A hagyomány arra való, hogy az ember el tudjon igazodni a világban – beszélgetés Halász Péter néprajzkutatóval

Több mint ötven éve kíséri figyelemmel a moldvai csángók sorsát, életét, szokásvilágát. Legutóbb megjelent kötetében a csángók párválasztását, szerelmi életét mutatja be. Bár a terepmunkában már akadályozza egészségi állapota, még számos feldolgozatlan kutatási anyag hever a jegyzetei között. Halász Péter magyarországi születésű néprajzkutatót gyimesközéploki otthonában kerestük fel.

Magyarországiként Gyimesben telepedett le, mégis moldvai néprajzi témákkal foglalkozik leginkább. Hogyan alakult ki ez? Nem fordult a kutatói figyelme a Gyimesek felé az ideköltözéssel?

Bizony igen, fordult, pedig küzdöttem ellene. Ugyanis én amióta betettem a lábamat Moldvába, azaz 1966 óta, elköteleztem magam a moldvai csángók történetének, kultúrájának, sorsának kutatása iránt. Minden időmet – mivel nem ez volt a kenyérkereső foglalkozásom, leginkább szabadidőmet – erre fordítottam. Azért is költöztem ide nyugdíjas koromban, hogy közel legyek a moldvaiakhoz, abban reménykedtem, hogy majd sűrűn fogok Moldvába járni, de a balesetem, egy csípőtörés, megakadályoz ebben, és a mostani vírushelyzet pedig amúgy sem tenné lehetővé.

Amikor ide bejöttem, akkor megfogadtam, hogy én a Gyimessel nem fogok foglalkozni. Arra vannak itt emberek, itt születettek, régóta ezzel foglalkozók. De azért nem tudtam megállni, illetve nem tudtam elhárítani olyan dolgokat, amikor egy-egy barátom megkért, hogy írjak előszót a könyvéhez, vagy éppen meghalt valaki és búcsúztatnom kellett. Ezen kívül elvállaltam a Lakitelek Alapítvány Gyimesben szervezett honismereti táborának szakmai irányítását is. Úgyhogy mondhatom, belekeveredtem a gyimesi témákba is. Hamarosan megjelenik a Művelődés különszáma, aminek gyimesi témája van. Több gyimesi barátomat is sikerült beszervezni innen Gyimesből, hogy írjanak bele. A Honismeret folyóiratnak, amelynek szintén benne vagyok a szerkesztői bizottságában, van egy sorozata Szerelmes földrajz címmel, abban éppen Gyimes lesz a fő téma a legújabb számban. Szóval amennyire tudtam, megőriztem magam, de kézzel-lábbal nem kapálóztam az ellen, hogy belekeveredjek Gyimes kultúrájába.

A szerző felvétele

A moldvai kutatásai több mint fél évszázadot ölelnek fel. A legutóbb bemutatott Az első csóktól az első gyermekig című kötet a moldvai magyarság szerelmi életéről, párválasztásáról szól. Mit kell tudnunk erről a kiadványról?

Összefoglaló kötetnek nevezném. Az az igazság, hogy én nem vagyok néprajzos, nem is éltem soha abból, hogy kutattam. Amit feldolgoztam, alkalomszerűen jelentettem meg, mikor mire adódott lehetőség. Amikor felkértek kötetekbe, vagy konferenciákra, akkor részt vettem az adott témával, de ez eléggé szétszórt, kapkodós dolog volt. Én agrármérnök vagyok, úgyhogy a lényeges dolgokat, a mezőgazdaságot, a földművelést, az állattartást, azt azért feldolgoztam. Ezekből elkészítettem a magam monográfiáját. A mostani munkámra nem is tudok már pontosan visszaemlékezni, hogy mi hozta ki. Úgy gondoltam, ebbe lehet belesűríteni mindazt, ami nincs benne a többiben. Az állattenyésztésről, a növénytermesztésről, a gyűjtögetésről szóló kiadványaim elsősorban a munkával foglalkoztak. Ebben pedig a lakodalom, a keresztelő, a párválasztás áll a középpontban. Ezek ünnepi események az ember életében, azt gondoltam, ezt is érdemes volna bemutatni. Sok anyagom volt hozzá, úgyhogy nekiálltam. Aztán rájöttem, hogy azért ez sem olyan fene nagy ünnep. Voltam több moldvai lakodalomban és nem igen éreztem jól magamat, mert az a nagy csinnadratta, ami van ott, nem igazán ünnepélyes valami, sokkal inkább pénzszerzési alkalom. „Vetik a pénzt” és számolják, hogy bejött-e a ráfordítás, vagy nem.

