Nemrég tért haza Amerikából Szaniszló Attila, a Liszt Ferenc Zeneakadémia székelykeresztúri származású zongorista hallgatója, aki a rangos PianoTexas nemzetközi verseny egyik győzteseként a Fort Worth Szimfonikus Zenekar kíséretében léphetett színpadra, és a világ legnagyobb mestereitől tanulhatott. Ötévesen kezdett zongorázni, azóta több rangos nemzetközi verseny első díját besöpörte. Akár napi 12 órát is képes gyakorolni, ott felejtve magát a zongoránál. A fiatal tehetség azt vallja, a zene számára mindig a lélek legőszintébb nyelve volt, a színpadon pedig át szeretne adni valamit abból, ami benne van. Interjúnkban a tengerentúli élményeiről mesélt, és arról is, miért tartja magát nagyon szerencsés embernek. Megtudtuk tőle azt is, hogy mit gondol, mi kell a sikerhez: tehetség, befektetett munka vagy valami más, milyen biztatást kapott a neves, New York-i The Juilliard School tanszékvezetőjétől, és hogy mit tervez a diplomaszerzés utánra.

– A PianoTexas nemzetközi zongoraverseny (PianoTexas International Concerto Competition) Fiatal Művészek Kategóriájának három győztese közül lettél az egyik. Ez nagyon nagy dolog, hiszen világszerte 300 fiatal jelentkezett még tavasszal. Magyarországról egyedüliként kerültél be azon 24 fiatal közé, akik közül aztán a júniusi amerikai versenyen a három legjobb közé választott a szakma legnevesebb előadóiból és tanáraiból álló zsűri. Ennek jutalmaként a Fort Worth Szimfonikus Zenekar kíséretében léphettél színpadra. Ugyanakkor heteken át tanulhattatok a legnagyobb nevektől. Nemrég tértél haza. Milyen élményeket, visszajelzéseket kaptál? A karriered szempontjából miért is jelentős ez a verseny és a kurzus?

– A zeneakadémiai tanárom, Farkas Gábor javasolta, hogy jelentkezzek a PianoTexas nemzetközi zongoraversenyre, hozzátéve, hogy ha beválasztanak az ottani magyar közösség tud majd támogatni a kurzus díjával. Húsz percnyi videót kellett beküldeni. Még nem sokat tudtam akkor versenyről, de egy ilyen lehetőségre az ember nem mond nemet. Miután beválasztottak, csak akkor kezdtem megtudni, felfogni, hogy milyen rangos verseny és kurzus is ez.

A részt vevő oktatók listáján elképesztően nagy nevek szerepeltek. Óriási élmény volt ott lenni a fesztiválon, ami a zongoraversennyel kezdődött. Nagyon pozitív élmény volt, bár még nagyon kimerült voltam az időeltolódás miatt. Maga a verseny napja ezért még most is ködös, de azt a visszajelzést kaptam, hogy tetszett, ahogy játszottam. Így egy hétre rá felléphettem a Fort Worth Szimfonikus Zenekarral, ami egy elképesztő élmény volt. Nagyon hálás vagyok ezekért, és őszintén szólva, még most sem nagyon hiszem el, hogy ez így megtörtént. Olyan, mint egy álom.

Az utolsó 2-3 napon kívül egésznapos programokból állt. Mindennap volt kurzus, amin előadóként, máskor hallgatóként vettem részt, hisz másokat meghallgatni is nagyon hasznos, sőt, néha abból lehet a legtöbbet tanulni.

– Milyen visszajelzéseket kaptál, és mi a legfontosabb, amit tanultál a három hét alatt?

– Összességében nagyon jó visszajelzéseket kaptam, megkedveltem az ottani tanárokat. Talán ők is engem, ezt kissé félve mondom ki. A legfontosabb, amivel hazatértem, azzal kapcsolatos, hogyan tudok egy nagy versenyre felkészülni, mint például a szeptemberi Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny, amire most készülök.

