Nem könnyed, szívderítő filmre számítottam, amikor beültem megnézni Tomasz Wasilewski új filmjét, de az Egyesült szerelmes államokból valósággal süt a reménytelenség. A lengyel rendező kegyetlen történeteket mesél a magányról, jól felépített karakterekkel.

A 36 éves rendező-forgatókönyvíró, Tomasz Wasilewski már a harmadik nagyjátékfilmjénél tart, láthatóan érdeklik a szélsőséges lelkiállapotok, szereplői sosincsenek könnyű helyzetben. Első filmje, A hálószobában (W Sypialni) egy családját elhagyó, nagyvárosban csellengő negyvenes nő története, a kolozsvári TIFF-en 2014-ben díjazott Tiltott szerelem (Floating Skyscrapers) főszereplője pedig egy férfi, aki családja és barátnője legnagyobb megrökönyödésére felfedezi homoszexualitását.

Az Egyesült szerelmes államok, amint a címe is jelzi, nem egy, hanem négy főszereplő köré épül, történeteik „földrajzilag” kapcsolódnak össze: egy tömbháznegyed négy lakójáról van szó, akik nők, szerelmesek és boldogtalanok. A férfiak mellékszereplők maradnak a filmben, pozitív vagy negatív, de mindenképpen szenvedélyes érzelmek tárgyai.A rendezőt a nők „titokzatos”, „többrétegű” érzelmi világa érdekli, ahogy egy interjúban fogalmaz. A háttér egy lengyel kisváros 1990-ben, közvetlenül a Szovjetunió széthullása után, de ez inkább csak dramaturgiai szempontból fontos: a felszabadulás – elfojtás, remény – reménytelenség, rezignáltság – kétségbeesés ellentétei szépen felépíthetőek egy ilyen történelmi háttérrel.

A szabadság ott a levegőben: hozzá lehet már jutni Fantához vagy nyugati farmernadrághoz, a nyugatnémet autó vásárlása sem tűnik már olyan lehetetlennek, a videotékában pult alatt kölcsönözhető a pornó és annak se lesz különösebb következménye, ha a kamasz diákok vallásórán a pap nemi élete felől érdeklődnek. Egy korszak lezárult, leomlott a berlini fal, nem csoda, ha a szereplők úgy érzik, hogy az ő életükben is eljött a változás ideje, csak tenniük kell érte valamit. Tesznek is, kétségbeesett lépéseket, de valahogy minden rosszul sül el.A négy történetben a szerelem legkülönbözőbb árnyalatai mutatkoznak meg. Agata undorodik a férjétől és megszállottan szerelmes a helyi katolikus papba, a kifogástalanul öltözködő iskolai igazgatónő, Iza évek óta egy tanítványa apjának szeretője, Renata frissen nyugdíjazott tanárnő, aki belezúg fiatal szomszédjába, Marzenába, az ex-szépségkirálynőbe, aki három éve csak telefonon beszél külföldön dolgozó férjével és arról álmodik, hogy modell lesz. Mindannyian valami másra vágynak, mint ami van.

​

A kezdőjelenet egy baráti vacsora, ahol az elejtett félszavakból sejthetjük már a szereplők közti viszonyokat. Rögtön feltűnik a visszafogott, elfakult családi fényképre emlékeztető színvilág, itt még némi nosztalgiát is sejthetünk benne. Wasilewski a román újhullám ikonikus alkotásainak (4 hónap, 3 hét, 2 nap és A dombokon túl) operatőrével, Oleg Mutuval dolgozott, neki köszönhetőek a fojtott pasztelszínek, kékesszürkék, a sivár, minimalista képkompizíciók. A kamera néha a szereplők között mozog, a tarkójukban liheg, megfigyeli a szereplőket, ahogy ők is lefigyelik egymást vagy velük együtt mozog, például a keringőjelenetben, mikor Marzena, a táncoktató jóindulatúan felkéri táncolni Renatat, aki ekkor érzi meg igazán a kettőjük közötti távolságot. Máskor, éppen a mozdulatlan, hosszan kitartott, távolságtartó képkivágás érzékelteti a pattnásig feszült helyzetet.„Boldog vagy?” – kérdezi Marzena nővérétől, Izától. „Igen” – válaszolja Iza, a film háromnegyedénél, amikor már eleget láttunk ahhoz, hogy ez a kijelentés teljesen abszurdnak hasson. „Én is. Ez rendes tőlünk” – mondja Marzena. Wasilewski Ezüst Medve-díjas forgatókönyve hasonló ellentétek segítségével tartja fenn a feszültséget: a sivár környezetben mozgó szereplőkben szenvedélyes érzelmek dúlnak, a magány nem más, mint egy tömbházlakásba zsúfolt „paradicsom”, virulens szobanövényekkel, szabadon repkedő kanárikkal, pezsgős vacsorával és egy üresen maradt terítékkel.

A film epizodikus, szerteágazó marad, a négy szereplő önálló története külön rövidfilmként kevés lenne, így, egymásra rakódva, a tömbháznegyed szürkeségébe ágyazva viszont erősítik egymást, az összetett, apó gesztusokig kidolgozott női karakterek és a jellegzetes képi világ pedig megmentik az alkotást attól, hogy egy kusza szerelmi szálakkal átszőtt szappanopera maradjon.