Kiterjesztettem ennek az egésznek a témáját a gyermekkori játszadozásra, szeretősdire, később a táncban, guzsalyasban való részvételre, a komolyodásra, a valóságos szeretőségre. A szeretőség ebben az esetben nem azt jelenti, mint általában a magyar beszédben, hogy valaki szeretőt tart a házastársa mellett, hanem, hogy valóban szeretik egymást. A lakodalom tényleg nagy ünnepség, de nekik, a pároknak szörnyű. Átnéztem a fényképeket. Ott olyan megkínzott, elgyötört menyasszonyok vannak és olyan részeg, a lábukon alig álló vőlegények, hogy nem is láthatjuk igazi ünnepnek. Aztán következik az építkezés, az összeköltözés, a gyerekvállalás. Ezek mind olyan dolgok, amelyekbe az egész csángó életet bele lehet tenni a munkával együtt.

Úgy jött össze, hogy a feldolgozatlan, még cédulákon levő anyagaimnak egy számottevő részét bele tudtam építeni ebbe a könyvbe.

Sok ilyen feldolgozatlan cédula hever még a jegyzetei között?

Hevernek, igen, sok van. Ezekkel az a helyzet, hogy én intézményi háttér nélkül foglalkoztam a néprajzzal és azt gyűjtöttem, ami éppen adott volt, ami történt. Ha disznóölés volt, akkor arról gyűjtöttem anyagot, ha házépítés, vagy temetés volt, akkor azokról és így tovább. Nagyon sok olyan van, ami félben van, tehát született egy kis anyag, de nincs egy teljes képre való. Most már nem tudok bemenni Moldvába és ha bemennék, akkor sem találnám meg azokat, akik még emlékeznek az adott jelenségnek, szokásnak, témának a hagyományos formájára. Nem tudok mást tenni, összeszedem ezeket, mint a bödön alján a zsírt, kicsit kitunkolom, hogy az se vesszen kárba és rövidebb írásokban adom közre, így rá tudom hagyni az utókorra. Mostanában a Folkmagazinban jelentetek meg minden számban egy-egy írást ezekből.

Ha jól tudom, megszületett idő közben egy új kötet is.

Igen. A Kriza János Néprajzi Társaság és a budapesti Néprajzi Múzeum közös kiadásában megjelent egy tanulmánykötet. A különböző helyeken megjelent tanulmányokat gyűjti össze. Az a címe, hogy Nincs, ki gondot viseljen ránk, amit egy bodgánfalvi népdalból idéztem, és szerintem nagyon jól kifejezi a csángók sorsát. A kötetbe kerültek történelmi anyagok Szent Lászlóról, Rákócziról, szó van még benne különböző könyvekről, személyekről, eseményekről. Ebbe a gyűjteménybe kerültek be azok az írások is, amik egy-egy településről szólnak és a Moldvai Magyarság hasábjain jelentek meg. Biztos vagyok benne, hogy szükség van az ilyen összefoglaló kötetekre is. Manapság az emberek általában nem olvasnak, aztán az még ritkább, hogy egy-egy témának utána nézzenek több kötetben, vagy újságban, de így ha együtt vannak, talán jobban hozzáférnek.

Halász Péter Budapesten született 1939-ben, az Agrártudományi Egyetemen szerzett diplomát 1962-ben. 1960-ban bekapcsolódott az Önkéntes Néprajzi Gyűjtőmozgalomba, 1966 óta járja a moldvai magyarok településeit, foglalkozik a moldvai magyarok történelmével, néprajzával és sorskérdéseivel. 1989 és 2009 között a Magyar Néprajzi Társaság Önkéntes Gyűjtők Szakosztályának elnöke. 1992-től 1995-ig a Magyar Művelődési Intézet igazgatója, majd 1997-ig tudományos főmunkatársa. 1997-től 2000-ig a Duna Televízió műhelyvezetője, főszerkesztője. 2000 és 2010 között újra a Magyar Művelődési Intézet főmunkatársa, majd főtanácsosa. 1974-től 2010-ig szerkesztette a Honismeret folyóiratot. 2010-ben moldvai születésű feleségével és két fiával Gyimesközéplokra költözött. Kötetei jelentek meg többek között a moldvai csángók hagyományos állattartásáról, növényismeretéről, hiedelemvilágáról.

