Interjú a Pro Cultura Hungarica-díjas Nagy Miklós Kunddal
Hosszú, több évtizedes munkáját ismerték el a Pro Cultura Hungarica díjjal. Hogyan fogadta e kitüntetést?
Természetesen örömmel fogadtam és azt is mondhatnám, hogy az ember az ilyen dolgot nem azért csinálja, mert valamikor kitüntetik érte. De ha jön egy elismerés, az jólesik és külön öröm számomra, hogy éppen a Magyar Kultúra Napján adták át és itt Marosvásárhelyen, amely nekem a fogadott városom. Én Nagyenyeden születtem és tulajdonképpen onnan is hordozom magamban azt a késztetést, hogy valahol szolgálni a kultúrát, de én most már sokkal többet éltem Marosvásárhelyen és ez szívem kedves városa. Ezen a helyen, ahol annyi mindenki próbálta önmagából a legtöbbet adni, hiszen a Bolyaiak városának is nevezzük, az Aranka György, a Mentovich Ferenc városának, a Teleki Tékáé, a Tolnai Lajosé és így sorolhatnám a nagy neveket. Nyilván kellenek olyanok is, akik nem ilyen rendkívüli képességgel, de a maguk teljes erejével és mindazzal, amit tudnak nyújtani, a kultúra szolgálatába állnak.
Eredményesnek tartja ezt a munkát? És ha igen, mi kell, hogy ez továbbra is eredményes legyen?
Azt is mondhatnám, hogy eredményes. Hiszen ha arra gondolunk, hogy mi volt mondjuk 25 évvel ezelőtt itt Marosvásárhelyen és mi lett a rendszerváltás után, talán soha nem volt a marosvásárhelyi magyar kulturális élet ilyen pezsgő, ilyen gazdag, mint napjainkban. A száz éves Kultúrpalota is megújultan várja, hogy minél több rendezvény legyen ott. De ahhoz, hogy ez továbbra is így legyen, szükség van olyan emberekre, akik nem sajnálják egy-két vagy akár száz estéjüket erre szánni. Én úgy érzem, hogy ha ezeket az estéket, napokat, délelőttöket a kultúrának szentelem, akkor nem veszítek, hanem mindig csak győztes leszek.
Hogy alakul az ki, hogy a kultúra életcél legyen valaki számára?
Most lesz Bethlen Gábor fejedelem trónra lépésének a 400-ik évfordulója. Én abban az iskolában nőttem fel, amely az ő nevét viseli, azt a szellemet szívtam magamba, amit évszázadokon keresztül adtak át a legjobbak. Abban az iskolában dédnagyapám kétszer volt rektor-professzor, tehát családi hagyomány is él bennem. Ezen felül pedig ezt az ember soha nem tudja megmagyarázni, hogy miért vágyik a szépre, az értékesre, az irodalomra, a művészetekre. Ez a belső késztetés szükséges is ahhoz, hogy az ember olyankor is felvállaljon egy többlet-feladatot, amikor esetleg a fizikuma vagy a szelleme pihenne, de úgy érzi, ezt nem lehet elutasítani.
Eredményes kultúraszervezés nem létezik közönség nélkül, és én úgy veszem észre, hogy a marosvásárhelyi közönségre nem lehet panaszunk. Jól látom?
Igen, ez egy nagyszerű közönség, de azt azért mindig el szoktuk mondani: sajnos kevés a fiatal ezeken a rendezvényeken. De azért mégis vannak néhányan, ott van az utánpótlás, akik talán nem akkora hozzáértéssel, mert nem olyan a felkészültségük, de ugyanolyan szenvedéllyel vesznek részt ezeken a rendezvényeken nézőként, hallgatóként, mint azok az előadók, akik átnyújtják a kultúra gyümölcseit.