Pezsgés és bűnözés, pálmák és szemét, templomok és sikátorok, életöröm és közlekedési káosz, egyszóval Nápoly. Munkatársunk Campania fővárosában járt. 

Túl voltam a harmincon, mikor elolvastam az Egy polgár vallomásait, aminek hatására, mintha nehezen megbocsátható mulasztást próbálnék kapkodva pótolni, évtizedes szellemi éhséget szeretnék alig csillapuló mohósággal enyhíteni, falni kezdtem a Márai életművet. A Vendégjáték Bolzanóban, a Szindbád hazatér, A gyertyák csonkig égnek és A Garrenek műve után sorra került a San Gennaro vére is. Még nem értem a Márai önként vállalt első itáliai száműzetésének helyszínén játszódó regény végére, de már tudtam, hogy látni akarom Nápolyt, előbb, mint Rómát, hamarabb, mint Velencét, Milánót vagy Firenzét.

Ehhez képest eltelt majd egy évtized, míg végre felszálltam az egyik fapados légitársaságnak a dél-olaszországi nagyvárosba tartó budapesti járatára. Másfél órás repülést követően Campania hűvösen fogadott: a gépből kiszállva kissé értetlenül, s határozott rosszallással konstatáltam, hogy Nápolyban alacsonyabb a hőmérséklet, mint Kolozsváron, a csípős mediterrán szélben visszasírtam az erdélyi langymeleg vénasszonyok nyarát.

A reptér közvetlen környéke rendezett és steril, ám amint rövid utazást követően kilépek a földalattiból, a Garibaldi-téren igazi, vérbő, délszaki hangulat fogad. A pályaudvar mellett az Erdélyből már kikopott Itt a piros, hol a piros? átverős játékra csábítják a palimadarakat nem túl bizalomgerjesztő egyének, mellettük fekete árusok mobiltelefon-tokot és szelfibotot kínálgatnak. Néhány nappal később, ugyanitt, egy ügyetlen zsebtolvaj megpróbálta kihalászni a pénztárcámat a farzsebemből. Mikor finoman eltoltam a kezét, szavak és zavar nélkül, keresetlen gesztussal exkuzálta magát. „Pardon, nem vagyok rossz ember, csak a munkámat végzem, nincs oka haragudnia rám” – mondta a taglejtés. Miért is nehezteltem volna rá, a piti zsebtolvajra, aki csak kb. 100 eurótól szabadított volna meg, míg a tiszteletreméltóság és erény álcája mögé rejtőző, igazgatótanácsokban, minisztériumokban és parlamentekben grasszáló nagystílű kollégái milliókat emelnek ki nap mint nap a zsebünkből? A városban egyébként, erdélyi mércével, elképesztő mértékű a fegyveres testületek jelenléte. Öt nap alatt több rendőrjárőrrel találkoztam Nápolyban, mint Kolozsváron öt év alatt, de az óvárosban gyakran látni az adóhivatal fegyveres (!) munkatársait is. Az utcákon, tereken fel-feltűnnek terepszínű egyenruhás, géppisztolyos katonák, terepjáróik felirata szerint a Biztonságos Utcák művelet keretében.

„Mélyen vallásosak, de nem élmény számukra a vallásosság” – írja a nápolyiakról Márai a naplójában, s tény, hogy a hangyabolyszerű, mindig zsibongó belvárosnak szinte nincs olyan utcája, melyen ne állna legalább egy templom. A barokk homlokzat mögött gyakran gótikus vagy reneszánsz belső húzódik, s a székesegyház egyik kápolnájában ókori korinthoszi oszlopok tartják az évszázadokkal később rájuk épített boltíveket. Ebben a templomban őrzik két ampullában Campania védőszentjének, Szent Januáriusznak (San Gennaro) a megalvadt vérét, mely minden évben kétszer, májusban és szeptemberben, hívek tízezreinek a szeme láttára, ideiglenesen ismét cseppfolyóssá válik. Az idei szeptemberi körmenetről néhány nappal lemaradtam, de láttam egy semmivel sem kisebb csodát, az ereklyének otthont adó Királyi Kápolna építészeti és ötvösművészeti remekeit, a hitnek ezüstbe öntött, carrarai márványba és nemes fába faragott, brokátba szőtt emlékműveit. „A megszámlálhatatlan sok nápolyi templom mindegyikében akad, a nap minden órájában, térdeplő és imádkozó tömeg” – áll az egyik 1948-as naplóbejegyzésben. A szekularizáció időközben igencsak megritkíthatta a hívek sorait, tapasztalatom szerint ugyanis a fő nápolyi templomokban napjainkban az imádkozó helybéliek szinte elvesznek a turisták légiói között. Az ellenben tény, hogy az óváros sikátoraiban lépten-nyomon házi oltárokba lehet botlani, melyeknek színvonala az igénytelen és a megmosolyogtatóan giccses között mozog, fő alakjuk pedig általában a XX-ik századi stigmatizált szent, Pio atya:      

