Erdélyben nőtt fel, most a tekintélyes jereváni Matenadaran (kézirattár és múzeum) kutatója. Régóta dédelgetett álma vált valóra, amikor évekkel ezelőtt az örmény fővárosba került. Azóta megtanulta dédszülei nyelvét és alkalomadtán modern örmény irodalmat fordít magyarra. Dájbukát Borbély Lászlóval beszélgettünk Kolozsváron.

Mikor kezdted el fontosnak tartani, hogy van örmény szál a családotokban?

Kamaszkorom körül kezdtem el vele foglalkozni, amikor tudatosult bennem, hogy örmény származású vagyok. Addig nem sok szó esett a családban arról, hogy örmények vagyunk, nekem meg nem tűnt fel, ott volt az örmény templom, az örmény temető, oda mentünk ki világítani, de nem kötöttem össze a dolgokat.

Tulajdonképpen Kallós Zoli bácsi volt, akihez bementem egyszer, rám nézett, és azt kérdezte: „fiam, te milyen származású vagy?” Fel is háborodtam hirtelen, hogy ez milyen kérdés, nem hallja, hogy magyarul beszélek vele? Erre azt mondta, hogy „ne kapd fel a vizet, azt látom, hogy nem vagy román, de magyar se vagy. Mondd a felmenőid neveit.” Eljutottunk a Dájbukáthoz… „Na megvan!”.Hazamentem felháborodva nagyanyámhoz Szamosújvárra, berontottam az ajtón, elkezdtem kiabálni, hogy engem leörményeztek, és „neked erről milyen mondanivalód van?”. Nagyanyámnak annyi mondanivalója volt, hogy egy könnycsepp végiggördült az arcán. „Szóval akkor igaz, miért nem tudok akkor erről?” – kérdeztem. Azt mondta, hogy egy ilyen országban, mint a kommunista Románia, bőven elég, hogy magyarként is kisebbség vagy, nem kell még egy másikat is rád erőltetni. Ami utólag számomra is kiderült, főleg a mostani munkám folytán, hogy bizony az örmény származású magyarokat még a magyaroknál is jobban üldözgették errefelé.

Mi volt az üldözés oka?

Az örmény közösséget nagyjából megszüntették, a második világháború után alig maradt örmény Szamosújváron, meg úgy Erdélyben is általában. Az első világháború után a legtöbb örmény fogta a sátorfáját és odébbállt, legtöbben Magyarországra mentek, de volt, aki akár Németországig is elment, aztán a második világháborúban teljesen kiürült a város. 120-150 évvel ezelőtt még a lakosság 85 százaléka örmény volt Szamosújváron, ehhez képest most 125 örmény katolikus lélek él ott. Azért üldözték őket a ’40-es évektől kezdve, mert az örmények nagyon jómódúak voltak.

Tehát 12-13 évesen szembesültél azzal, hogy örmény származású vagy. Attól a pillanattól hogy jutottál el addig, hogy most a jereváni kézirattárban dolgozol?

Három nyelvet beszéltem, a magyart, a románt és az angolt, ami ezeken a nyelveken a kezembe került az örményekről, azokat mind elolvastam. Megpróbáltam örményül is tanulni, de elég hamar rájöttem, hogy lehetetlen dolog úgy, hogy az ember életében nem hallotta azt a nyelvet. Vannak olyan betűk is, amelyek a magyarban, románban, angolban nincsenek, öt mássalhangzós torlódások szavakban, amit elég nehéz kitalálni, hogy hogy ejtenek, ha nem hallja az ember. Úgyhogy letettem a tanulásról, mert ha hibásan tanulsz meg valamit, azt utána nagyon nehéz kijavítani.

Megmaradt az álmom, hogy találjak valakit, aki örményül beszél és hajlandó engem tanítani vagy, hogy kimenjek és megtanuljak. És legalább egyszer az életemben szerettem volna látni az Ararátot, a szent hegyünket és az óhazánkat. Még hét évvel ezelőtt sem álmodtam, hogy hét év eltelik és én örmény állampolgárként fogok csücsülni Kolozsváron.Hét éve élsz Örményországban?

