El tudunk-e bármilyen módon gondolkodni a halálunkon? Találunk-e nyelvet egy olyan pillanatra, amely minden bizonnyal hirtelen, utána pedig minden megszakad? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merülnek fel Fekete Vince Halálgyakorlatok című legutóbbi verseskötetében. A kézdivásárhelyi szerzőnek és a Székelyföld folyóirat szerkesztőjének ez a kilencedik önálló verseskönyve, amely a Magvető kiadónál jelent meg 2022-ben.

„A Halálgyakorlatok költeményei egy közeli hozzátartozó elvesztésén keresztül a halál eseményszerűségét mutatják meg, a test tusáját és a lélek lehetőségeit, a gyász visszatükröződéseit, a két part - élet és halál - közötti hullámtöréseket, érzékcsalódásokat és horizont-összeolvadásokat; a kötetnek keretet is adó metaforákkal: az apályt és a dagályt. Hogy a halál közvetlen közelében az élet közvetett és hirtelen távoli lesz. Míg a halál fogalma fekete lyukként mintha elnémítaná a nyelvet, addig a kötetben a meghalás gyakorlata inkább feldúsítja azt, ekképpen lesz a variációkból létesülő versszólamokban meghatározó a nyelvi zajlás, a retorikai morajlás, a pontosító beszéd - mintha a megfelelő szavak a helyes sorrendben, ha meg nem is állítják, de talán lassítják és tompítják a zuhanást. Így lesznek a Halálgyakorlatok sűrű versei egyszerre metafizikus, bölcseleti költemények és a távozás valóságos mivoltát érzékeltető lírai naplójegyzetek” – olvashatjuk Szegő János fülszövegét. Kiemelendő a „meghalás gyakorlata”, amely arról tesz együttérzéssel tanúbizonyságot, hogy mi, akik elgondolkodunk saját halálunkon, hogyan tesszük ezt.

A halálról való gondolkodás olyan nyelvi alakzatokat szül ebben a kötetben, amely a folytonos visszatérés, a hömpölygés, a halmozás és az áradó, őszinte megnyilatkozás formáit ölti. Amikor az életről gondolkodunk: a linearitás csapdájába esünk – múlt, jelen és jövő, amikor a halálról: a körkörösségébe. A halál nem hagy nyugton, mintha valami gondolatban és nyelvi szinten megoldhatatlan csapda lenne az agyunkban, a lelkünkben, mintha így próbálnánk befejezést és lezárást találni valami olyasmire, ami épp a lezárás és a befejezés kényszerét semmisíti meg.

„Nincs előző pillanat-buborék, és nincs/következő, csupán ez az egy van, /ez a kozmikusméretűre fölpuffadt, fújódott/dimenzió, csak ez az egy létezik, az előzők/és a következők már teljesen azonosak ezzel/az eggyel, a jelen levővel, és nem telik el az idő/bennük, nincs történet a buborékok mélyén” – fogalmazza meg Fekete az Alászállás című versben. Az a nyelv viszont, amelyen megszólalni akarunk a buborékok mélyén, az élet dimenziójaként van velünk.

Beleélni magunkat a saját halálunkba csak mások haldoklásának megtapasztalása, a pusztulás szélére sodró élmények elmesélése és a meg-megbicsakló nyelvű, már elhunyt emberek történetei révén lehetünk képesek, ez a fő mondanivalója a Halálgyakorlatoknak. Néhol azonban haldoklás-gyakorlatoknak is lehetne nevezni ezeket a szövegeket: egyrészt műfaji besorolhatatlanságuk miatt (líraibb versek, prózaversek, szikár és egy allegóriát magukon végig vonultató esszészerű szövegek), másrészt finoman meghúzódik az idős lírai alanyok nyelvvesztése, a felgyorsuló világ ütközése az archaikummal és a regionalizmussal. A versek folyamatosan a liminalitásban nyernek értelmet, a köztességet teszik meg céljukká: akkor is, amikor egy hal nyelvének húsába ékelődő parazitáról esik szó, amikor az idősek üres SMS-eket küldenek gyermekeiknek vagy unokáiknak vagy amikor megszűnik az idő egy extatikus szeretkezésben. Azoknak ajánljuk, akik maguk sem visszakoznak elmerengeni mindenkori kis halál-pillanataikról.