Más tempójú, érzékeny valóságot mutatna a Tomcsa Sándor Színház – interjú Zakariás Zalánnal
Kihívásokat kedvelő egyéniség, aki színésznek készült, de egy év után átnyergelt a rendező szakra, Budapestről Bukarestbe került. A Tomcsa Sándor Színház újdonsült művészeti vezetőjét, Zakariás Zalánt a kortárs dráMa fesztivál nemrég zárult kiadása kapcsán a színház szerepére, a szakmára, és az erdélyi problémákra való rálátásáról faggattuk.
Nemrég ért véget a dráMA9 Székelyudvarhelyen. Hogyan élte meg a folyamatokat a szerepköreiből – művészeti vezető, beszélgetőtárs a közönségtalálkozón –, és milyennek értékeli az eseményt, pozitívumok-negatívumok tengelyén?
Úgy érzem, egy nagyon jól sikerült fesztivált tudtunk összehozni mind szakmailag, mind a közönségi igények szempontjából. Azonban itt az érdem elsősorban nem az enyém – én csak az első napokban voltam jelen, mert a kaposvári Csíky Gergely Színházban készültem éppen bemutatóra –, hanem az egész csapaté, hiszen megfeszített munka előzte meg, és követte a fesztivált.
Ezek a különböző szerepkörök valamilyen szinten összetalálkoztak, összeértek bennem, hiszen a találkozás Matei Vișniec szerzővel, nemcsak mint személy, de mint rendező és intézményvezető is, fontos távlatokat nyitott meg, elsősorban színházunk számára. A reggeli kerekasztal-beszélgetés, majd az előadást követő találkozás is olyan élményt jelentett, valamint olyan érzelmeket mozgatott meg bennem, amelyek sokáig fognak ösztönözni alkotói pályámon, és azt hiszem, nemcsak engem, de mindnyájunkat, itt, a színházban.
Miként látja a most közelgő Kollokvium, valamint a dráMA szerepét az erdélyi magyar – illetve romániai kisebbségi – színjátszásban? Történt-e elmozdulás valamilyen irányba az elmúlt időszakban, vagy szükséges-e ez egyáltalán?
Nehéz megmondani mennyiben történt elmozdulás. Folyamatosan változó időket élünk, és korszakok vannak a színházban is.
A 90-es évek után volt egy rohamos fejlődése az erdélyi színházi életnek, amit mostanra már próbálja kiterjeszteni, nemcsak a hazai, de a külföldi szférában is. Olyan viszonylatban mindenképpen történt elmozdulás, hogy a színház egyre erőteljesebb szerepet tölt be a mindennapi és kulturális életben, és nem csak az úgynevezett népszínházi hagyományokat követve. Tehát nem csupán szórakoztatni kíván, de nyílt párbeszédek kezdeményezését is magára vállalja; egy olyan fórum megteremtését, ami önmagunkról, a környezetünkről, világunkról nyújt egy átélhetőbb, érzékenyebb képet, kiegészítve például a tényszerű közlésen alapuló média világát. Állandóan új eszközöket, új formákat keres, hogy a mából táplálkozó, mába integrált színházi világ képes legyen megragadni az élet zsigeri rezzenéseit, és azokból alkotni egy kifinomult mozaikot. Ide kötődnek tehát a kortárs színházi fesztiválok – mint a Kollokvium vagy a dráMA –, amelyek lehetőséget nyújtanak ezeknek a találkozásoknak, összehozzák az alkotókat és az embereket, és teret hagynak az éppen efféle formák kibontakozásának.
A közel 20 éves Tomcsa Sándor Színház „művészeti arculata” ebben a perspektívában mit képviselne?
Nagy megújulás előtt áll a színház, nemcsak belső, de külső megjelenésében is, hiszen egy teljes profilú arculatváltásra készülünk. Ez összeköthető a színház 20 éves évfordulójával, valamint a Tomcsa Sándor évfordulóval is, amelyre társulatunk már most elkezdte a felkészülést. Célunk megszólítani a fiatalabb generációt is, hiszen ők alkotják azt a réteget, akikből később értő színházi követők válhatnak, illetve ők már egy olyan élethelyzetbe születtek bele, az információs sokkba és az állandó mozgásban levő világba, amely éles ellentéte a lassabb és stabilabb életet élő idősebb generációnak.
