Bár nehezen hozzáférhető, a romániai fiatalok között szinte kultuszfilmként terjed a Baloane de curcubeu című 1982-es román játékfilm. Mielőtt a szivárvány léggömbökről a ’80-as évek diszkóhangulata vagy az LGBT-mozgalom jutna eszünkbe, szögezzük le: a ’80-as évek Romániájában vagyunk, a helyszín egy Duna menti falu, a szereplők közül sokan helybéliek, ezt a címet pedig a forgatókönyvíró, Fănuș Neagu mérgében adta, mert a cenzorok nem fogadták el az eredetit. Mást sem fogadtak el: a kész filmből számtalan képkockát kivágattak. A rendező, Demian József mindig újabbakat illesztett a helyükbe, például meztelenül fürdő nő helyett bikiniben fürdő nőt, ami valószínűtlenségében is realista jelenet: az akkori romániai filmkészítés valóságáról beszél. A filmet végül cenzúrázva sem mutatták be, nem számított az sem, hogy a rendezője korábbi filmjével a Cannes-i filmfesztivál Un Certain Regard kategóriájában versenyzett. Demian József családjával Ausztráliába emigrált, csak 1992-es romániai látogatásukkor derült ki, hogy a film kópiáját az operatőr, Valentin Popescu őrizte meg a matracába rejtve. Készítése után 35 évvel a szebeni Astra Filmfesztiválon is levetítették a filmet, ezután beszélgettünk Demian József rendezővel, és feleségével, Józsa Erikával, a film egyik zeneszerzőjével, a Román Televízió bukaresti magyar adásának korábbi munkatársával.

Dokumentumfilm-fesztiválon mutatták be ezt a játékfilmet. Ön szerint van dokumentumértéke?

Demian József: Nem úgy volt elképzelve, hogy dokumentum maradjon, nem ez volt a célja. Egyszerűen egy elképzelt világról volt szó, ami nagyon közel állt a valósághoz. Mások nem így csinálták, hanem úgy próbálták bemutatni az akkori világot, ahogy akkor a nagyhatalom azt követelte. Mindenki szépen beszélt és minden szép volt körülöttük.

Vannak olyan részei Romániának, amelyek most is pont így néznek ki, vajon mennyire lehet ilyen szempontból aktuális a film?

D. J.: Van egy olyan mondás, hogy a művészet követi a valóságot, erre a válasz meg az, hogy a valóság követi a művészetet. Én nem mondom, hogy megnézték a filmet és azt mondták, hogy legyen olyan, mint a filmben, ez csak egy ilyen természetes folyamat, hogy bizonyos dolgok, úgy maradtak, mint akkor.

Jártak még a helyszínen azóta?

D. J.: Azóta nem, most fedeztem fel, hogy melyik faluban volt, mikor megkaptam egy anyagot, amit ott készített valaki a filmezésen és megjegyezte a falu nevét. Minden falu változott, azok az emberek már nincsenek. Akik jöttek, egész másképp vannak felépítve. Az érdekli őket, hogy minél hamarabb szabaduljanak meg a falutól, és az út hosszú és tágas, mehetnek egészen Spanyolországig, maguk mögött hagyják a családot, amelyik elvész, a gyerekek idegenekké válnak. Ez az egyik oldala. A másik, hogy aki ottmaradt, az mindenről lemondott. Pedig most az élet nem olyan nehéz, mint volt, viszont ők sokkal szerényebben élnek, mert nem tudják felvenni az élet új formáját.Nem csak témában volt újszerű a film, hanem stílusban is. Caragiale, Jiří Menzel vagy a későbbi Emir Kusturica is eszünkbe juthat róla…

D. J.: Nagyon kevés csomaggal mentünk el Romániából, és amit vittem magammal, az Caragiale volt. Nem olyan szándékkal, hogy színházi jeleneteket fogok valaha rendezni. Egyszerűen az a világ, amit ő képviselt, és amit próbált pellengérre állítani, nagyon közel áll hozzám, a túlélés világához, nekem ez fontos volt, hogy indokolja, hogy miért mentünk el, mert egy olyan világtól szabadultunk meg.

