Százöt éve, 1910. február 22-én született Kovács György, a XX. századi erdélyi magyar színjátszás meghatározó személyisége. Alábbi írásában Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója a jeles színészre, rendezőre és pedagógusra emlékezik.

1910 februárjában, annak is a huszonkettedik napján megszületett Kovács György, később Kovács művész úr, a versmondás, a színház, a színésznevelés egykori megkerülhetetlen figurája. Mára őt is utolérte a felejtés. Meggyalázott kolozsvári síremlékét évekig teljes közöny övezte. Sem a pályatársak, sem a tanítványok, sem az utókor nem érezte fontosnak, hogy szerény temetői jelét felújítsák.  Hova tűntek azok az esték, amikor ő sugározta a reményt, a szeretetet, a szórakozást, az elmélyülést? Ihlette a pályatársakat, modellt mutatott a pályakezdőknek. Kossuth, Lucifer, Caţavencu, Tartuffe, Szathmáry Zoltán és persze: a „professzor úr” volt ő egy elvtársi korban. Olvasom őt: „a mi kis létszámú színházunk a jövőben úgy lehet életképes, ha olyan fiatal színésznemzedéket nevelünk magunk mellé, amely, amikor itt az ideje, át tudja venni és tovább tudja vinni munkánkat…”

Hát, Mester, nekünk nem volt kitől átvennünk a színházat. Minket senki nem nevelt maga mellé, esetleg maga ellen. Vodkagőzös kocsmaasztalok mellett, olcsó cigaretta bűzébe takarózva hallgattuk azt, hogy milyen nagyszerű dolog a színház, a népszolgálat, a népnevelés. Majd fizettünk még egy kört.  Mi a színházban nem éltünk, csak túléltünk.  Majd egy szép (?) reggelen felébredtünk, hogy nem átvennünk kell a színházat, hanem a nyakunkba szakadt romjai alól kell kikászálódnunk, és meg kell próbálnunk valami olyasmit csinálni, amit csak könyvekből ismerünk.

Igazi színházat. Olyat, amelyikben a színész a próbákon is borzong, várja a feladatokat, kíméletlenül átadja magát a szövegnek, a partnernek, a rendezőnek. Színházat, ahol egy-egy hangsúlyt napokig illesztget, próbál, újraalkot a színész. Olyan alkotói folyamatot, ahol a közös cél a legfontosabb, és nem az egyéni érdek. Ahol nem vidéki kiskirályok műszenvedéseihez kell statisztálni. Közben egyeseknek a rendet, a tisztaságot kellett biztosítani, testvérekből apákká lenni. Áldozatot hozni azért, hogy a „játszóteret” ne zavarják.  És egyeseknek közben ráment az alkotói pályája. Istenem, ezt dobta a gép. Hogy sikerült-e igazi színházat kialakítani? Sosem fogjuk megtudni. Egy szellemi intézmény építése hosszabb, mint egy emberélet (mennyivel könnyebb lerombolni).

Mester, jelentem: élünk. Vagy legalábbis az életnek jeleit küldjük az egyre nagyobb számban minket látogató nézőknek. Erdélyben esténként sok helyen felgyulladnak a lámpák, sokkal több helyen, mint az Ön korában. Ennek ellenére a nézőszám a töredékét sem éri el a hajdaninak. Nincs tiltólista, nincs cenzúra, mégis nehezen tudjuk feldolgozni a szabadságot, nehéz élni vele és nem visszaélni. Szűnnek a könyvesboltok, apad a lapkiadás, zárnak a mozik… A színikritika nagy része magával van elfoglalva, sok öntömjénezett egótól nem látják az előadásokat.

Mester, egy hete városunkban bezárt a két könyvesboltból az egyik, most temetjük Jánosházy Györgyöt, mindenki Gyurkáját. Kilencvenkét évig bírta. Újrafordította Shakespeare-t. Mi pedig olvasni is lusták vagyunk. Jaj, nagy könyvtár égett le a halálával. Gondolom már találkoztak a magyar művészek külön poklában… Most gyászoljuk őt, de rövidesen elfelejtjük, mint Harag Györgyöt, Kőszegi Margitot, Delly Ferencet, Szabó Ernőt.

Mester, pozitív dolgokat akartam mondani, de még ez sem sikerült. Félek, arról mesélnék, hogy a volt besúgók, (akik még élnek) a diktatúra szolgái jól vannak, békés, joviális életük kék egét nem árnyékolja be a bűntudat bárányfelhője.  Soha senki rá nem kérdezett a miértre.

Mester nehogy azt higgye, hogy az élet nem jó. Higgye el, az élet egészen szép dolog. Csak hát minden nap tévedünk…

Százöt éve a kolozsvári éjszakában felsírt egy gyerek a Monarchiában…. Önre gondolunk ma, itt Európában, és jön, hogy vonyítsunk… a Holddal.

Ui. Bocsánat, hogy „lemestereztem”, csak ki akartam próbálni milyen. Mindig szerettem volna valakit Mesteremnek tartani, az élők között nem találta. A többit személyesen. Nemsokára úgyis találkozunk…

Gáspárik Attila