Zenélnek és utaznak és megint zenélnek. Ha nem a Fölszállott a páva vetélkedőn befutott Tokos zenekarban játszanak éppen, akkor is zenélnek: ki az Opera zenekarában, ki a Kallós Alapítványnál, ki az egyetemen, ki egy füstös borozóban. Amikor bementem a Kolozsvári Magyar Opera előcsarnokába, hogy ezt az interjút elkészítsem velük, nem a büfében vártak, mint ahogy az már az előadóművészek körében szokás. Kaptam egy sms-t: „A zenekari öltözőben próbálunk.” Miután beléptem, még elhúztak két számot, de az időmre való tekintettel gyorsan befejezték a próbát. Pedig akármeddig elhallgattam volna őket.

A zenekar tagjai: 
Tókos Csongor Attila - becenevén Cuba (hegedű) 
Vajas Albert (hegedű) 
Szép Gyula Bálint (brácsa, hegedű) 
Gergely Elek (harmonika, nagybőgő) 
Tóth Adorján Márton (nagybőgő, brácsa)

A Fölszállott a páva közvetítése alatt három szó motoszkált bennem, amikor ti voltatok színpadon: harmónia, egymásrafigyelés és derű. Azt hiszem, a profizmussal játszott zenén túl ez volt az a plusz, amivel megnyertétek sok százezer néző és persze a zsűri rokonszenvét. Hogy alakul ez ki három év alatt?

Bálint: Egyrészt a szakmai hátterünkkel magyarázható: mind az öten Zeneakadémiát végeztünk, ott kötelezően oktatják a kamarazenét. Aki zenekarban játszik, annak különben is nagyon gyorsan meg kell tanulnia odafigyelni a partnerekre, akikkel együtt muzsikál. A táncházas alkalmak szintén kitűnő „iskolának” bizonyultak. Az elején, amikor még nem volt nevünk, sőt együttesünk se, csak úgy összegyűltünk táncházakon zenélni, már akkor megtanultuk, hogy az egymásrafigyelés szüli a másik kettőt is: a jókedvet és a harmóniát.

Elek: Mindamellett, hogy zenészek vagyunk, baráti szálak fűznek minket össze a magánéletben is. Másképp muzsikálsz együtt egy idegennel, és másképp a barátaiddal.

Cuba: Három év azért elegendő idő ahhoz, hogy a zenészek összeszokjanak, értsék, érezzék egymást.

Albert: Arról nem is beszélve, hogy néhányan gyerekkorunk óta ismerjük egymást…már egy-egy mosollyal, pillantással vagy gesztussal is kommunikálunk.

Biztos izgultatok, amikor tudni lehetett, hogy titeket követ a képernyőn kétmillió néző – de ez nem látszott rajtatok. Sőt, az volt az érzésem, hogy amikor belefogtatok az első akkordokba, megszűnt a külvilág, és már csak a zenére figyeltetek. Így volt?

Marci: Az első fellépésnél még tényleg nagy volt a drukk, de a döntőre már megszoktuk a fényeket, kamerákat. A stúdióban pedig nem érzékeled, hogy kétmillió ember néz. Persze, megfordult a fejünkben ez is, de amikor a döntőben elkezdtünk zenélni, már tényleg nem izgultunk.

Miért tartjátok hasznosnak – nyilván a díj értékén túl –, hogy a fiatal zenekarok részt vegyenek a Fölszállott a pávához hasonló vetélkedőkön?

Albert: Egész más gondolatokkal mentünk oda, mint ahogy eljöttünk. Amikor megérkeztünk a versenyre, még csak az volt bennünk, hogy „miért ne? Muzsikálunk egyet!” A végére jöttünk rá, mennyit lehet egy ilyen versenyen tanulni. Arról nem beszélve, hogy másképp gyakorol egy zenekar, amikor készül valamire, és nagy a tét.

Marci: A célunk csak az volt az elején, hogy megismertessük a zenekarunkat minél több emberrel. De aztán annyian segítettek, támogattak, foglalkoztak velünk, tanítottak, hogy mesterkurzusnak is beillett a vetélkedő. Egészen más, amikor egy tapasztalt szakember mondja meg, hogy milyen irányba kéne haladni, és segít is, hogy elinduljunk azon az úton.