Több mint hét éve. 2009. szeptember 15-én, hajnali 3 óra 15 perckor landoltam Jerevánban a Zvartnots repülőtéren és azóta ott vagyok. Ez egy csoda folytán történt: 2009 nyarán megismertem egy örmény hölgyet, aki a jereváni pedagógiai egyetemen tanított és eljött Szamosújvárt megnézni. Ott ismerkedtünk össze, angolul beszéltünk egymással és neki is elmondtam, hogy mennyire szeretném visszatanulni az anyanyelvünket. Három hét múlva telefonált Örményországból, hogy „küldjed a papírjaidat, érettségi diplomát, mert felvesznek a pedagógiai egyetemre tanulni”.

Találkoztál ott még hozzád hasonlókkal?

Örményországból elmennek az emberek, elvándorolnak, nagyon kevés az, aki visszamegy oda. Viszont van még egy szamosújvári lány, Popa Krisztina, aki a másik Örményországban lakik, Hegyi-Karabah Köztársaságban, ami mai napig nem elismert állam, ő ott lakik Susiban, férjhez ment egy francia örményhez. Úgyhogy lehet azt mondani, hogy az erdélyi diaszpóra adta a legtöbb hazatérőt, pedig az erdélyi diaszpóra kicsi, olyan 1000 lelket számláló közösség egész Erdélyben és ebből az a kettő, ha százalékot veszünk, az nagyon sok.

Tehát elvégezted a pedagógia egyetemet örmény nyelven. Mikor döntötted el, hogy nem fogsz visszajönni?

Eredetileg egy évre mentem ki, az volt a célom, hogy egy év alatt megtanulok alapfokon örményül, hogy utána autodidakta módon is tudjam fejleszteni a nyelvtudásomat, de aztán úgy alakult, családi okok miatt, hogy úgy döntöttem: nagyon jól érzem magam, nem jövök vissza.

És bekerültél a Matenadaran kézirattárba.

Oda már rögtön bekerültem. Nagyon rendes igazgatónk volt. Ritkaságszámba megy Örményországban a hazatelepedő örmény, főleg olyan, aki még örményül se tud, és a kézirattár igazgatója azt mondta, hogy ő segít nekem. Az első évben az volt a munkám, hogy régi, beteg vagy hibás kéziratokat lefényképezgettem, hogy hol vannak beszakadva és küldtem a restaurációs osztályra. Ehhez nem kellett nyelvtudás. Amióta tudom a nyelvet, azóta már kutatóként dolgozom.Most Szurén Kolándzsián hagyatékát dolgozom fel. Ő nemrég halt meg, 2004-ben talán. Itt született Romániában és 1947-ben, amikor Sztálin Kelet-Európából repatriálta az örményeket a Szovjet Örményországba, ebbe Kolándzsián is bekerült. Ő történész-armenológus volt és egész életében a hazai, főképp a moldovai és a regáti örményekkel foglalkozott, de az erdélyi, sőt még a lengyelországi, magyarországi örménységnek a történetével, kultúrájával is. Így egy csomó új dolgot megtudok magunkról is.

Nem különül el a román örmények és magyar örmények közössége?

El volt különülve, most azért van közeledés a két közösség között, egyre jobb a kapcsolat. Ez régebb tényleg nem így volt, nagyon el volt szakadva, amiatt is, hogy amikor az örmények a 17. századik második felében bejöttek Erdélybe, az volt a feltétel, hogy mondjanak le az örmény apostoli vallásról és térjenek át a katolikusra. Át is tértek, olyan feltételekkel, amelyekbe bele is egyezett a katolikus egyház is, meg Apafi Mihály is, hogy örmény-katolikusok legyenek, ne római katolikusok, ami abból állt, hogy misézni továbbra is örményül misézhettek – nem kell elfelejteni, hogy a 17. században latinul miséztek mindenhol Európában, úgyhogy senki nem értett egy kukkot se belőle, mi a saját nyelvünkön misézhettünk, papjaink nősülhettek, meg szertartásbeli különbségek is voltak.Viszont leváltak Ecsmiadzintól, az „örmény Vatikántól”, ezért a kapcsolat is megszakadt. Főleg száz évvel ezelőtt, amikor még a nyelvet is elhagyták itt Erdélyben, örményül már nem beszéltek. A dédszüleim voltak az utolsó generáció, akik még beszéltek örményül. Addig még az anyaországgal is tartották a kapcsolatot, de ez onnantól megszakadt.