A másik dolog: Menzelt megismertük személyesen. Amikor az első képet készítettük együtt, akkor ő az ölembe ugrott, meg is van a fénykép.

Ő látta filmet?

D. J.: Nem, ő nem látott semmit, csak meséltem neki. Ideadta a forgatókönyvét, amit pont akkor írt és tanakodtunk, kialakult a barátság.

Ami Kusturicát illeti, az nagyon érdekes dolog. Az Adelaide-i fesztiválon (dél-ausztráliai város, szerk. megj.) bemutatták a Baloane de curcubeu-t péntek este, és az, aki bemutatta, mondta, hogy valószínű, hogy Kusturica látta ezt a filmet. 1996-ban volt ez a fesztivál, Kusturica ’95-ben csinálta az Undergroundot, én az enyémet ’82-ben, tehát én nem láthattam az ő filmjét. Mondtam, hogy nem hiszem, hogy Kusturica látta, mert az én filmemet nem adták. Csupán arról van szó, hogy hasonló világban éltünk, mindenkire ugyanaz hatott, ugyanaz volt a hozzáállás csak ő egy népről beszélt, én nem mentem olyan messze, valahol egy faluban megragadtam. De voltak közös vonások. Képzelje el, Ausztráliában péntek este volt az én filmem, és szombaton délben mutatták be a Kusturica filmjét, állítólag ő is ott volt, de nem tudtunk egymásról.

És azóta találkoztak?

D. J.: Nem találkoztunk. Ezt az egybeesést is csak most fedeztük fel, ezelőtt egy héttel. Én csak sokkal később láttam az ő filmjét.A Baloane…-ban fontos szerepet játszik a zene. Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy önök alkotópárosként működtek közre. Hogy alakult a közös munka?

Józsa Erika: Mikor ezt a filmet készítettük ’81-’82-ben, akkor már házasok voltunk, de a zenei pályafutásom sokkal korábban kezdődött, még a hetvenes években Horváth Károllyal zenéltünk együtt egy duett formájában, ami a Siculus fesztiválon vált híressé. Lemezeink jelentek meg, rengeteget koncerteztünk az országban. Később, mikor Horváth Karcsi befejezte a konzervatóriumot, és Sepsiszentgyörgyre került a színházhoz, színházi zenét is írtunk együtt. Aztán az ő karrierje kifejezetten színházi vonalon ment tovább, Magyarországon befutott, mint színházi zeneszerző. Azért mondom Karcsiról ezeket a szavakat, mert meghalt két évvel ezelőtt. Szeretném, ha úgy maradna meg, hogy ő is fontos része volt ennek a filmnek, ketten szereztük a film zenéjét.

Hogy miért pont minket választott Jóska? Nem tudom, hogy ha nem lettem volna családtag, akkor is minket választott volna, remélem, hogy igen, mert a zenénket ismerte, függetlenül a kettőnk kapcsolatától. De nyilván ez is hozzájárult. Alkalmam volt megmutatni, hogy milyen elképzeléseink lennének, illetve ő el tudta mondani, hogy mit szeretne.A Baloane de curcubeu esetében a népzenei motívumoknak van valami köze ahhoz a régióhoz, ahol forgott a film?

