Idén lenne 90 éves Sütő András, akinek életművéről Markó Béla beszélt az évforduló tiszteletére szervezett megemlékezésen. Az író műveiből színpadra állított válogatásból Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina mutatott be péntek, illetve szombat este előadást az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínházban.

A törvényből való kiábrándulás és lázadás drámáinak nevezte Markó Béla a Sütő-drámákat, amelyeket szerinte a szerző akár tragédiának is nevezhetett volna, Kohlhaas Mihály, Kálvin és Szervét történetéhez ugyanis leginkább ez a műfaji megjelölés illik, de hogy mégsem nevezte tragédiának, az azzal magyarázható, hogy az írójuk hinni akart abban, hogy lehetne másképp is, miközben az egykori naivitásával számolt le éppen – fogalmazott Markó. „Bármennyire is le akartuk rázni magunkról az aktuális társadalmi problémákra választ kereső irodalom nyűgét, nyilván nem tagadhattuk, hogy Sütő András a '60-'70-es években az Anyán könnyű álmot ígér megírásától kezdve már folyamatosan ezzel a dilemmával szembesített minket, arra figyelmeztetett, hogy Illyés Gyula szavaival 'nem menekülhetsz' a nyomasztó, nyomorító valóság elől” - mondta.

Markó Béla szerint a Sütő-drámák azért is fontosak, mert „bennük a külső vezér, nevezzük törvénynek, vagy császárnak, mint az Egy lócsiszár virágvasárnapjában, szembesült a belső vezérrel, nevezzük azt igazságnak, vagy szeretetnek. Talán másfajta esztétikában kereste az én nemzedékem a szabadulást a diktatúra kényszeréből, de nem vonhattuk ki magunkat mégsem Nagelschmidt és Kohlhaas Mihály hatása alól”. Markó úgy gondolja, érdemes volna újraolvasni Sütő András életművét, mert bár annak idején valóságos kultusza volt az erdélyi és a magyarországi olvasók körében is, napjainkban kevés szó esik róla, a diktatúra elmúltával, mintha már időszerűségét vesztette volna. Holott nem múlt el a zsarnokság, inkább „csak meghúzódott egy időre a mai, látszólag nyitott társadalom sötét, nedves pincéjében”, mert ma is naivitás hinni a jogállamban, ma is baj van a nyelvi és oktatási jogokkal, figyelmeztetett Markó, példaként a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceumot, valamint az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet, a kétnyelvű utcanévtáblákat említve. „Nagelshmidt és Kohlhaas Mihály vitája nem ért véget” – fogalmazott.

Ami aktuális irodalomként fontos volt évtizedekkel ezelőtt, az kulturális okokból ismét fontos lehet – hangsúlyozta a méltató, azt a kérdést is megfogalmazva, hogy „vajon mi az oka, hogy közben majdnem megfeledkeztünk Sütő Andrásról még mi marosvásárhelyiek is? És most nem csak az 1990-es áldozatvállalására gondolok, azt sem tartjuk számon igazán, holott nem szabadna egy percig sem elfelejteni, de ez természetesen elsősorban nem írói, hanem emberi példa lehet. Főhajtást érdemlő nagy emberi példa, mert 1990 néhány hónapjába belesűrűsödött mindaz, amit addigi életében, mint mi mindannyian, Sütő András is átélt, remény és kiábrándulás, pillanatnyi öröm és véget nem érő szenvedés” – mondta Markó Béla, aki szerint erre minél gyakrabban kellene emlékeztetni azokat, akik ma magyarul írnak Erdélyben. „Rendkívül fontos az akkori életminta ma is, arra sem figyelünk eléggé, de azt is meg kell kérdeznünk egyúttal, vajon tényleg megkopott-e maga az életmű, amint azt az őt övező hallgatásból és elhallgatásból vélhetnénk. Persze nem egyforma intenzitású minden írása neki sem, akárcsak legközelebbi felmenőjének, Tamási Áronnak, vannak szépen megírt, de az egykori korstílussal és politikai aktualitással együtt múló szövegei” – tette hozzá, majd folytatta: „de észre kell vennünk, ezért ajánlom magamnak is, másnak is az újraolvasást, hogy amiképpen nevetséges lenne idejétmúltnak tekinteni a görög drámákat, vagy netán a Bánk Bánt, úgyanúgy változatlanul helye van ma is életünkben a jog és az erkölcs, a törvénytisztelet ésaz igazságérzet szembesítésének, mert ugyanúgy választanunk kell időről időre”.

Az irodalomnak természetesen nem az a célja, hogy ezeket a társadalomfilozófiai kérdéseket megfogalmazza, vagy közérdek és magánérdek szétválásának okait kutassa, sőt még az se, hogy az etnikai jogokért folytatott küzdelmünkhöz muníciót szolgáltasson. Amit az író tehet, az ezekből a konfliktusokból eredő emberi szenvedést leírni és továbbadni. „Ezért hiteles számunkra és a hitelességet viszont tényleg esztétikai kategóriának tartom, Kohlhaas vívódása, mert hajdani és mai erkölcsi dilemmáinkat mutatja, hogy meddig és miként lehetséges a törvénytisztelet abban az államban, ahol éppen a törvény állítólagos őrei tiporják lábbal a legelemibb jogokat, és hogy olyan rendszert kellene építeni, amelyben az egyén és a közösség egyaránt biztonságban van”.

Markó úgy értékelte, hogy „megszenvedett életpálya a Sütő Andrásé, egy erdélyi alkotó értelmiséginek a hittől a kételyig, majd a lázadásig jutó fejlődéstörténete, amelynek jelentős állomása az Egy lócsiszár virágvasárnapja, és a Csillag a máglyán, amely minden látszat ellenére nem a halálról, hanem az igazságról, a hatalomról, a lázadásról és a reményről szól”. Ezeket a drámákat újraolvasva rá kell jönnünk ismételten, hogy igazi irodalom nem abból születik, hogy az író letagadja az aktualitástkényszerét, hanem éppen ellenkezőleg, hogy ha van bátorsága bevallani, hogy ettől a kényszertől nem szabadul. „Valahogy úgy vagyok ezzel is mostanában, mint az erdélyiséggel, nem hátránynak, hanem előnynek szeretném látni erdélyi mivoltunkat az összmagyar irodalomban és azt is be kell ismernem, hogy Sütő András legjobb műveinek időszerűségét paradox módon az adja, hogy sok-sok évvel ezelőtt, amikor napvilágot láttak, akkor szintén az időszerűségből táplálkoztak” – hangsúlyozta Markó.

Az irodalomtörténeti előadást A gyertya könnye című  produkció követte. Kincses Elemér rendezésében Sütő András műveiből Kilyén Ilka és Ritziu Ilka Krisztina mutatott be színpadi előadást, amelynek szövegét Simon György és Kilyén Ilka válogatta össze.