És ezzel szemben a regáti örmények?

Ott vannak sokan, akik elrománosodtak, de még szép számmal akadnak, akik örményül is beszélnek.

Mi volt számodra újdonság a kutatómunkád során?

Még eléggé az elején tartok, mert ez egy nagy hagyaték, kb. 30-35 doboz, amiből 4-5 dobozzal dolgoztam eddig fel. Például azt találtam, hogy ezelőtt száz évvel a dédszüleim miért nem tanították meg a nagyszüleimet örményül: mivel az akkori Osztrák-Magyar Monarchiában nem volt éppen a legelőnyösebb örménynek lenni. Magyarként sokkal könnyebben előrejutott az ember. Ezért úgy döntöttek, hogy a gyerekeket meg se tanítják, sőt, magyarnak nevelik őket.De a nevek elhagyása nem volt annyira jellemző, mint a zsidóknál, akik közül sokan magyar neveket vettek fel.

Nem, viszont ezek az erdélyi örmény nevek sem örmény nevek már. Moldvában szerezték ezeket a ragadványneveket. Például a Dájbukát is – dai o bucată. Vagy cap de bou – Kabdebó. Vagy Pungucz, Plecsintár, Verzár, Korbuly, meg hasonlók. Ezek már átvett nevek. De sokszor magyarosították is, rengeteg Kiss, Lengyel nevű örmény van. Lengyelországból áttelepedtek, mert Szamosújvár a régió örmény fővárosa volt, és az újonnan jötteket nemes egyszerűséggel például Lengyelnek nevezték.

2012-ben magyar-örmény diplomáciai konfliktus robbant ki az azeri baltás gyilkos miatt. Ez mennyire befolyásolta az örmény-magyar viszonyt?

Annyiban, hogy mikor Orbán Viktor kiadta a baltás gyilkost, Szafarovot, egy óra sem telt el és az örmény elnök, Szérzs Szárkiszján nyilvánosan bejelentette, hogy Örményország megszakítja a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal. Azóta se történt semmi. Magyarországnak sem érdeke a szegény Örményországgal ápolni a kapcsolatot, akkor már inkább megéri az erős Törökországgal, illetve Azerbajdzsántól remél valamit… és Örményországnak sem érdeke a kis Magyarországgal – mit tudna nyújtani neki. Úgyhogy senki nem dolgozik olyan irányba, hogy rendeződjenek a kapcsolatok. Az örmények nem a magyarokra haragudtak, hanem felfogták, hogy ez néhány politikus játszmája.

Amúgy rögtön a kiadatás után engem kivettek a kézirattárból és két hónapig az örmény elnöknek dolgoztam ebben a témában. Az volt a dolgom, hogy felvegyem magyarországi értelmiségiekkel kapcsolatot, megtudjam, hogy mit gondolnak erről a dologról, meg hogy kövessem a magyar sajtót, hogy mi jelenik meg a témával kapcsolatban és azt rögtön fordítsam örményre.

Valószínűleg sok helyre bejutsz annak köszönhetően, hogy tudsz magyarul.

Most pont annak köszönhetően dolgoztam az elnöknek, de azt hiszem, már azelőtt is ismertem őt. Örményország nagyon kicsi ország, mindenki mindenkit ismert. Olyan, mint egy nagy család, összesen olyan két millióan, ha vagyunk az országban. Már a legelején volt olyan, hogy megállítottak az utcán, hogy „elnézést, ön László? Jaaj, én hallottam magáról, ez mesélt, az mesélt”. Félórát beszélgettünk az utcán, telefonszámot cseréltünk, persze aztán sose hívtuk egymást. De mindenki mindenről tud.