Jó volt hallani erről egy beszélgetésen Vitaly Starikovot – aki tavaly második helyezettje lett a Van Cliburn Nemzetközi Zongoraversenynek, ami a világ legnagyobb zongoraversenye –, mivel arra döbbentett rá, hogy miközben második helyezést ért el, ő is olyan ember, mint mindenki, és úgy gondolom jó belső tippeket tudott adni nekünk is.

Starikovval főként arról beszéltünk, hogyan állítsunk össze egy műsort, ő hogyan készült, hisz a nagy versenyeknél rettentő fontos a műsor: hogy milyen sorrendben és milyen darabokat játszol.

– Mi az, ami a legnehezebb egy versenyhelyzetben, és még milyen tanácsokkal segítettek ezek áthidalására?

– A Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny, amire most készülök, elég rangosnak számít világviszonylatban, és az ilyen versenyeken nagyon nagy műsorral kell készülni, és azt kézben tartani. Körülbelül háromórányi Liszt-művet kell megtanulnom, ennyit kell játszani ezen a versenyen. Az én kérdéseim így erre irányultak: hogyan lehet háromórányi anyagot versenyszinten fenntartani, hiszen ez szerintem minden zongoristának egészen nagy kihívás.

A tanácsok főként arra vonatkoztak, hogyan érdemes gyakorolni. Egyrészt kaptam visszaigazolást, hogy mi az, amit jól gondoltam, jól csinálom, hisz ebben az ember nem mindig biztos, illetve számít rá esetleg, hogy van, amit lehetne jobban. Így a visszaigazolás megerősítő volt, mert olyan ember mondta, aki ezeken már átment.

Olga Kern zongoraművész (a 2001-es Van Cliburn verseny aranyérmese – szerk.) is részt vett a fesztiválon előadóként, valamint ő a zsűri elnöke is, vele sikerült a koncertje után beszélni, és nagyon tetszett a tippje. Azt mondta, hogy egy ilyen háromórás Liszt-anyagnál – hisz Lisztet gyakorolni alapvetően megterhelő a kéznek és az agynak is – ő azt javasolja, hogy egyhuzamban két óránál többet ne gyakoroljon az ember, mert akkor nagy eséllyel sérülést okozhat magának.

Ez nekem hasznos tanács, mert megesik, hogy képes vagyok akár 12 órát is egy huzamban gyakorolni. Fontos, hogy okosabban gyakoroljak, nehogy lesérüljek az utolsó három hónapban.

– 12 órát is képes vagy egyhuzamban gyakorolni? Egyébként átlagban mennyit, és hogyan szerveződnek a napjaid?

– Átlagban összesen napi 6-7 órát gyakorolok, viszont főleg nyáron, amikor nincsenek órák, meg kamarazene stb., ilyenkor simán elképzelhető, hogy úgy fognak telni a napjaim, hogy reggel elmegyek edzeni, 9-10 órára hazaérek, és ezt követően gyakorlok este 9-ig.

Az edzés egyébként sokat segít, három hónapja kezdtem el komolyabban. Amellett, hogy fizikailag egyre inkább magabiztossá tesz, mentálisan is sokat segít mint aktív pihenés.

– Mire marad még idő a napból?

– Az estéimet mostanában valószínűleg a barátnőmmel vagy a barátaimmal fogom tölteni: filmet nézünk, videójátékozni is szoktunk kikapcsolódásképp. Természetesen sok esetben annyira elfáradok az egész napi munkában, hogy esti programra már nincs energiám. Néha kicsit nehéz, hogy ez is beleférjen, de sokszor van az is, hogy egy napközbeni pihenőm alatt megyek kávézni valamelyik barátommal.

– Öt-hat évesen már saját darabot szereztél, megkezdődött a nagy szerelem a zongoráddal, hogy látod az azóta bejárt utadat?

– Azt gondolom, hogy jó úton vagyok, karrierem során most vagyok a legjobb pozícióban, és most szeretem a legjobban azt, amit csinálok. Egyáltalán nem érzek megterhelőnek semmit, ami ehhez kapcsolódik, bár akár áldozatként is fel lehetne fogni, de nincs az, hogy nekem kell naponta tíz órát gyakorolnom, hanem épphogy én ezt így szeretném.