Úgy érzem, hogy nekik a színház többet jelenthet, vagy többet adhat, mint puszta szórakozás, ezeknek a fiataloknak létszükséglet megmutatni egy más tempójú, érzékeny valóságot. Így a színházat olyan találkozóhellyé kell változtatni, ahol különleges élmények érik a nézőt. Persze ez így nagyon tág fogalom, de ebbe az épület átalakításától a színészi játék legkisebb rezdüléséig minden beletartozik. Ez egy hosszabb folyamat lesz, sok minden nem áll rendelkezésünkre még, hogy úgy tudjuk végezni a munkánkat, ahogy szeretnénk, de hiszek benne, hogy most egy új kezdet áll a város és a színház előtt egyaránt.
Hogyan képzelte el pályázatában a konkrét irányvonalakat a társulat munkájában?
Elsősorban a város kulturális életének középpontjában a színház kell, hogy helyet foglaljon. Előadásai, vitái, és a hozzá kötődő, általa generált beszélgetések, nyílt dialógusok kiindulópontjai legyenek színház és néző között. Így válhat szerves részévé a gondolkodó, értelmiségi réteg mindennapjainak. Nagyon fontosnak látom az olyan előadások létrejöttét, amelyet az 5 éves gyerektől a 105 évesig mindenki élvezettel nézhet, de ezt nagyon nehéz minden produkcióban létrehozni. Fontos a művészi irányvonal és a kortárs hang képviselete; és attól függetlenül, hogy most egy erdélyi kisvárosról beszélünk, tudnunk kell, hogy mi történik a színházi életben Európa-szerte, vagy éppenséggel az egész világon. A mi feladatunk úgy színházat csinálni, hogy bár tudjuk, hogy hol tartunk, azt is lássuk, hogy merre megyünk, és mindig többre törekedjünk.
Hogyan szeretné megvalósítani a célkitűzéseket, mi szükséges ehhez?
Elsősorban a városnak is fontos kell, hogy legyen a színház, és mellénk kell állnia olyan dolgokban, mint a társulat bővítése, az épület felújítása, vagy akár a színház önállósítása. De célkitűzéseink között az egyik fő szempont az, hogy minél többet tudjunk turnézni, fesztiválokra járni, mert azt szeretném, hogy a Tomcsa Sándor Színház elismerést vívjon ki magának a szakmában. Ez egy hosszú és nehéz út lesz, de már most nagyon jó híreket kaptunk, és úgy néz ki, olyan lehetőségek nyílnak meg előttünk, amilyenekben eddig még nem volt részünk. Minden támogatásra szükségünk van, erkölcsire és anyagira egyaránt, azért, hogy gyorsabban tudjunk eredményeket felmutatni. Például már az is egy segítség, ha valaki, aki nem jár általában színházba, most félretesz minden rossz emléket, előítéletet, és eljön.
Tisztségbe lépése óta mi tűnik a pályázati elképzeléshez képest nehezebbnek, esetleg könnyebbnek?
Egyelőre semmi sem tűnik lehetetlennek, ami az elképzeléseket illeti, de a körülmények nem a legmegfelelőbbek. Nem vagyunk elegen a színpadi háttérmunkához, nincs megfelelő technikai felszereltségünk, hátráltat a munkában a korlátolt idő, amelyben a színpad a rendelkezésünkre áll.
Milyen színházat szeret(ne) a székelyudvarhelyi közönség – és milyet szeretnének kínálni számára?
Azt nem tudom, és még nem is tudhatom, hogy milyen színházat szeretne az udvarhelyi közönség, csak sejtésem van. De ez máshol is így lenne. Én a legjobb tudásommal mindig azon vagyok, hogy nekik csináljak színházat és nem magamnak, vagy a barátaimnak. Viszont amikor elköteleztem magam a színház mellett, azt is eldöntöttem, hogy nem fogok olyan előadásokat csinálni, amik csak a szórakozásról szólnak. A színház ennél összetettebb összművészet, ami nagyon sok mindenre képes. Meghatározó élmény tud lenni, és túl tud mutatni az egyszerűen behatárolható dolgokon, és felerősítheti a megérzést. A jó színház felemel, elragad, és kiteljesít. Ha nem a katarzist keresném a színházcsinálásban, akkor nem is foglalkoznék vele. Mindig van tovább, mindig lehet jobbat és jobban csinálni.
Olyan rendezőként ismerjük (hallomásból), aki szükség esetén „beugrik” a színész helyére. Fölhagyott ezzel az új státusban, vagy még aktívnak érzi?
