai egy jól ismert vadászattípusra, a cserkelésre emlékeztetenek. A vadász minden részletre, hangra, villanásra figyelve bejárja a terepet, akár többször is, hogy elérhesse a vadat. Ahhoz, hogy a cserkelés sikeres legyen, alapos megismerési folyamatokat kell bejárni, amelyek mind a terepre, mind a vad életmódjára, mozgására, szokásaira kiterjednek. Széchenyi megteszi ezt a felismerést: amennyiben India büszkeségére, a tigrisre vágyik, úgy alkalmazkodnia kell a hely kutúrájához, akárcsak az erdőkhöz. A cserkelés folyamatának része a maharadzsák kultúrájába való betekintés, az ottani vadászhagyományokhoz való igazodás és India lehető legtöbb oldalának a megismerése is, mert végsősoron ő magyar nemesként Indiában csak egy vendég. Olyan vendég, mint az ember az erdőben. Semmi nem jár neki pusztán azért, mert magyar arisztokrata, vagy mert egyszerűen ember. A ottani kultúra, és ezáltal a vadászat felé mutatott tisztelet nélkül nem kaphatja meg Năhart, ugyanúgy, ahogy mindezek nélkül a saját országának erdeiben is előbb tévedne el, mint hogy vadat lőne.

Az indiai vadászút ma 85 éve vette kezdetét: ezen a napon, december 2-án szállt hajóra Széchenyi Zsigmond és felesége a Trieszti kikötőben.

(Fotók forrása: Széchenyi Zsigmond-Năhar, 1987-es kiadás)