Bár érdekel a történelem és a művészettörténet, a városnak pedig értékes gyűjteménnyel bíró régészeti, képzőművészeti és történeti múzeuma van, Nápoly annyira vibrálóan eleven, hogy nem kívánkoztam élettelen márványok és vásznak közé. Az óvárosban, melynek kiterjedését a legóvatosabb források 700 hektárra teszik, az élet az utcán zajlik, közterület és intim szféra között a határ elmosódott, átjárható. A nappalik ajtaja közvetlenül az utcára nyílik, a lakók a járókelők szeme láttára étkeznek, tévéznek, veszekszenek, nevelik, talán nemzik is a gyerekeiket. „Bello!” – szól ki egy földszinti ablakból, s int magához vasárnap délelőtt egy nagymamakorú hölgy. Nem sokat magyaráz, a kezembe nyom egy paradicsomszószos üveget, hogy nyissam ki, aztán még egyet. Megköszöni kurtán, de kedvesen, aztán fordul is be a konyhába, főzi tovább a pastát.

Elmúlt már este nyolc, s bár hétköznap van és vége az idegenforgalmi szezonnak, a Via Toledón hullámzik a tömeg. Minden bolt nyitva, vevő is van elég. A Piazza Bellinin tangóbemutató van, a párok a bámészkodóktól karnyújtásnyira forgolódnak, a Piazza Dante világzenei koncerttől hangos. Mindenütt söröző, borozó, folyamatosan karattyoló, élénken gesztikuláló fiatalok. „Giovanni vagyok, ha szükségetek van valamire, szóljatok” – mondja a pizzázó pincére, mielőtt elviharzik. Mikor a számlát kérem, kezét könnyedén a vállamra teszi. Nemhogy Kolozsváron, de Bukarestben is elképzelhetetlen egy ilyen megnyilvánulás, de Nápolyban természetes, hiszen itt mindenki számára evidens, hogy bár pincér vagy vendég szerepében tetszelgünk, tulajdonképpen mindannyian csak emberek vagyunk.

Szombat este aztán még nagyobb szenvedéllyel él a város. Nagy nap van, a Napoli a San Paolo stadionban fogadja a Juventust. Insigne megszerzi a vezetést a hazaiaknak, s szinte felrobban a csöpp Miraglia-tér, reneszánsz és barokk falak verik vissza a szurkolók diadalüvöltéseit. Az eufória fokozódik, amikor Higuain megszerzi a hazaiak második gólját, a lefújást követően pedig kezdődik az ünneplés. Áldom az előrelátásomat, amiért nem a térre, hanem udvarra néző szobát választottam. Másnap reggel a környező utcák házfalai tele vannak az Öreg Hölgy előző esti elhalálozását hírül adó gyászjelentésekkel. Egy kis gonoszkodásért nem kell a szomszédba menniük a derék nápolyiaknak.

 A megszállottak nem lankadó energiájával járom a várost. Látni akarom a kikötőt, a város felett komoran őrködő San Elmo fellegvárat, a Santa Chiara kolostor pazar majolikáit, az antik agórák hangulatát idéző Piazza Plebiscitót, a remekbe szabott klasszicista Umberto-galériát, az öblöt strázsáló Castel dell’ Ovót. „Nápolyt látni és meghalni” – mondta állítólag Goethe, ötlik az eszembe, miközben a San Elmo csipkézett, masszív falairól bámulom Nápolyt, „amint az őskori lények tunyaságával hever a tenger partján”, a Vezúvot, az ellenfényben sejtelmesen sötétlő Caprit, a Tirrén-tenger végtelen kékjét, bámulom őket, s nem tudok betelni velük. Aztán erőt veszek magamon, hiszen vár Possilipo, ahol Márai négy éven át élt.