Több mint 50 éve követi a moldvai csángóság sorsát, a világuk változását. Bizonyára kialakult Önben egy kép arról, hogy milyen jövő vár a moldvai magyarságra? Gondolok itt nagymértékű elvándorlásra, a beolvadásra.

Ezt a kérdést hallva mindig eszembe jut a híres orvos, Albert Schweitzer mondása, aki úgy fogalmazott: „Természetem szerint optimista vagyok, tapasztalatom szerint pesszimista”. Tulajdonképpen a moldvai csángóság sorsában ugyanazt látom, mint a magyarságéban, de azt hiszem a románságé sem más. A hagyományos életnek az elemei elmúlnak, az ember magányossá válik, nehezen tud a világban tájékozódni, mert hiányoznak a kapaszkodók, mint a szőlőnek a karók. Nagyon sokat foglalkoztam ezzel a témával, még amikor a Magyar Művelődési Intézetben dolgoztam. A hagyomány arra való, hogy az ember el tudjon igazodni a világban. Ne kelljen minden nemzedéknek és minden egyénnek újra és újra kitalálni azt, hogy milyennek kell lenni a lakodalomnak, a temetésnek, hogyan kell a gyereket nevelni, hogyan kell az életet berendezni, mert ott vannak a minták. Ezektől egy-egy különlegesebb képességű ember persze, eltérhet jobban, vagy kevésbé, de minden esetre nem kell mindent nulláról kezdenie. Ahogy haladunk a világban, főleg a most divatossá vált globalizált világban, egyre kevesebb az ilyen támpont és fogódzó. Egyre több országban létezik az a jelenség, hogy rendkívüli módon megosztott a társadalom.

A moldvai csángóknál gyorsabban folyik le minden. Csak ez alatt az 50 év alatt, amit én követtem. Olyan emberekkel találkoztam 1966-ban, akiknek az, hogy Magyarországról jöttem, olyan volt, mintha azt mondtam volna, hogy az Óperenciás tengeren túlról érkeztem volna. Mert hallották, igen, hallották az öregektől, hogy van egy ország, ahol olyan nyelven beszélnek, mint ők. Ott iskola van, könyvek vannak magyarul, a templomban anyanyelven imádkoznak, ezt nekik hallani egészen különleges dolog volt. Most pedig fogják magukat, felülnek a repülőre , elmennek dolgozni, és ha elég pénzt összegyűjtöttek, elmennek Korzikára, vagy Szardíniára nyaralni. Szétszóródik a csángóság és mivel elég kettős, vagy inkább bizonytalan identitásúak, ezért nagyon könnyen levetik: aki Írországba megy, abból ír, aki Spanyolországba megy, abból spanyol lesz egy-kettőre. Ez természetes folyamat. A magyar kivándorlók ugyanígy vesztek el a magyarság számára Amerikában. Emberileg ugyanígy vesznek el a csángók is a magyarság számára, amelynek tulajdonképpen soha nem voltak jogilag részei.

Azokról a csángókról is érdemes szót ejtenünk, akik Moldvából Erdélybe, Székelyföldre települtek és szintén nem, vagy kevésbé vállalták a csángó identitásukat.

