Constantin Brâncuși sokat emlegetett, a Föld Bölcsessége című alkotásából ihletődött performanszot néztünk meg a kolozsvári Temps D'Images kortárs művészeti fesztiválon. Nem is annyira néztük, inkább hallgattuk, hiszen a kétórás produkció a Bánffy-palota egyik teljesen sötét termében zajlott, amelyben a megszemélyesített szobor női hangon mondott monológot.

A művészi produkció mögött Manuel Pelmuș koreográfus áll, aki az elmúlt öt évben leginkább élő performanszokkal foglalkozott, amelyeket múzeumokban, kiállítóterekben valósított meg. Idén a kölni Ludwig Múzeumban és a londoni Tate Modern Múzeumban is volt kiállítása. Őt kérdeztük a performansz céljáról, témájáról, de véleményt mondott a szoborral kapcsolatos országos szintű felháborodásról is.

A koreográfus elmondta, a Föld bölcsessége körül kialakult vitából azt hiányolta, hogy leragadt a szenzációnál, a pénz kérdéskörénél, annál, hogy a kórházak fejlesztése helyett az állam miért Brâncuși szobrával foglalkozik. Szerinte a vitában fontos lett volna arról is beszélni, hogy a társadalomnak milyen értéket jelent ez az alkotás, mi a célja vele, milyen befektetést jelentene ez számára. A performansszal Manuel Pelmuș ehhez a vitához járult hozzá.Először egy csoportos kiállításon, Bukarestben, a Nemzeti Művészeti Múzeumban mutatta be, itt együtt dolgozott Alexandra Croitoruval (akivel a Brâncuși fiai és lányai című kiállítás apropóján beszélgettünk), Mircea Cantorral, Dan Perjovschival, Vlad Nancaval.

Manuel Pelmuș szerint Constantin Brâncuși újszerű, modern művésznek számított abban a korszakban, amelyben alkotott, viszont jellemzően konzervatív értékeket társítottak hozzá. Nem volt ez másképp a Föld bölcsessége alkotás esetében sem. A performansz előkészítési folyamatában Pelmuș azt kutatta, hogy a szobor megszületése óta hogyan értelmezték az alkotást a populáris kultúrában – internet, fórumok, sajtó – és a kritikusok, filozófusok, művészettörténészek körében. Azt figyelte meg, hogy ezekben a tartalmakban a nőt úgy jellemzik, mint aki csendes, bölcs, szerény, alázatos. Olyan értelmezéssel is találkozott, amely szerint a nőnek nem is igazán feladata beszélni, hiszen a szobornak kis, alig látható szája van. Pelmuș felhívta a figyelmet, hogy valószínűleg az sem véletlen, hogy egy-két kivétellel ezek a vélemények férfiaktól származnak.

A koreográfus performanszával reagálni kívánt ezekre a nézetekre: életed ad a szobornak, beszélteti. Fontos volt számára, hogy a nőnek legyen véleménye, vegye kezébe a sorsát. A kétórás szöveg az említett elemzésekből állt össze, a performansz alkotója szerint az első személyben narrált szöveg ellentmondásos, néhol abszurd, ironikus, a beszélő olykor szarkasztikusan viszonyul azokhoz a beskatulyázásokhoz, amelyeket mások ráaggattak.

A művész ezzel megpróbálta felszabadítani a Föld bölcsességének megszemélyesített alakját ezektől a címkéktől, valamint lehetőséget adni neki arra, hogy azzá váljon, akivé szeretne. A sötétség is ezt szolgálja: Manuel Pelmuș egyfajta queer térként emlegeti, amelyben lehetőség van a bármiféle változásra. Manuel Pelmuș ugyanakkor azt is kifejtette, hogy a performansz kapcsán a múzeum szerepét is vizsgálta: a múzeum egy nemzet történelmi narratíváját szemlélteti. Ezen belül az foglalkoztatja, hogy mi az, ami helyet kap, és mi az, amit kizárnak ebből a kánonból. A performansz célja pedig megkérdőjelezni ezeket a kategóriákat.