Gebei Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora tartott előadást csütörtök délután a Kós Károly Akadémia meghívásának eleget téve a Kultúrpalota kistermében. A török hódítás demográfiai következményei című értekezletet Magyarország oszmán hódítás előtti demográfiai helyzetének ismertetésével indította. Elmondta, hogy a 15-ik század végén, a 16-ik század elején 3,5-4 millió fő lakosa volt az országnak. Ebből 1,8-2 millió fő a királyi Magyarországon élt, 0,8-0,9 a hódolt Magyarországon, 0,7-08 pedig a fejedelmi Magyarországon, vagyis Erdélyben. A lakosság városokban, mezővárosokban és falvakban élt, európai értelemben vett nagyváros az akkori Magyarországon nem volt.

Az oszmán-török hódítást követően megalakultak Magyarországon a vilájetek, elsőként 1547-ben a budai vilájet, amit időrendi sorrendben követ a temesvári, győri, egri, kanizsai, váradi és érsekújvári vilájet.

A török uralom Magyarországon nem 150 évig tartott, ahogy az, valamilyen oknál fogva a köztudatban él, hanem 200 esztendeig – hívta fel a figyelmet a történész. Ahogy arra is figyelmeztetett, hogy a töröknek az volt az érdeke, hogy megvédje a lakosságot, akár a végvári katonák zaklatásai elől is, tehát „szó sincs arról, hogy rabokat ejtettek, vagy kegyetlenül viselkedtek, hiszen az adózókra nagy szükségük volt” – emelte ki az akadémikus.

Szulejmán miért nem rohanta le az egész Kárpát-medencét? Miért nem folytatta a térség lerohanását? – sorjázta a kérdéseket az előadó, majd elmondta véleményét is minderről: szerinte nem erő kérdése volt mindez, sokkal inkább gazdasági meggondolás vezette. A vilájetek, a megszálló csapatok állomásoztatása deficites volt, a zsoldos katonákat ugyanis Isztambulból kellett finanszírozni, Magyarország lakossága nem bírta eltartani a török hódolókat és a végváriakat is ugyanakkor, nem volt erre ereje, gazdasági kapacitása. A török nyugati terjeszkedését Magyarországon 150 végvár akadályozta, ezeknek a katonáit is a lakosság tartotta el, vagy viselte azok kicsapongásait.

Szó esett a török hódoltság alatti közigazgatás működéséről, a kettős adózás rendszeréről, az igazságszolgáltatás kettősségéről.

A 18-ik században Magyarország demográfiai képe ugyanazt mutatta, mint 200 évvel korábban. Míg Nyugat-Európában  évente 60 százalékos volt a lakosság számának növekedése, Magyarországon ugyanannyian éltek, mint két évszázada. Ezt betelepítésekkel, elsősorban a Német-Római Birodalom területéről behozott lakossággal, mesteremberekkel, földművesekkel pótolták. 1763-ban 143 ezer fő települ be a Bácskába, Bánságba, akik számára nagy kedvezményekkel, 14-16 hektárnyi szántóterülettel, tíz évnyi adókedvezménnyel tették vonzóvá Magyarországot. Ennek eredményeként 1790-ben Magyarország lakossága elérte a 9,5-10 millió főt.