Bálint: A verseny során tényleg összegyűlt a táncházmozgalom elitje, akik mind azért voltak ott, hogy ránk figyeljenek. Hamar kiderült az is, hogy a vetélytársaink is nagyon jól felkészült énekesek, táncosok, zenészek: hallottuk egymást próbákon, figyeltük a többieket és ők is minket. Ez az egész olyan légkört teremt, amelyben az ember elkezdi más szemmel nézni, amit eddig csinált, az egész műfajt.

Apropó vetélytársak: milyen kapcsolatot alakítottatok ki a többi zenekarral?

Elek: A versenyhangulat ellenére mindenki felszabadult volt. Persze a próbákon néha összevillantak a szemek, de a táncházmozgalom lényege a zenészek egymás iránti tisztelete. Tehát fel sem merült, hogy bárki csúnyán nézzen a másikra.

Cuba: Úgy a hetven százalékát már korábbról ismertük a versenyben résztvevő zenészeknek. Volt, akit jobban, volt, akit kevésbé. De amikor kiderült a pontozások eredménye, azt mindenkivel meg lehetett beszélni.

Elek: Szerencsére mindhárom alkalommal sikerült pont az élő fellépésre kellőképpen „felturbóznunk” magunkat, így akkor hoztuk a legjobb formánkat. 

A döntő estéjén egy csapásra sztárok lettetek. Megváltozott az életetek azóta?

Marci: Ebben a műfajban nem lehet olyan értelemben sztárságról beszélni, mint mondjuk a popzenei tehetségkutatókon…

Albert: Az ünneplés után mindenki elvonult a családjához pihenni, megnyugodni. Utána jött a felelősségérzet, hisz most már a közönség ugyanazt a színvonalat várja el tőlünk minden egyes koncertünkön, amit a Fölszállott a pávában látott-hallott tőlünk. Sőt: fejlődni kell, még többet, még jobban zenélni. Közben készülünk a nyárra, Marci államvizsgázik, Bálint kéne disszertáljon, Eleknek és Bálintnak ráadásul állandó munkahelye van a Kolozsvári Magyar Operánál. Cuba tanít a Kallós Alapítványnál, én készülök a hangszervizsgára. Szóval nem érezzük úgy, hogy sztárok lettünk, vagy hogy gyökeresen megváltozott volna az életünk. Persze megsűrűsödtek a felkérések, de a felelősség is.

Szerintem ennek a versenynek két célja volt, és mindkettőt elérte. Egyrészt nekünk is jót tett, mert sokat tanultunk és fejlődtünk. Másrészt a Fölszállott a páva szerintem nagyon sok emberrel megismertette a táncházmozgalmat, olyanokkal is, akik eddig felszínesen, előítéletekkel viszonyultak a népzenéhez. Írtak rockerek is, hogy nagyon tetszett nekik. És írtak olyanok is, akik mostanig abban a tudatban éltek, hogy a népzene és a mulatós az ugyanaz.

A 88 éves Kallós Zoltán nemrég azt mondta, hogy évtizedek óta folyton „temetik” a táncházmozgalmat, pedig nem fog az meghalni soha. Ti is így látjátok?

Cuba: Ahogy halnak meg emberek, úgy születnek is. Ez érvényes a néptáncra, népzenére is. Sőt, most újra elterjedtek a hagyományos zenével kísért mulatságok, lakodalmak. Állítólag százezren vagyunk a táncház-mozgalomban szerte a világon, vagy még annál is többen, és ez a szám egyre nő.

Bálint: Kallós Zoli bácsitól tanultuk, hogy egy mozgalomban a legfontosabb a folytonosság. Nem szabad megszakítani akkor sem, amikor nehézségekbe ütközünk. Mert ha egyszer megszakad, nagyon nehéz újrakezdeni. A táncház nagyon nehéz időket élt a nyolcvanas években, betiltották, a kilencvenes években döcögve indult újra, de amikor mi diákok lettünk, már a sokadik virágkorát élte. Most érdekes módon egyre több szórványtelepülésen működik néptánccsoport. Úgyhogy Zoli bácsinak igaza van.

