Október végén tíznapos dokumentarista fotó fesztivált szervez Kolozsváron a Fotopia egyesület. Az In/Out Photo Festival első kiadása kapcsán a műfajról és a mögötte álló munkafolyamatról beszélgettünk az egyik szervezővel és kiállítóval, Vakarcs Loránddal.

Mi a különbség a sajtófotó és a dokumentarista fotó között?

A sajtófotó esetében az van, hogy hírek mellé fotózunk, csak az a bizonyos esemény érdekel, azt ábrázoljuk minél pontosabban egy fotóban, esetleg egy mini-galériában. A dokumentarista fotó arról szól, hogy hosszú időn át követek egy embert, egy családot, egy közösséget, akár öt éven át. Dokumentálom az életét, hosszabb folyamatot ábrázolok. Ehhez szükséges megismerni az embert, a környezetét, itt már nem kizárólag elkapott pillanatokról van szó, hanem arról, hogy tényleg tudatában légy annak, amit fotózol, nagyon közeli, majdnem baráti kapcsolatba kerülsz az alannyal és akkor hozzáférsz olyan pillanatokhoz, amiket másképp nem lehet lefotózni. Amíg mindenki el nem engedi magát, lesz egy gát, ezért van szükség az időre. Ha este, éjjel is fotózhatsz valakinek a házában, akkor nagyon közel kerültél hozzá. Van, aki az első négy-öt találkozáskor elő se veszi a gépet, csak beszélget.

Miért tartottátok fontosnak, hogy szervezzetek egy ilyen fesztivált Kolozsváron?

Régóta ismerjük egymást, hasonló hozzáállással, stílusban fotózunk és láttuk, hogy a dokumentarista fotózásban nincs semmilyen egyesület, nincs egy csoport. Régebb volt egy csoport, évente összegyűltek és elmentek valahová fotózni egy hétre, de ez is megszűnt pár év után, mert mindenki mással foglalkozott. Úgy éreztük, hogy ennek a műfajnak teret kéne adni: nem elég csak neten nézni a fotókat. A festészeti múzeumokat is lehet látogatni virtuálisan, de valahogy mégsem ugyanaz. Papíron, nyomtatva teljesen más. Másrészt a kiállítás valahogy összehozza az embereket, az ember megismer más fotósokat és erre szükség is van. Így tetőzik ki minden művészeti ág, valahogy be kell mutatni.

Gondolom, a fotós szakma nem kap elég teret a hazai médiában...

Igen, főleg a romániai sajtóban, legyen az csak online vagy nyomtatott, egyre kevesebb teret kap. A telefonos fotók miatt nagyon csökkent a minőség, van egy fajta demokratizálódás, a fotózás hozzáférhető, már nem kell előhívni a filmet, tehát ez már nem egy mesterség. A hírfotókhoz, például egy balesethez vagy épülethez még a profi fotósok is használnak telefont, mert nagyon gyorsan kell küldeni, főleg ha online jelenik meg. Van olyan fotó, aminél ez nem is számít, sőt a hibákat vagy a gép gyengéit effektusként használják a fotón. Az Instagram tele van ilyen szűrőkkel, amelyek a régi gépek optikai hibáit reprodukálják.

Könnyű volt kiállítótereket találni?

Nem volt könnyű, mert vannak olyan helyek, ahol már azelőtt egy évvel megvan a program. Ahol már több éve ezzel foglalkoznak, és központi helyszín, oda fel kell iratkozni. Persze lettek volna olyan helyek, ahol több tér van, vagy több szoba, de végül is nem bánjuk, ahhoz sokkal több pénz kellett volna. A közösségi finanszírozás nagyon fontos volt, onnan jött a büdzsé 80 százaléka. Úgy néz ki, hogy pont kijön az, amire szükségünk van. A legtöbb pénz külföldről jött, ezért választottuk az Indiegogot (crowdfunding oldal, szerk. megj.), mert két szervező-kollegámnak nagyon sok amerikai ismerőse van, és főleg szakmabeliek támogattak minket.

Mennyire fenntartható anyagilag a dokumentarista fotós munka, hol találja meg a fotó a közönségét? Vannak olyan közösségek az interneten, akik kizárólag a dokumentarista fotóval foglalkoznak, vannak pályázatok, amik csak ezzel foglalkoznak, ezeket díjazzák vagy támogatást rá, de mivel Romániában nincs egy nagyon jó fotós iskola, nincsenek kialakulva ezek a biztos vonalak. Sok mindent be kell pótolni, a kommunizmus miatt is, amikor nem lehetett bármit fotózni, bármilyen stílusban. Minden van, de mindenből egy kicsi, a fotósok nincsenek klubokba szerveződve, ezt szeretnénk elindítani a dokumentarista fotózás terén a fesztivállal. Korábban rendeztünk egy workshopot a Fotopia egyesülettel, Playground Stories címmel, voltak jelentkezők, igaz, hogy többre vártunk, de lényeg, hogy jöttek. Tömbháznegyedekben szerveztük meg, idén a Györgyfalviban voltunk, jövőre a Grigorescuban szeretnénk megrendezni. Ahol fotózzák a történetet, ott is állítjuk ki a képeket, szabadtéren, hogy az emberekhez közelebb kerüljön a fotó, és megértsék, hogy mi az a dokumentarista fotó. 

