Könyvbemutató a Partiumi Magyar Napokon: így akar lázadni velünk Bódi Attila

A 16. Partiumi Magyar Napok a könnyed szórakozás mellett a komolyabb hangvételű beszélgetések, politikai talk show-k és könyvbemutatók helyszíne is. A rendezvény egyik kiemelkedő eseménye lesz Bódi Attila, Lázadni veletek akartam című könyvének szatmárnémeti bemutatója, amelyet augusztus 25-én, pénteken 17 órai kezdettel tartanak a The Dome étteremben.

Első szervezőként számos nehézséggel nézett szembe, hiszen  eddig ismeretlen vizekre evezve vágott bele egy akkor még pár napos, azóta viszont már 10 naposra is bővült rendezvény megszervezésébe. Honnan jött az ötlet, illetve melyek voltak a legnehezebb pillanatok az első Partiumi Magyar Napok megszervezésében.

Minden bizonnyal nem csak én éreztem már, hogy a közeg, amelyben élünk kezd áttetszővé válni, feloldódni látszik a városlakók közönyében. Láttam, amint az emberek körbebástyázzák magukat, otthonaikba zárkózva a hétköznapi gondjaikkal, nyavalyáikkal. Márpedig a beletörődés: halál. Harminckét éves voltam akkoriban, fiatal, életerős, úgy gondoltam, ha valami rossz vagy rossz irányba megy, azt meg kell és meg lehet javítani. Meg aztán hittem is a közösségünk értékeiben, azokban is, amiket örököltünk, meg azokban is, amik amolyan rejtett erőkként a lelkünkben, az értelmünkben lakoznak. A Partiumi Magyar Napok volt az én válaszom, egy olyan rendezvény, ami felrázza, mozgósítja a partiumi magyarságot. Bár az első PMN csak három napig tartott, de ami az igazi értéket jelentette számomra, az a rendezvényt megelőző kétszáz nap volt. Kétszáz nap, amikor több száz önkéntes szervező, diákok, tanárok, fiatalok és idősek, városiak és a falvaink népe, több százan vállvetve dolgoztak egy ideáért, amit ígéretként súgtam a fülükbe. Ami a legfelemelőbb volt, ezek az emberek, bár nagy részük nem is ismert, mégis hittek nekem, és egyre inkább hinni kezdtek egymásban, önmagukban, hinni kezdtek a PMN szellemiségében. Persze nem mindenki, mert a világ úgy lett kitalálva, hogy kellenek ellenlábasok, valamilyen oknál fogva, kellenek gyávák és árulók is. Most inkább elfelejtem csatolni az ellenlábasok, gyávák és árulók címjegyzékét, talán már el is felejtettem őket, talán nem is érdemelnek mást, minthogy elfelejtsük őket.

Bódi Attila szatmári születésű üzletember, író, a magyar színjátszást támogató Mecénástársaság alapítója, a Gyermekközpontú Oktatásért Mozgalom ötletgazdája és vezetője, akinek nevével mindezek mellett a Partiumi Magyar Napok nem kis mértékben nőttek össze, lévén ő volt a megálmodója annak, hogy Szatmárnémetiben egy, a magyarság számára fontos, kultúránkat megőrző, de ugyanakkor szórakoztató rendezvényt hozzon létre. Most első könyvével tér vissza szülővárosába.

Beszéltünk a nehézségekről, de természetesen nem mehetünk el azok mellett a pillanatok mellett sem, amelyek a legnagyobb örömöt okozták. Hogyan fogadták a szatmáriak a kezdeményezést?

Mint kelet-európai sivatagban egy hűs Borszék ásványvizet. Sokan azt sem tudták, hogy szomjaznak, mások meg elfelejtették, hogy ők a víz őrzői. Mikor ezek az emberek találkoztak a főtéren, az maga volt a csoda. Egy kisebbségben élő közösség huszonegyedik századi csodája. Tudom giccsesen hangzik, de vállalom.

Ha ki kellene emelni egy pillanatot, egy emléket, amely a legmeghatározóbb volt az első PMN szervezése idején, mi lenne az?

Volt egy spontán ötletem. Amikor már sokan, rengetegen voltunk a főtéren, méretes hangszórókból, hangosan, hogy azok is halják, akik nem akarták hallani, kérésemre felcsendült az LGT dala, a Miénk itt a tér. Pillanatok alatt több száz ember énekelte torka szakadtából (na jó lehet, hogy nem torka szakadtából). Akkoriban ez nagy dolog volt, még most is beleborzongok, ha eszembe jut.