Tényleg csak szükség esetén… Már meglévő, általam rendezett előadásba ugrottam be a lassan 12 éves pályám alatt, de ez mindössze négy alkalommal történt meg. Nem nevezném ezt a dolgot aktívnak, de ha nagy bajba kerülne valamelyik előadás, és csak azzal lehetne megmenteni, hogy be kell ugornom, nem gondolkodnék ma sem.
Olvastam, hogy kalandosan barátkozott a román nyelvvel – mintha a mélyvíz lenne a lételeme. Milyen tanulságokat szűrt le?
Szeretem a kihívásokat. Egy nyelvet megtanulni is az, de erdélyiként, amikor egyedül találtam magam a bukaresti egyetemen, az, hogy megtanulom a nyelvet, a legapróbb célkitűzés volt. Mindig a saját bőrén tanul az ember, és nem csak a szakmát tanultam meg a fővárosban, de egy kicsit olyan volt, mint amikor az élet iskoláját járja az ember.
Ha nem kötné büdzsékeret, milyen darabokat szeretne Székelyudvarhelyre hozni, ha bárhonnan a világból hozhatna az aktuális repertoárból? Miért?
Nagyon sok előadást fel tudnék sorolni itt, és nehéz lenne rangsorolni őket, mivel nagyon különbözőek. Itt az országban már több mint 10 éve megy egy előadás, amit mindenkinek ajánlok, hogy menjen el, és nézze meg. Silviu Purcărete Faust-járól van szó, amit Szebenben játszanak egy gyárban, mivel ez egy grandiózus előadás, ami feszegeti a színház határait.
De ha lehetne, egyszer minden színházba járó embernek meg kéne nézni egy Robert Wilson előadást, például a Shakespeare Szonettjeiből láttam tőle egy maradandó élményt nyújtó munkát. Az utóbbi időben Thomas Ostermeier előadásait követtem, többet is láttam élőben, azok közül is a III. Richárd a kedvencem, ez fent van a YouYube-on is, bárki megnézheti.
Nagyra tartom továbbá Michael Thalheimer rendező munkásságát, a Faust I. és II. előadásai szintén meghatározó élmények maradtak számomra. A német színház a legizgalmasabb az utóbbi időben, nagyon sok olyan előadás készül, amelyet érdemes megnézni. Még megemlíteném a legfontosabb orosz rendezőket, akiknek volt szerencsém látni a munkáit. Ilyen Valery Fokin, Victor Rizsakov, vagy Yury Kordonszky. Előadásaik elérhetőek Bukarest és Budapest közötti térségben, főleg a Nemzeti Színházakban, de most például Kordonszky éppen a temesvári német színházban rendez.
Amúgy a fent említett Silviu Purcărete az, akit a legtöbbet követtem, asszisztáltam mellette, elmentem Luxemburgig, csak hogy lássam egy előadását, és a mai napig nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Ahányszor csak lát, megörvend, és nagyon közvetlen, ami nekem mindig nagyon sokat jelent.
Sokrétűen benne van a szakmában – hogyan érzékeli, mi az erdélyi színházi szféra fő problémája?
Az elszigeteltség és a támogatás-, forráshiány.
Hogyan látja a színház szerepét ma a világban?
A színház életünk része. Már a kisbabának mesét olvasunk, aztán amikor nagyobb lesz, maszkabálba megy, otthon a tükör előtt utánozza a kedvenc rajzfilmfiguráját vagy mesehősét. Mindez már színház, mindenkiben benne van. Ha jól mesélünk el egy viccet, ha valakit imitálunk, megint színházzal van dolgunk. Olyan szinten része az életünknek, hogy észre sem vesszük mennyire fontos. Eljátsszuk egymásnak, hogy mérgesek vagyunk, előre eldöntjük, kivel hogy fogunk viselkedni: mindez színház. Ahogy írta valamikor Shakespeare: „Színház az egész világ.” Ez egy olyan megfogalmazás, ami soha nem fogja érvényét veszteni, amíg emberek népesítik be a földet. Tehát nagyon fontos szerepet tölt be az életünkben, sok mindenkinél nem tudatos, mégis ezen alapszik életük több tényezője is. Nem beszélve politikusokról, tanárokról, papokról stb. De most félretéve ezeket a dolgokat, a színház szerepe mindenhol más tud lenni, ez főleg a hit kérdésével vág össze nálam. A színház által van hitem, ez jelent nekem sok mindent: megnyugvást, alkotást, lelki- és fizikai békét az életemben.