A székelyek rajtuk köszörülték a nyelvüket, hogy jobb magyarnak érezzék magukat, mert hiszen „ez a csángó milyen rossz magyar”. Bizonyára sok oka van ennek. Gyimesben például azt látom, hogy történelmi oka is van az ellentéteknek. Ugye, a gyimesiek hosszú időn keresztül csak bérelték a szépvízi, a borzsovai, csíkszentmihályi székelyek földjeit és ez a bérleti viszony nem volt papíron lefektetett, törvények által szabályozott. Fizettek például állatokkal, termékekkel, ahogy meg tudtak állapodni. Amikor ez kezdett megszűnni, megtörtént a vármegyésítés, a közbirtokosság is elvesztette a jelentőségét, akkor elég sok ellentét alakult ki a székelyek és a gyimesi csángóság között. Ez az ellentét mindenütt megvolt, akár településen belül is, például a felvég mindig különbnek tartotta magát, mint az alvég. Ez hétköznap nem volt probléma, de vasárnap, vagy a búcsúban komoly verekedéseknek az alapja lehetett. Ez létezik Szicíliától kezdve Grönlandig mindenhol, de nem mindenki egyformán éli meg.

Hosszú időn át szoros kapcsolatot ápolt a székelység a moldvai csángókkal. Létezett egyfajta cserekereskedelem, illetve feltételezhetően a moldvai magyarság legújabb rétege közvetlenül Székelyföldről telepedett a Kárpátokon túlra. Mikor és miért szűnhettek meg ezek a kapcsolatok, egyáltalán az, hogy nyilvántartsák egymást, mint együvé tartozók?

Szerintem akkor szűntek meg a kapcsolatok, amikor megtanultak az emberek írni, elterjedt az írásbeliség. Aki megtanul írni, az elfelejti, ami a fejében van. Engem a moldvai csángók tanítottak meg arra, hogy milyen fontos a szóbeliség. Amikor összejött egy család mondjuk búcsú alkalmával, végigkérdezték mindenkinek a sorsát, újra és újra elmondatták, utána ők is elmondták. Memorizálták az eseményeket és így szóbeliségben fantasztikus teljesítményekre voltak képesek. Sok analfabéta csángót ismertem, aki tudott emlékezni arra, hogy tavaly, amikor ott voltam náluk, hogyan fejeztük be a beszélgetést és tudta onnan folytatni. Itt Gyimesben is kerestem azokat az embereket, akik emlékeznek még, hogy melyik család honnan jött, és nem találtam.Pusztinai guzsalyasban 2021 februárjában | fotó: Gábos Albin

Hogyan lehetne megfogalmazni azt, hogy mi a néprajzkutatók feladata?

A néprajzosnak többféle feladata van. A hivatásos néprajzos, ha nem öncélúan gyártja az elméleteket, hanem tényleg meg akarja fejteni, ki akarja bontani egy kultúrának, jelenségnek, szokásnak, népcsoportnak a múltját, életét, annak éppen ez a feladata, ami nagyon szép kihívás. Aki nem hivatásos, annak az a dolga, hogy leírja a jelenséget. A kettő között persze, nincsen éles határ. Az ember miközben leírja a tapasztaltakat, felismerhet dolgokat és ha elég „szemérmetlen”, akkor ezeket le is írhatja, feltételezve. Meg lehet ezt úgy fogalmazni, hogy nem törvényszerűségnek tűnik, hanem feltevésnek. Kodály Zoltán írja azt, hogy minden elmélet elfogadható, ha kérdőjellel végződik. Szerintem a néprajznak az az értelme, hogy az identitást erősítse, megmutassa, mit adtunk mi a kultúránkkal az emberiségnek és mi az, ami összetart bennünket.

Hatott-e a kutatók megjelenése, érdeklődése a moldvai csángókra?

Biztosan volt hatása a megnövekedett érdeklődésnek, hiszen, ahogy mondtam, a ’60-as években még azt se tudták, hogy van Magyarország. Persze, az öregek tudták. Trunkon például élt a Benedek néni, akit Domokos Pál Péter kihozott az Eucharisztikus Kongresszusra és ott énekelt Bartók Bélának. Aztán úgy is mondhatjuk, egy kicsit átestek a ló túlsó oldalára. 1990-ben, amikor Románia megszabadult a diktatúrától, akkor lehetőség nyílt arra, hogy egyrészt a csángók kijöhessenek fesztiválokra, táncháztalálkozókra, a jászberényi csángó fesztiválra, másrészt nagyon sok ember meg tudott élni abból, hogy ő csángó. Az ilyen emberek nem a csángókért dolgoztak, hanem a csángókból éltek meg. Létrejött egy ilyen „díszcsángó” jelenség, ami abszolút nem tett jót nekik. Egyre kevesebb gyerek jön ki továbbtanulni Csíkszeredába a csángó bentlakásba, Berszán atyához Gyimesfelsőlokra már egyáltalán nem jönnek. Nem baj az, hogy jönnek a gyimesi kirajzásokból, Gyepecéről, Kostelekről és ezekről a helyekről, de az, hogy Moldvából nem jönnek, az nagy probléma. Ez elsősorban a pedagógusokon múlik, akik nem tudják őket elvarázsolni, útnak indítani.