Pár évvel ezelőtt végleg Magyarországon telepedett le, most pedig első regényének bemutatójával tér vissza szülővárosába. Ráadásul egy olyan regénnyel, mely az erdélyi magyar kamaszok pokoljárását mutatja be, azt, ahogy a román kommunista rezsim őket és családjukat miként gyűri maga alá, és mi marad az egykori kamaszokból felnőtt korukra. A Lázadni veletek akartam egy konkrétan ki nem mondott, de régóta várt feltárás könyve. A romániai kommunista terror múltjának teljes bemutatása. Ilyenkor adja magát a kérdés, hogy az író saját életéből, múltjából merítve kezdett bele a regénybe? Illetve, hogyan lesz egy üzletemberből író?

Minden érzés hiteles, megtörtént, átéltük, de a történet és a szereplők fikciók, még akkor is azok, ha bizonyos dolgok tényleg megtörténtek, de nem így, és nem akkor. A kérdésre, hogy hogyan lettem író, azt kell mondanom, hogy már tizenhat évesen volt egy kötetnyi versem, csak kellő bátorítás hiányában, mint oly sok talajt vesztett író én is elmentem pénzt keresni. Ha minden igaz, most visszataláltam önmagamhoz.

A könyv egyik fő motívuma a lázadás. A regényben Szatmárnémetiben megjelent a felirat, hogy „Nincs pénz fagyira”. Innen indul a történet, majd elérkezünk egy 20 évvel későbbi osztálytalálkozóra, ahol az egykori kamaszok nemcsak újraélik régi fájdalmaikat, de magát az egész romániai, erdélyi történelmi helyzet komor, kegyetlen és embert próbáló időszakát is újraelemzik. 

Bár én is csak nemrég hallottam, de ez a felirat tényleg ki volt írva Szatmárnémeti egyik épületének a falára. Hogy valaki forradalmi hevületében festette fel, lázadva a rendszer ellen, esetleg egy elkeseredett gyerek, akinek a szülei nem adtak, nem tudtak pénzt adni, követte el a falfirkát, nem tudom, de szerintem egy zseniális mondat, ami nagyon sok mindent magába foglal. Amolyan regénybe illő gyöngyszem. Hogy miért a visszatekintés, visszaemlékezés perspektívájából íródott a regény? Fontosnak tartottam, hogy időben eltávolítsam az elbeszélőket a drámai történésektől, mert úgy vélem, hogy nekünk is időre volt szükségünk, hogy feldolgozzuk, értelmezzük azt a kort. Ezt a lehetőséget a főhőseimtől sem akartam megvonni, úgy gondoltam, hogy húsz esztendő perspektívájából valamiféle megoldást is találhatunk az akkori traumák feloldására. Ha megoldás nincs is, talán némi vígasz kijár mindannyiunknak, legalábbis a regény erre tesz kísérletet.

A mindenkori fiatal generáció mondhatni lételeme a lázadás. Lázadtunk mi is szüleink, tanáraink, sőt talán az egész társadalom ellen, mégis össze sem lehet ezt hasonlítani a regény fiataljainak tetteivel. Ön szerint fel tudják-e fogni egyáltalán a ma fiataljai, hogy mit jelentett a kommunista rezsim ellen küzdeni, szembeszállni vele? Meg tudják-e érteni, hogy egy ilyen egyszerű kijelentés, hogy nincs pénz fagyira, nemcsak a saját, de családjuk életét is örökre megváltoztatja?

Számukra a kommunizmus csak történelem, ezért, ha nem értik, érzik annak a kornak a személyes vonatkozásait, nem hibáztatom őket. Viszont a lázadás mint feszítő életérzés, ugyanúgy a mai fiataloknak is sajátja, és bár a kommunista diktatúrának vége, de a mai ember is állandó diktatúrában él, legyen az a szülők diktatúrája, vagy a társadalom ilyen-olyan kényszere. Talán a mai fiatalok is érzik, hogy milyen nehéz helyesen dönteni, és azt is érzik, hogy dönteni márpedig muszáj, mert, ha nem mi magunk hozzuk meg a döntéseinket, megteszi azt helyettünk, a mi bőrünkre valaki más.

Picit kanyarodjunk most át a jelenbe. Még nem mondtuk el pontosan, hogy augusztus 25-én, pénteken 17 órai kezdettel indul a könyvbemutatóval egybekötött közönségtalálkozó. Milyen érzésekkel hozza haza a regényét?

Csupa jó érzéssel. Jól mondja, hazahozom, oda, ahol a helye van. És bizakodom, hogy szeretettel fogadják majd, hogy befogadják.

Első regénye igazi közönségsiker lett, közönségtalálkozók és könyvbemutatók sora van már Ön mögött. Tervezi-e újabb könyv írását, illetve amennyiben igen, hasonló témaköröket szeretne bejárni? Van-e már ötlet, elképzelés egy újabb regényhez?

Dolgozom egy következő regényen, most éppen a nemírom fázisában vagyok. A könyv témájáról nem beszélhetek, mert, ha kibeszélem magamból, már nem tudok írni róla.

Kapcsolódók

Kimaradt?