Aligha találni a kortárs irodalom vonatkozásában olyan alkotót, akinek életműve olyannyira összetett és sokoldalú lenne, mint a Paul Auster-é. Az amerikai és a világirodalom egyik legjelentősebb szerzője április 30-án, 77 éves korában hunyt el Brooklynban. Halálát a tüdőrák szövődményei okozták.

Bár az idők során sokan és sokféleképp próbálták meghatározni Auster munkásságát, igazi különlegessége abban rejlik, hogy az embereket foglalkoztató nagy horderejű filozófiai kérdéseket – a lét értelme, az ember helye és szerepe a világban, a sorsszerűség kérdésköre – úgy volt képes papírra vetni, hogy művei minden egyes olvasó esetében más-más értelmezést helyeznek előtérbe. Az általánosan elfogadott vélekedés szerint Paul Auster posztmodern szerző, akiről 2010-ben Joyce Carol Oates azt írta, hogy „erősen stilizált, furcsán nevetséges posztmodern fikcióiról vált ismertté, amelyekben a narrátorok gyakran megbízhatatlanok, és a cselekmény alapköve folyamatosan változik”. Ami a történetmesélési technikáját illeti, nem lehet egy lineáris cselekményvezetésről beszélni, hisz az esetek többségében nagyon gyorsan kiderül, hogy egy látszólag hagyományos történetként induló elbeszélés keretei nagyon gyorsan átlépik önmagukat, folyamatosan szűkülő és táguló, képlékeny perspektívákat felvillantó, minden pillanatban (ön)reflexióra késztető szöveget kínálnak az olvasónak.

Egy másik fontos jellemzője az Auster által művelt prózának az intertextualitás, amelynek révén olyan szerzők művei, sőt, olykor az általuk kreált karakterek is megvillannak a szövegtestben, akik saját bevallása szerint hatással voltak rá, mint például Miguel de Cervantes, William Shakespeare, Charles Baudelaire, Albert Camus, vagy épp Milan Kundera és Jaques Derrida. Ha pedig már a hatásoknál tartunk, akkor meg kell említeni az amerikai transzcendentalizmus olyan jeles képviselőit, mint Nathaniel Hawthorne és Henry David Thoreau, vagy a francia pszichoanalitikus Jaques Lacan munkásságát, ami szintén hatással volt az Auster-i életműre.

Az, hogy ennyire változatos és sokrétű hatás mutatható ki az író munkásságában, valószínűleg összefügg azzal is, hogy az 1947-ben, a New Jersey állambeli Newarkban született Paul Auster a hetvenes évek első felében Párizsban tartózkodott, ahol többek közt megismerkedett Samuel Beckettel, de közvetlen kapcsolatba került a korabeli irodalmi élet más jeles képviselőivel is. Az Egyesült Államokba való visszatérését követően műfordítóként is tevékenykedett, francia költők műveit ültette át angolra, közben drámákat, rövidprózát és verseket is írt, első regényét, a Squeeze Play-t 1978-ban írta, akkor még a Paul Benjamin írói álnevet használva. Első jelentős műve az 1982-ben megjelent A magány felfedezése, ebben a könyvben az 1979-ben elhunyt apjának állít emléket, ugyanakkor néhány önéletrajzi vonatkozást is tartalmaz. Külön érdekesség, hogy a magyar fordításra egészen 2022-ig kellett várni, pedig az életmű jobb megértése és átláthatósága érdekében nélkülözhetetlen ez a könyv. A szóban forgó mű egyébként két részből áll, a Könyves Magazin pedig a következőket írta a magyarországi megjelenés idején: „A magány feltalálása a szerző első írásainak egyike, de már ebben is fellelhetők a későbbi austeri arzenál alapeszközei: a pontos megfigyelések, az érzelmi projekciók, a töredékes leírások, a diszfunkcionális családi kötődések, melyek a szereplők egyéb kapcsolataira, végül az önmagukhoz való kapcsolódásra is kihatnak. A szöveg helyenként kafkai sötétsége és szürrealizmusa elegyedik a francia újregény fragmentáltságával, szikár hiátusaival, illetve egyfajta erős érzelmi fénnyel, mely az egész szöveget beragyogja. (…) Míg a kötet első része, az Egy láthatatlan ember portréja egy hagyományosabb visszaemlékezés az elvesztett apára, akinek halála után a fia a házban rendezgeti a halott tárgyait, és így hívódnak be tudatába az emlékek, a második rész, Az emlékezés könyve kicsit összetettebb, töredezettebb, de nem kevésbé finoman és emocionálisan kidolgozott mű. A két rész bizonyos elemeiben reflektál a másikra, mintegy tükörképet tartva egymás gondolatainak. Így válik a kötet egy sajátos verbális kaleidoszkóppá, melyben az apa figurája újra és újra felvillan, ám hiába nézhetnénk a szemébe, tekintetét nem csíphetjük el, mert érzelmileg valójában láthatatlan.”

Az egymáshoz lazán kapcsolódó történetek egymásba fűzése a szerző számára a nagy áttörést meghozó New York trilógiára is jellemző. Eredetileg három önálló történet volt – Üvegváros (1985), Kísértetek (1986), A bezárt szoba (1986) –, amelyek a klasszikus detektívregények műfajában íródtak, de a szövegek sokkal mélyebb tartalmat rejtenek, mint a szó klasszikus értelmében vett detektívregények, ugyanis itt még hangsúlyosabban megmutatkoznak mindazok az eszközök, amelyek azóta a teljes életmű esszenciáját képezik: a lineáris történetmesélés szerepe másodlagossá válik, a szerző-narrátor szerepkörei pedig folyamatosan változnak, ahogyan változik a fókusz is, amely fokozatosan eltolódik a kiindulópontul szolgáló rejtélyes eseményekről az önelemzés és a lélektani kérdések kibontásának mezsgyéjére. Tekinthető egyfajta egszisztencialista-noirnak, amennyiben fogalmi szempontból létezik és helyes ez a kifejezés, de központi szervezőelve ezeknek a történeteknek, hogy az egyén – legyen az a narrátor, a tulajdonképpeni szerző és/vagy az olvasó – saját életének értelmezési kérdéseit helyezi a középpontba, ugyanakkor más rétegeiben, figyelmesen olvasva felfedezhető a már említett intertextualitás, valamint filozófiai és irodalomelméleti síkon a narráció különböző értelmezései válnak konkrét módon a szövegtest részeivé. Austert – ahogyan későbbi műveiben is – az emberi kapcsolatok széthullása, az atomizálódó társadalom, a kiüresedés és a véletlen szerepe foglalkoztatja. Ami az utóbbit illeti, az író 14 éves korában szemtanúja volt, amint egy társával végzett egy villámcsapás, ezért nem meglepő, hogy a sorsszerűség és egy közelgő tragédia visszatérő motívumok az életmű egészében, hasonlóan az apasághoz való viszonyuláshoz.

Műveinek komplexitását tekintve, Paul Auster sokkal népszerűbb volt Európában, mint Amerikában, a New York magazin azt írta róla egy alkalommal, hogy „pusztán egy bestsellerszerző errefelé, de Auster Párizsban rocksztár”. Legutolsó könyve, a Baumgartner, 2023-ban jelent meg, ekkor már rákkal diagnosztizálták, a Guardiannak pedig azt nyilatkozta, valószínű, hogy ez lesz az utolsó regénye. Számos irodalmi díj és állami kitüntetés birtokosa, fontosabb művei a már említetteken kívül a Holdpalota (1989), Leviatan (1992), Mr. Vertigo (1994), vagy Az illúziók könyve (2002).