J. E.: Tulajdonképpen a film egy Duna menti faluban játszódik valahol a nagy román alföldön. Ehhez képest a zene egyáltalán nem odavaló, nem is akart folklórfilm lenni, nem is akartuk illusztrálni a helyi zenei szokásokat. De a lakodalom az olyan, ami ott is éppen úgy történhetett volna, ahogy a filmben. Érdekes kombináció, mert vannak hangszerek, amiket a saját együttesünkben használtunk, amikor magyar népzenét játszottunk koncerteken, lemezeken. Felismerhető a tamburica, a citera. A hangszert használtuk, a hangzást használtuk, de tiszteletben tartottuk azt, hogy hol játszódik ez a film. A lakodalomban, meg a film végén igazi lakodalmi muzsikusok játszottak, nekik kellett mi megírjuk a zenét, ami nagyon mulatságos volt, mert nem is tudtak kottát olvasni, mondták, hogy most akkor dúdoljátok el… mondtuk, hogy jó, ez a dallam, s most akkor játsszátok úgy, ahogy ti játszanátok a lakodalomban. Az az érzésem, hogy találnak a dolgok, tehát a zene valóban kiegészíti azt, amit a képen látunk, a szándék is az volt, hogy kommentáljon a zene, tehát tulajdonképpen szereplő, aki gúnyolódik, kinevet, együtt érez veled, amikor szomorú vagy.A szebeni Astra Filmfesztiválon szervezett sajtótájékoztatón szó volt arról, hogy Demian József néha bele szokott szólni a zene felvételébe is, ez ennél a filmnél is így történt?

J. E.: Igen, keményen bele szokott szólni. Nem tökéletes világ, amiben ez a film játszódik. Nyilvánvaló, ha egy reális helyzeteket reprezentáló világot ábrázolsz, akkor nem lehet ideális világot képviselő zenét mellépászítani. Például a vadászjelenethez komponáltunk egy szép vadászkürtös zenét, mint az angol filmekben. Elképzeltem, hogy milyen jó lesz a kontraszt, hogy látjuk a korcs kutyákat és hallatszik az angol kürt, ahogy az angol filmekben, mikor mennek a gyönyörűséges fajkutyákkal a vadászatra. A rendezőnek teljesen más volt az elképzelése, nem ezt az ellentétet akarta, hanem hogy a zene azt mutassa, ami a képen van. Bejött a stúdióba és azt mondta, ez nem jó így, játsszátok hamisan. A kürtös mondta, hogy ő nem tud hamisan játszani, profi zenésztől ilyet nem lehet kérni. Jó, akkor add át a kürtöt a dobosnak. Néztek, hogy megbolondult, mi van itt? Kicseréltette a hangszereket, és mindenki más hangszeren játszott, mint amin tudott játszani, tehát nyilvánvaló, hogy hamisan fújtak… Ilyen lett a kutyás jelenet a filmben: a korcs kutyákhoz korcs zene (nevet)…Sokat meséltek a szebeni vetítés utáni közönségtalálkozón a Baloane… hányattatásairól. Miután többször eltávolítottak belőle jeleneteket, végleg betiltották. Most csak azért láthattuk, mert a film operatőre elrejtett egy kópiát a matracában. Ez volt az Astrán vetített változat? Mennyire töredékes?

Demian József: Körülbelül egyharmada hiányzik, ami nem volt soha bemutatva, és az már elveszett. A most vetített változat után még sok változás volt rajta, sokat kivettek ebből is, és hozzátettek két „fedőlapot”, az elejére és a végére, ami áthelyezte egy másik korba: „Ceaușescu előtt”, mert az ő idejében ilyesmi nem történhetett meg. De benne volt Ceaușescu fényképe a filmben, erről megfeledkeztek…

A Baloane de curcubeu forgatásakor már volt egy Cannes-i szereplés az Ön háta mögött: az Egy lány könnye című film, amelyben kolozsvári színésznő, Orosz Lujza játszott, kijutott az Un Certain Regard kategóriába. Ez jó vagy rossz pont volt az új film elkészítésekor?