Mondjuk az én helyzetem tényleg kicsit különleges, egyrészt a Matenadaran miatt is, mert az tényleg egy kiemelkedő intézmény Örményországban, úgyhogy azon keresztül is rengeteg emberrel megismerkedtem, de amúgy is, az ember bekerül egy társaságba, aztán kiderül, hogy egy miniszter mellett ül…

Főleg a fővárosban. Amúgy mennyire érződik a főváros és a vidék közti különbség?

Teljesen. Úgy kell elképzelni, mint Magyarországon a vidéket és Budapestet. Kicsit még durvább. A vidék szinte teljesen ki van ürülve. Vannak olyan falvak, hogy már teljesen lakatlanok az elvándorlás miatt. Jerevánban ez annyira még nem érződik, holott érzem, hogy kevesebben vagyunk, mint ezelőtt hét évvel.Mi változott még hét év alatt?

Lényegében semmi. Hazataláltam.

Nem volt semmi meglepő, amit nem így képzeltél, amikor még csak olvastál Örményországról?

Nem, én eleve úgy mentem ki, hogy fogalmam sincs, hogy mit találok ott. Eleve úgy álltam hozzá, hogy nem képzelődök, mert úgyis mást fogok találni. A kivándorlásról tudtam, a 70 év kommunizmusról tudtam, a földrengésről tudtam, a háborúról tudtam. Amikor kivándorlás van, akkor először az értelmiség megy el, meg aki tehetősebb. Úgyhogy azon se lepődtem volna meg, ha odamegyek, és csak traktoristákkal találkozom. De nagyon kellemeset csalódtam, egy sima taxisofőrrel el lehet beszélgetni 5-6 ezer éves történelemről. A munkanélküliség hatalmas, az illető történész vagy ügyvéd, és most taxit vezet.

De amúgy is merem állítani, hogy az átlagműveltség még mindig lényegesen magasabb, mint Európában. Sokkal többet tudnak ők a világról, mint Európa az Európán kívüli dolgokról. Nagyrészt annak köszönhető, hogy még fennmaradt ez a nép, hogy foglalkozik a múltjával. Mert sokszor próbálták megsemmisíteni, de nem sikerült. Valószínűleg ez is alakította ki ezt az összetartást és ezt a nagyon erős nemzeti öntudatot, hogy folyton meg akarták őket ölni.

Jerevánon látszik, hogy ez az egyik legöregebb város a világon?

Nem látszik. Jereván jövőre lesz 2800 éves, öregebb város, mint Róma, de 100-120 évesnél régebbi épületet nem találsz, kivéve a templomokat. 600 évig nem létezett Örményország hivatalosan, 1918-ban lett egy önálló, független Örményország, ami két évig tartott, utána bekebelezte a Szovjetunió. ’18-ban Jereván egy harmincezres kisváros volt, akkora, mint Szamosújvár, területileg kicsit nagyobb. A Szovjetunió idejében nőtte ki magát.És ez az építészeten is látszik?

Látszik, attól függetlenül nagyon jellegzetes Jereván. A ’30-as években Alekszander Tamanyan volt a főépítész, ő adta meg nagyjából a városközpont mostani arculatát. Elég gigantikus épületek is vannak, de a szovjet gigantomániába megpróbált becsempészni örmény motívumokat: gránátalmát, szőlőt, sast. Nagyon hangulatos, tufakőből készült nagyjából az egész város, ezért sokszor Jerevánt a rózsaszín városnak is hívják. Nincsenek vakolva az épületek, hanem a rózsaszín tufa látszik.

Most is így építkeznek?

Most is, tufa az rengeteg van.

Mik a terveid a kutatómunka mellett?

Szeretnék visszatérni a fordításhoz. Főleg modern örmény irodalmat szeretnék fordítani. Van egy félig lefordított könyvem Komitasz életéről, nekem nagyon tetszett az a könyv, könnyen olvasható, tizenévesek számára is nagyon érdekes lehet. Komitasz volt a legnagyobb zenetudósunk, a 19. század közepén született és 1935-ben halt meg Párizsban, úgyhogy a genocídium időszaka is benne van, ettől is érdekes. De örmény népmeséket is szívesen fordítanék.