Hogy volt ez régen? Mitől lett például Körösi Csoma Sándor világhírű utazó? Úgy, hogy először a szülőfalujában, aztán Nagyenyeden értő, hozzáértő, jószemű és felkészült pedagógusok útnak indították. Hogy kerültek ki annak idején tehetséges csángó gyerekek? Nagyon sok kezdeményezés és eredmény is volt. A moldvai csángók jövőjét úgy látom, hogy egyre gyorsabban asszimilálódnak, szóródnak szét a világban és talán marad egy kis mag, amelyik vagy azért, mert öntudatos, vagy azért, mert szereti, vagy azért, mert „bejött a csőbe” és elkötelezte magát és abból az értékből, amit a csángók megőriztek, minél többet megment és felmutat, mert azt be kell építeni a magyar kultúra teljes egészébe.

Hiába a felfokozott érdeklődés, a fiatalok Moldvában mégis leginkább igyekeztek eldobni maguktól a régi dolgokat, értékeket. Elavultnak, szégyenletesnek tartották ezeket. Mi az oka ennek a jelenségnek?

Nem tudom, hogyan volt régen, mert nem éltem 1940 előtt, de azt tudom, hogy amióta az eszemet tudom, tehát az ’50-es évek elejétől, állandóan azt hallottuk, hogy ami régi, az rossz. A paraszti világ, a régi életforma, a vallás, a hagyományos élet mind rossz volt, ezt mind el kell vetni. Az embereknek nem volt módjuk, hogy jobbat csináljanak helyette, tehát nem a lényegi, hanem a formai elemeket vetették el. Jó példa erre, egy tanulmányomban meg is írtam: amikor egy faluban se fürdőszoba, se vízvezeték, talán még villany sem volt, de úgy építkeztek, hogy minél több lépcső legyen a ház előtt. Ilyen formai elemekkel igyekeztek a fejlődés látszatát kelteni. Ez minden területen jelentkezett, ebben nőttünk fel, hogy a régi rossz, „a múltat végképp eltörölni”.

A régi falusi parasztház nem csak szép volt, hanem praktikus is. A mai házban például nem lehet olyan tevékenységeket végigcsinálni, amik a gazdálkodáshoz köthetőek. Nem lehet egy disznót földolgozni, nem lehet komoly sütés-főzést rendezni. Ha valahol egy pap, egy tanító eleget mondja, rámutat, hogy mi a praktikus, a jó a régi dolgokban, akkor elképzelhető, hogy a népesség felismeri ezt, magáévá teszi, és arrafelé indul.

Húsz évvel ezelőtt indult útjára a modernkori moldvai magyar anyanyelvi oktatás. Tudjuk, hogy most már jók a körülmények, létezik intézményi háttér az oktatáshoz, van pénz is a magyar állam jóvoltából. Mi hiányzik ahhoz, hogy eredményes is lehessen ez a program?

Az ember. Az elkötelezett, ezért dolgozó, gondolkozó, tevékenykedő, szolgáló ember. Hallok időnként ilyen számokat, hogy hányan élnek, dolgoznak most Moldvában a csángómagyar szervezetnél (Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, szerk. megj.). Száznál több alkalmazottról beszélünk, ugyanakkor egyetlen egy gyerek nem jön magyar iskolába. Volt egy mondás a szocializmusban: ha nem dicsekedhetünk az eredményekkel, akkor hangsúlyozzuk az erőfeszítéseket. Moldvában is kialakult az a technika, amelyik látszateredményeket úgy tud megfogalmazni, hogy az nagyszerű dolognak tűnik.

banner_TfWzz7sC_300x250-HU.jpg
banner_Y04tqfmE_970x250_HU.jpg

Kapcsolódók

Kimaradt?