Mennyire van piaca a dokumentarista fotónak?

Az ilyen típusú fotóknak nincs nagy keletje magánszemélyek körében, aki fotózik, az vagy albumot szeretne készíteni belőle és azt értékesíteni, vagy portfóliót épít annak reményében, hogy ezáltal könnyebben publikálhat magazinokban. Nekiáll egy történetnek, azt dokumentálja és utána küldözgeti az e-maileket, hogy meg szeretné jelentetni valahol, beküldi a fotókat és a képszerkesztő eldönti, hogy tetszik neki vagy sem. Romániában nagyon kevés magazin van, olyan is van, hogy nem fizetnek egyáltalán. A digitális médiának volt negatív hatása is, úgy látják, hogy nem éri meg fizetni érte, hogy a közönségnek ez nem fontos.

Hogy jutottál el a saját témádhoz?

Nagyon régóta érdekelt a riport, és maga a fekete-fehér, a magazinnál, ahol dolgoztam, szintén foglalkoztunk ezzel a témával. Először inkább az eldugott falvak érdekeltek, a Mócvidék, ezek gyönyörű helyek: ahol nem is várnád, ott előbukkan egy gyönyörű kicsi házikó. Romantikus életnek tűnik, de nem sokan költöznének a helyükbe, képen jól néz ki és lehet játszani a képzelettel, de ez egy nagyon nehéz éle. Ezt dokumentáltam. Volt olyan falu, ahol két-három lakos volt. Mennyi időt töltöttél el ott? Mivel ez egy nagyobb, átfogó projekt volt, nem egy családra koncentráltam. Ezek olyan falvak, amelyek öt-hat év múlva már eltűnnek. Ugyanakkor rájöttem, hogy milyen jó lenne, ha fotóznék gyárakat is, amelyek ránk maradtak a kommunizmusból. Ez a két dolog valahogy eltűnik: az etnográfiai értelemben vett hagyományos falu és a nagy kommunista építmények, gyárak, amit rengeteg ember épített. Tíz év múlva már ezek is eltűnnek. Még vannak gyárak, amelyek valahogy állnak, de van olyan például, amit ezelőtt három évvel fotóztam, és már nincs. Van történelmi dokumentumértéke is a fotóimnak: ezeket már nem fogja senki látni élőben.Széthordják őket?

Persze, eladják egy vállalkozónak, aki értékesíti a rezet, a vasat, mindent, amit el lehet adni, a törmeléket újra felhasználják. A címe a kiállításomnak a Land(e)scape – valahogy menekülésben vannak ezek a helyek, az utolsó éveiket élik.

A cím a formátumra is utal?

Igen, panoráma-formátumban dolgoztam, 1:2-höz arányban, régóta szeretem ezt a formátumot és az ipari tájakhoz nagyon talál, mert elég nagy területet foglal el. Maga a formátum is része kell legyen a sorozatnak, rákényszerít, hogy másképp fotózzak, más távolságból, más kompozícióval. Attól lesz erősebb, tisztább egy sorozat, ha bizonyos dolgok ismétlődnek benne, például a formátum.

Vannak dokumentumfotós példaképeid?

Akit én nagyon szeretek, 11-12-es korom óta, az a cseh származású Josef Koudelka. A testvéremtől kaptam egy albumot és azóta is változatlan hőfokkal szeretem a fotóit. Neki is van egy panoráma-sorozata, lehet, hogy köze van ahhoz, hogy én is nagyon megszerettem a panorámafotót. Közel áll hozzám, érzem őt a fotókon keresztül. Lehet, hogy megvan benne ez a fajta keletiség, amit én érzek. Mert tényleg látszik, ha egy fotós olyan országból érkezik, aminek semmi köze ehhez a keletiséghez. Ha olyan helyen jár, amit ismerek, akkor rögtön rájövök, hogy nem idevaló, másként lát, nem a hely embere. Ez függhet attól is, hogy az illető milyen vizuális oktatásból érkezik. Ha én elmennék Tibetbe vagy Indiába, akkor a fotóimon látszana, hogy turista vagyok. Ennek is megvan az értelme, van, aki csak így fotózik, hogy elmegy valahova, szüksége van az új ingerekre.Hova mennél el most a legszívesebben fotózni? Akár itthon, akár külföldön?

Vonz a téli táj, lehet, hogy a tajgába mennék el. Egy távoli, nem feltétlenül színes helyre. Grafikailag a téli táj sokkal érdekesebb. Én nem találom szomorúnak a téli tájat. Annak ellenére, hogy nem kellemes mínusz 20-30 fokban élni, de van valami mágiája, van álmodozás benne, ha az ember látja, arra gondol, hogy most már tavasz kell jöjjön a tél után.