D. J.: Számomra pozitívum volt, „számukra” negatívum, mert a szereplésről a román sajtóban nem jelent meg semmi. Még az sem, hogy a román zászlót kitűzték a fesztiválpalotára, pedig nagyon kevés zászló volt ott, csak azoké, akik versenyben voltak. De az országban nem akarták ezt elismerni, a magyar sajtóban jelent meg az első anyag az Egy lány könnyéről. Aztán a szakma reagált rá, és a következő film, a Baloane… mindjárt fel lett ajánlva. A következő filmem tulajdonképpen egy időben készült a Baloane… -val. Petre Sălcudeanu, aki az Egy lány könnyét írta, már készítette a következő forgatókönyvet nekem, de én közben megkaptam a Baloane-t, és akkor tiltakozott, hogy vele kellett volna dolgozzak. A Filmház igazgatója azt mondta, hogy nincs mit csinálni, nem sértjük meg ezt az embert. Fănuș Neagut se lehetett megsérteni, így párhuzamosan forgattunk, mind a kettő kész lett, nem hasonlítanak, de nagyon sok szereplőt mindkettőben használtam. Aztán jött még egy film, A kölyök (Piciu), aminek sajnos levágták a végét, pont azt, amiért a film készült volna, hogy mi kényszerít egy kilenc éves gyereket öngyilkosságra.Ezeknek a filmeknek mi lett a sorsa?

D. J.: Mentek moziban, de mindegyik meg lett egy kicsit „pucolva”.

Említette azt a nagyon érdekes jelenséget, hogy sok fiatal nézi különböző kópiákról Baloane de curcubeu-t. Ön szerint miért?

D. J.: Ezt nem tudom én sem. A meglepetés az volt, hogy ők nem értik azt a korszakot, amikor rákérdeztünk erre vagy arra, nem értették. Egy hangulatról van szó, amitől mintha meg lennének babonázva. Az este például hat lány, Temesvárról jöttek, körbevettek és átöleltek, hogy milyen zseniális volt és mennyire köszönik nekem, és feltétlenül menjek el Temesvárra.

Az Astra filmfesztiválon Cristi Puiu filmrendező nyitotta meg a film utáni beszélgetést. Ő hogy fedezte fel ezt a filmet?

D. J.: Megnyerte a nagydíjat a bizonyos En Certain Regard kategóriában Cannes-ban, és akkor kíváncsiságból akarta látni, hogy milyen más román filmek szerepeltek Cannes-ban. Látta, hogy az én filmem ugyanabban a szekcióban volt. Megnézte, és annyira meghatódott, nem hitte el, hogy abban a korszakban, amikor mind irányított filmek készültek, ilyen készült. Szeretett volna velem beszélni, azt mondta, hogy felajánl nekem egy szerepet a készülő filmjében. Mondtam, hogy nem vagyok színész, akkor kérte, hogy legalább mondjak véleményt. Elmondtam, lehet, hogy tetszett neki, lehet, hogy nem érdekelte, de aztán rájöttem, hogy itt-ott azért érdekelte a véleményem. Órákat beszéltünk, és akkor bevallotta, hogy az Egy lány könnye mennyire hatott rá. Ebből szakmai haverség lett.

Min dolgoznak most?

D. J.: Úgy néz ki, hogy román-magyar koprodukció lesz, egy részét valószínűleg Magyarországon filmezzük, lesznek magyar és román színészek. Egész más lesz, a stílus mindig a sztori után alakul. Én sem tudom még.

Azt a sajtótájékoztatón megtudhattuk, hogy a zene már elkészült a filmhez. Ön ezek szerint a zenei pályát Ausztráliában is folytatta?

Józsa Erika: Bizonyos mértékig folytattam… tulajdonképpen már itt sem folytattam, mert tévés lettem. De a zenét soha nem hagytam abba, ott is tovább írtam dalokat, és ha nem is volt együttesem, egy szál gitárral játszottam, koncerteztem is sokat Ausztráliában, főleg magyar körökben. Horváth Karcsival is volt egy közös turnénk, 1988-ban kijött Ausztráliába. Egyetemen dolgoztam, az információtudományokban és most, végre, mikor abbahagytam a napi tíz órás munkába járást, ismét főállásban zeneszerző lettem, persze most már a mai módszerekkel, a mai zeneprogramokkal, amelyek abszolút szenzációsak, és borzasztóan élvezem. Virtuális hangszereken lehet játszani, zongorabillentyűkön meg tudok szólaltatni egy harsonát! Ez egy új lehetőség, új kapukat nyit ki számomra, most már annyira nem fájlalom, hogy nincs mellettem a zenekarom.