„A Possilipo egészen olyan, mint a Rózsadomb” – írta a városrészről, ahol idegenben is otthonosan érezte magát. Nem igaz, mondom magamban, sokkal szebb, Possilipo egy földi paradicsom. A negyed a Nápolyi-öbölbe mentén húzódó dombokra épült, mindenfelé visszafogottan elegáns, emberi léptékű villák, patinás társasházak, közöttük pálmák. Húszperces buszozás és rövid gyaloglás után ott állok a Ricciardi utca 7 szám előtt, ahol egy semmitmondó homlokzatú, háromszintes házon meglátom a kétnyelvű emléktáblát: „Ebben a házban lakott 1949-1952 között Márai Sándor (1900-1989) magyar író, a XX. századi világirodalom kiemelkedő alkotója”. Az emléktáblát magyar részről a Művelődési Minisztérium állította, mely a hülyeségnek nehezen felülmúlható példáját szolgáltatva, két valótlanságot is márványba vésetett. Máraiék nem 1949-ben, hanem 1948 októberében költöztek be, s ráadásul nem abban az épületben laktak, melyen a tábla van, hanem az annak szomszédságában álló, részben lakatlan, erősen leromlott állagú Villa Ricciardiban.

A nápolyi önkormányzat nagyobb tiszteletet tanúsított Márai emléke és a tények iránt, mint a magyar illetékesek, olaszul ugyanis az áll a táblán, hogy az író a szemben levő ház lakója volt. Átvágok az elvadult kerten, átmászok egy félig leomlott kerítésen, s már benn is vagyok a házban: ajtó nincs, az ablakok kitörve, üvegcserepek, rogyadozó falak, néhány porlepte, széthulló bútordarab. Rövidesen elenyészik itt minden, ahogy elenyészett a polgári életforma, s az osztállyal együtt a kultúra, amit megteremtett, s ami Márai számára az élet értelmét jelentette. Enyhe melankóliával szállok fel a buszra, de a szomorkás hangulat nem tart soká: vár Nápoly, a bővérű, a szertelen, az imádni való város.

Aki nagy jelentőséget tulajdonít a higiéniának, s olyan városokban érzi jól magát, mint Zürich vagy Freiburg, annak a dél-olasz metropolisz  valószínűleg nem fogja belopni magát a szívébe. Ne szépítsük a dolgot, Nápoly szemetes, bármelyik erdélyi nagyváros központja patikatisztaságú a Citta Vechiához képest. Emiatt háborogni azonban éppoly abszurd, mint sértődötten konstatálni, hogy a ködben nem látszik jól az edinburghi vár vagy dühöngeni, amiért izzadunk egy szaharai túrán.

Az óvatos, testi épségükért aggódó, a közlekedési szabályokat szigorúan betartó ember számára rémálom lehet a nápolyi tartózkodás, szorongás forrása átugrani akár csak a sarki kávézóba. A közlekedés kaotikus, minden gépjárművezető és gyalogos öntörvényű. A szűk sikátorokban robogók cikáznak, az utcák dudaszótól hangosak, a tejfelesszájú sihederektől kezdve az évtizedek súlyát nehezen vonszoló matrónákig minden gyalogos fittyet hány az előírásokra, amit a sofőrök éppoly egykedvűen vesznek tudomásul, mint a forgalomirányító rendőr, mikor az orra előtt átcsörtetünk a piroson.           

„Mindent szerettem itt” – így emlékezett a nápolyi évekre Márai, akinek a San Gennaro vérén kívül még egy regénye, a Rómában történt valami is az egykori Neapolis környékén játszódik. Az olaszok szintén szeretik Márait, majd egy tucat kötete jelent meg Itáliában. A gyertyák csonkig égnek La Braci (A parázs) címen sikerkönyv lett, 350 ezer példányban adták el. A regényből a közelmúltban operát írtak, melyet jelenleg a Firenzei Opera tart műsoron. Márai olaszországi sikerének erdélyi vonzata is van, legihletettebb fordítója ugyanis Marinella D’Alessandro, a kolozsvári származású Tordai Zádor Kossuth-díjas író, filozófus özvegye.