Az I-FESZT gazdag programjának nagy érdeme, hogy izgalmas és tanulságos beszélgetéseket tartalmaz izgalmas és sokat tapasztalt színházi emberekkel. Nagy hátránya viszont, hogy ezek a beszélgetések olyan (délelőtti) órkban vannak, amikor a színészek és rendezők (tehát a legérintettebbek) próbálnak, a mezei színházbajárók a munkahelyükön vannak és a bulizósabb fesztiválmeghívottak még alusznak.

A csütörtöki délelőtti, Bicskei István koreográfus-rendezővel folytatott beszélgetésen például nagyon kevesen vettek részt, pedig aki ott volt, az tanúsíthatja, hogy életre szóló útravalót kaptunk a nagy mestertől.

Bicskei Istvánt a maszol.ro munkatársa, Zsehránszky István, a fesztivál egyik zsűritagja kérdezgette – volna, ha a 63 éves rendező nem lenne olyan, mint egy napelemes mesélőgép, amely érzékeny szenzorai segítségével befogja az érdeklődés rezdüléseit és folyamatosan, szórakoztatóan, elgondolkodtatóan ontja magából történeteit. A napelem nem véletlen ebben a hasonlatban: Bicskei többször is említette aggodalmait, amelyek az "öreg Földanya" kiszipolyozásából fakadnak, és a csütörtök délután bemutatott rendezése, az Utolsó pillanat is megfogalmazza ezt az aggodalmat. A félelmet, mindannyiunk félelmeit: hogy nem kapunk elég szeretetet, hogy elmagányosodunk, hogy megöregszünk, meghalunk, kivágják az összes fánkat, megtelünk tetűvel, fázni fogunk és éhesek leszünk, nem fog soha kiderülni, hogy jó helyen és jót vártunk-e, volt-e egyáltalán mit várni. És félelmünket attól, hogy a másik kalapja jobb, mint a mienk.

De Bicskei nem hagyja félelmek között távozni a nézőt: mindig van egy fűszálnyi remény. Mint a beszélgetésen is elmondta, meglátása szerint az emberiségnek megnőtt a veszélyérzete. Katasztrófafilmek egész sorát gyártják, sok szó esik a világvégéről. A színháznak, vallja Bicskei, óriásira nőtt az erkölcsi felelőssége abban, hogy ez a veszélyérzet ne fulladjon pánikba. "Nagyon kevés előadást látok mostanában, ami reményt ad. Az én előadásom ad ebből egy keveset: reményét annak, hogy érdemes várni" – tette hozzá a rendező, aki a világhírű, franciaországi Nagy József Társulat tagjaként bejárta a világot. Rendkívül gazdag és színes életútját is felvázolta a kis létszámú hallgatóságnak, érdekes, vicces és torokszorító történetecskékkel fűszerezve, például

előhúzott pénztárcájából egy szerencsepénzt, és elmesélte, amint azt Japánban egy idegen asszony adta neki, miközben ő (és itt Beckett biztos elmosolyodott valahol) - a buszra várt.

Ha valaki keresztül-kasul járja a világot, abból sok minden származik. "Az emberek nagyon sokat tesznek, folyamatosan aggódnak a saját népük, kultúrájuk hagyományaiért, de aki sokat jár a világban, az elkezd aggódni az Univerzumért" – mondta Bicskei. A világ körüli utazások másik tanulsága a szeretet iránti vágyakozás, a szeretet szükségességének megtapasztalása. Akármilyen elcsépelten hangzik, tette hozzá a művész.

"Az emberekben rengeteg pozitív dolog van, amit elő lehet bányászni. Nem véletlenül vannak a nagyvárosokban az Ölelj meg! mozgalmak. Ha két ember megöleli egymást, megtörténhet, hogy a szívük egyszerre dobban egyet." Bicskei István olyan ember, aki látja ugyan, hogy baj van, mégis derűvel és szelíd optimizmussal tarisznyálja fel hallgatóságát és önmagát is. Mint az őstojásból kinövő életfa a Figura Stúdió Színház darabjában, amikor már rég azt hittük, hogy örökre elveszett minden.