Frenetikus élményben volt része annak, aki a kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávéház emeleti termében töltötte a szombat estét, ahol Váta Loránd „sanzonestként” meghirdetett, valójában sokkal komplexebb produkcióját mutatta be Szép András zongorakíséretével.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház művészét láttuk már Popo birodalom réveteg Péter királyának, Newtonnak, Übü papának, a rendezők szívesen osztanak rá olyan szerepet, amelyben megcsillanthatja gyönyörű hangját és magabiztos énektudását, mint például Beadle Bamford a Sweeney Todd című musicalben. Aki volt legalább egyszer a Loose Neckties Society nevet viselő színészzenekar koncertjén, tudja, milyen ellenálhatatlanul sodor magával a hangja, amikor azt énekli, hogy Kell egy ház lenn az óceán partján... Váta Lóri a Bulgakov tenyérnyi színpadán történetet mesélt, énekelt, pörgött, szteppelt és improvizált, szédületes energiával. Miután háromszori vastapssal sem tudta ráadásra bírni a helyiséget zsúfolásig megtöltő közönség („nem bírja a torkom”, mutatott bocsánatkérően az ádámcsutkájára meghajlás közben), megivott egy kis vizet, és még az én kérdéseimre is hajlandó volt válaszolni.  

https://www.youtube.com/watch?v=SqoOWl8FDvY

A hangod nyilván adja magát, de mégis, mikor jött az ötlet, hogy sanzonokat adjál elő?

Az ötlet az mindig is megvolt. Nagyon közel állnak hozzám, újabb és újabb inspirációkat merítek belőlük, most éppen azon gondolkodom, hogy sanzon-etűdöket adjak elő, vagyis apró, etűdszerű történeteket, amelyek sanzonokból épülnek fel.

Ezt a produkciót most láthattuk Kolozsváron először, pedig már régóta játszod...

Igen, 2002-ben mutattam be először, Sepsiszentgyörgyön, és utána évekig műsoron volt. Játszottam Marosvásárhelyen, Bákóban, Bukarestben, Budapesten és még nagyon sok helyen – épp csak Kolozsváron nem. Hét éves szünet után most jött a felkérés, hogy csináljuk meg ezt az estet Kolozsváron is. Korábban színházi körülmények között játszottam, szépen bevilágítva, annak rendje s módja szerint. Most nagyon megihletett ez a padlástér, a kávéházi hangulat, a száraz zongora (a Bulgakov emeleti terme – szerk. megj.). Olyannyira, hogy kezdem úgy gondolni: nem is kell ezt színházban játszani. Ki kell vonulni a színházból, és behozni a színházat a kávéházakba, kocsmákba. Nemcsak a dumaműsoroknak van itt helyük, hanem az ilyen produkcióknak is.

Nagyon különböző irodalmi szövegrészleteket fűztél fel egy történetszálra. Hatalmas munka, sok-sok óra elmélyült olvasás lehet mögötte, az eredmény mégis könnyed, gördülékeny. Hogy állítottad össze?

Ez egy fordított folyamat volt, mint ahogy általában összeállnak a színészek egyéni műsorai. Legtöbbször egy alkotó, vagy egy bizonyos mű áll a produkció középpontjában. Én nem alkotóból indultam ki, hanem a századelőtől a negyvenes-ötvenes évekig megszülető magyar sanzonirodalomból és a kávéházak világából: ez a szervező elv, ami alapján összeáll a műsor. A szövegeket tényleg teljesen különböző olvasmányélményeimből válogattam ki: a 19. századi Arthur Rimbaud-tól Karinthy Frigyesen keresztül Füst Milán, Juhász Gyula soraival meséltem el azt a történetet, ami a fejemben volt.  

Sanzonestkét volt meghirdetve, de egy kicsit színházat is láttunk...

Nézd, egy színész soha nem tud elvonatkoztatni attól, hogy ő színész. Egy énekes énekel, egy színész viszont előad, és én nem is hiszem, hogy el kéne vonatkoztatnom ettől. Úgy gondolom, nem az „aranytorkú énekes” miatt jön be a közönség, hanem Váta Lóri miatt.

Egyébként milyennek érezted a kolozsvári közönség reakcióját?

Nagyon kellemes meglepetés volt. Az ember ebben a műfajban mindig fél egy kicsit, hogy vajon mennyire ismerik ezt az arcát? Mennyire fognak majd részt venni? Nagyon kellemetlen az előadónak, ha egyedül marad a humorával – vagy akár a lírájával. De most úgy érzem, nagyon jól fogadták, egyáltalán nem volt lagymatag a közönség. Ez erőt adott, pedig egy kemény légúti fertőzésen vagyok túl, köhögök, ilyenkor nehezen megy az éneklés. De a színész a közönségéért van: nem lehet csak úgy visszalépni. Bele kell vágni, meg kell csinálni, most a rekedt hangú kávéházi énekest hallják, jó estét kívánok! (nevet)

Külső szemmel ítélve nagyon egymásra hangoldótatok Szép Andrással, aki zongorán kísért. Mikor kezdődött az együttműködés?

Most. Egészen friss. Régóta akarok vele dolgozni, mert remek zongorista, de éppen ezért nagyon elfoglalt. Örömmel tapasztaltam, hogy milyen szívesen vett részt ebben a műsorban. Egészen döbbenetes stílusérzéke van, hisz a mi esetünkben a dalok csak kiindulópontok, amelyekre ráillesztettem a saját gondolataimat. Ő meg figyelt, jött velem, akkor is, amikor kiugrottam valamit, mert éreztem, hogy nem bírja el a hangom ma este. Szóval egészen kivételes tehetség Andris.

Mikor és hol tanultál meg szteppelni?

Budapesten jártam több tánckurzusra, és ott. Néha úgy érzem, tánccal is rá kell erősíteni arra, amit ki szeretnék fejezni. Így lesz egy nagy puzzle az előadás.

Mi foglalkoztat most?

Arthur Rimbaud műve, amiből ma este is elhangzott két részlet: az Egy évad a pokolban. Remélem, lesz belőle valami. Meg nagyon izgalmasaknak és időszerűeknek tartom Viszockij dalait. Erős politikai töltettel bírtak a szovjet kommunista diktatúra kellős közepén, de most is nagyon aktuálisak. Sok munka lesz vele, mert kevés a fordítás, nincsenek kották – de pont ettől izgalmas.