Továbbra is szerzek zenét egyébként, de csak magamnak. Ugyanis arra nincs időm, hogy ezzel is profi szinten foglalkozzak, de tervezem a jövőben komolyan foglalkozni vele.

– Fogalmaztad már meg magadnak, hogy honnan és miért kaphattad a tehetségedet?

– Sokat gondolkodom ezen, de a választ nem tudom. Azt tudom, hogy továbbra is igyekszem azt csinálni a lehető legjobban, amit szeretek. Azt kiemelném, hogy szerintem egészen szerencsés vagyok az életben, minden téren: hogy azokhoz a szülőkhöz és azokhoz a tanárokhoz kerültem, akikhez. Nélkülük – úgy is fogalmazhatok, hogy ezek nélkül a Lego-kockák nélkül – nem jött volna össze egyszerűen semmi. Szerintem az eddigi karrierem során a tehetség a legkevésbé számított, sokkal inkább a támogató emberek, azok, akik az elejétől fogva hittek bennem, biztattak és biztatnak. Összességében ez a legfontosabb szerintem.

– Ezek szerint, ha felteszem a már közhelyes kérdést, hogy a sikerhez mi számít leginkább: a tehetség vagy a befektetett munka, akkor megtoldod azzal, hogy van fontosabb tényező: a segítők?

- A tehetség és a hozzáadott munka a minimum, viszont bármennyi tehetsége lehet az embernek, vagy bármennyit dolgozhat, támogató emberek, alapítványok nélkül egyszerűen nem lehet. Konkrét példa: a repülőutamat Amerikába, a PianoTexasra és haza a Penteházy Alapítvány támogatta. Ha ez nincs, nem jutok ki Amerikába, nem tudok találkozni a neves művészekkel és tanárokkal, és tőlük tanulni.

Kapcsolódó

Erdélyi származású magyar zongoraművész nyerte el a Virtuózok nagydíját Marokkóban (VIDEÓ)

Szaniszló Attila, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem másodéves BA zongoraművész hallgatója első helyezést ért el a nemzetközi versenyen.

magyar tehetség zongoraművész Virtuózok

– Merre tovább, mit tervezel a továbbiakban?

– Harmadéves leszek szeptemberben, a diplomázás következik. A mesteri képzés kétéves, de még nem döntöttem el, hogy maradok-e a budapesti zeneakadémián. Jelenleg elsősorban a Liszt-versenyre koncentrálok, fontos szempont lesz az is, hogy ott mit érek el.

Egyébként Amerikában volt szerencsém előadóként részt venni Yoheved Kaplinsky tanárnő kurzusán, aki a The Juilliard iskolában a zongora tanszék vezetője, és két mondat erejéig sikerült vele beszélnem a kurzus után, amikor kicsit félve, de megkérdeztem tőle, hogy ajánlja-e nekem, hogy jelentkezzek a Juilliardra. Azt a választ kaptam, hogy a helyem mindenképp ott van, javasolja, hogy jelentkezzek. A Juilliardot a legnevesebb iskolának lehet mondani, csakhogy az ára is ezzel arányos. Így nagyon kérdéses oda a jelentkezésem.

– Mit gondolsz, ösztöndíjakból sikerülhet állni a tandíjat? Összehozható, hogy megélj a zongorázásból?

– Évi körülbelül 75 ezer dollár, elképesztően nagy összeg a tandíj. Minden szakmának megvannak a nehézségei. Összességében mindenképpen nagyon fontosak a versenyek, és szerintem nem feltétlenül kell egyetlen országban gondolkodni karrier szempontjából.

– Hová tartozónak érzed magad: erdélyinek vagy inkább már budapestinek? Hol vagy otthon?

– Szerintem én mindig erdélyi maradok. Az otthon az jelenleg Budapest, hiszen itt vannak a barátaim és édesanyám, de imádok utazni, mindig máshol lenni.

Kapcsolódó

„A tehetség nem ajándék, hanem az élet próbája” – 15 évesen már nemzetközileg elismert a székelyföldi zongorista

Szaniszló Attilával, a székelykeresztúri származású zenei tehetséggel és édesanyjával, Kiss Ikával beszélgettünk. 

magyar tehetség zongoraművész