Marci: Szerintem is, és jó kezekben van a mozgalom, hisz a Páván azt lehetett látni, hogy rengeteg fiatal táncházas van…

Hallottalak már operában komolyzenét, borozóban popslágereket játszani, és ha kell, lakodalmast húztok. Van kedvenc műfajotok?

Cuba: Próbálunk minden műfajt egyforma értékűvé tenni, egyformán magas színvonalon játszani. Csak persze nincs idő mindennel egyszerre foglalkozni.

Marci: Az a jó abban, hogy sokfajta műfajban mozgunk otthonosan, hogy soha nem unjuk meg egyiket sem. Mindegyik műfaj teljesen más légkörrel és más társasággal jár.

Elek: Szerintem nem lehet a műfajokat rangsorolni. Habár sokan megpróbálják, igazából nincs olyan, hogy a dzsessz a legjobb vagy a népzene a legjobb. Minden zene az embereket akarja megtalálni. Van, aki lenézi a népzenét, „sáros zenének” nevezi, mert nincs évszázadok óta lekottázva, mint a „művelt” zene. Pedig a népzenének is több évszázados hagyománya van, és száz év múlva ugyanúgy le lesz kottázva és intézményes formát fog ölteni, mint a klasszikus zene. Másrészt pedig az, hogy az ember több műfajban játszik, a nyitottságot bizonyítja és fejleszti a zenei képességeit. Minden műfaj fejleszt, előresegít. Ezt egyébként lehet látni, ha összehasonlítjuk azokat a zenészeket, akik csak egy műfajban dolgoznak, azokkal, akik párhuzamosan játszanak popzenét, operát, népzenét vagy rockot. A táncházmozgalom megalapítói ugyanakkor a beatmozgalomban is benne voltak, beatzenekarokban gitároztak, basszusgitároztak, másnap pedig népzenészekkel muzsikáltak.

Cuba: Ez pont olyan, mint amikor a gyermeket megkérdezik, hogy kit szeretsz jobban: apukát vagy anyukát? Néha az egyiket érzed közelebb magadhoz, néha a másikat. Néha az egyikből eleged van, néha a másikból van eleged, de ez nem azt jelenti, hogy jobban szereted vagy kevésbé.

Mégis, nincs olyan műfaj, amit soha nem játszanátok?

Bálint: Talán a death metal.

Albert: Egyszer mindent ki kell próbálni.

Marci: Voltunk már rapperek, rockerek…

Elek: Én az utóbbi időben török népzenét hallgatok. Nyitok Kelet felé!

Bálint: Keresi a gyökereit… (nevetés)

Mibe fektetitek a kétmillió forintot, amivel a Páván elért első helyezés jár?

Marci: Még nem kaptuk kézhez az összeget, de majd, ha megkapjuk, szeretnénk jobb hangszereket és egy cimbalmot vásárolni.

Cuba: Vagy legalábbis a régieket felújítani.

Számíthatunk a Tokos-album közeli megjelenésére?

Cuba: Igen. Megfogadtuk egymásnak, hogy amikor lesz egy albumra való olyan anyagunk, amire büszkék vagyunk, akkor mindenképpen rögzítjuük stúdióban és kiadjuk. Hogy ezt milyen pénzből, az még a jövő titka – valószínűleg pályázni fogunk.

Közelebbi tervek?

Elek: Összeköltözünk és együtt fogunk élni (nevetnek)… Viccelek. Másképpen kell készülnünk most már a fellépéseinkre. A repertoárt is, a minőséget is egy szinttel magasabbra emeltük, hisz más lakodalmakban zenélni, és más színpadon, amikor mindenki rád figyel, ráadásul valószínűleg jónéhány szakember ül a nézők soraiban.

Cuba, a te nevedet viseli a zenekar?

Nem, habár mindenki azt hiszi. A kolozsvári táncházmozgalom 35. születésnapjáig nem is volt nevünk, illetve volt a Duhaj, de azt csak úgy ránkragasztották a Bulgakovban. Végül Tokos lett, ami a hangszerek tokjára utal, nem a prímás nevére, amit hosszú ó-val kell írni.

De ugye nem akartok betokosodni?

Nem! Mi a nyitott tokok zenekara vagyunk.