Szerdán mutatják be a kolozsvári Diákművelődési Házban a Gondolatok a régiekről – Gyimes című produkciót az Ördögtérgye Néptáncegyüttes előadásában. A „Studház” színfalai mögött az esti előadásra utolsó simításokat végző rendezőt, Sára Ferencet kérdeztük.

A Gondolatok a régiekről központi témája a Gyimesek vidéke. Miért tartod fontosnak felhívni erre a térségre a figyelmet a művészet eszközeivel?

Ha nagyon egyszerűen akarok fogalmazni, akkor azért, mert az emberek nem ismerik ezt a vidéket. Valahogy úgy vannak sokan ezzel, mint egy új étellel: ha nem ismerik, azt hiszik, hogy nem is szeretik. És úgy mondanak véleményt, hogy meg se kóstolják. A gyimesi csángókkal is valami hasonló történik: nem ismerik őket, de azért sokaknak van véleményük róluk, és nem kifejezetten pozitív.

Emellett az előadás természetesen a szakmai közönségnek is szól. 1995 óta élek a Gyimesben, és más úgy beszélni valamiről, valakikről, hogy csak rövid időt töltöttél velük, és megint más, ha ott élsz közöttük. Úgy érzem, ez az előadás a szakma részére is ismeretterjesztő jelleggel bír.

Mi teszi a Gyimest különlegessé?

Mivel az ember általában vizuálisan közelít mindenhez, először is hely szépsége, a csodálatos táj. Másrészt, az egész Nagy-Magyarország térségében nincs még egy népcsoport, amely ilyen magasan, hegyek között és ilyen elzártan éljen. Még erdélyieknek is nehéz volt oda bekerülni, nem hogy kívülállónak. Amióta nyitottabbá, megközelíthetőbbé vált, sokat vesztett archaikus jellegéből, de még így is egyedülálló, ahogy ott élnek az emberek, ahogy gazdálkodnak, az életformájuk megőrzött valamit a régi időkből. Abból, amiért én idejöttem és amiért én azóta is itt vagyok. (Sára Ferenc Magyarországon született és nevelkedett, 1995-ben költözött Erdélybe – szerk. megj.)

Erre akart utalni az előadás címével?

Erre is. Meg azokra a gyimesi emberekre, akiktől én kaptam és kapom folyamatosan a tudást a folklórral kapcsolatban. Figyelemfelhívás is azokra, akik még élnek, hisz ez a február vége például nagyot „sepert” ott az öregek között. A cím a régiek tiszteletére utal…Én is falun nőttem fel, egy Tura nevű palóc faluban (Budapesttől 60 km-re – szerk. megj.), apámtól gyermekkorom óta ezt tanultam, és már közel 50 éve foglalkozom néptánccal, népzenével.

Divat a csángó-téma?

Néha divat, néha nem. Misztikum lengi körül, ezért időszakonként felkapják, aztán elfelejtik, aztán megint felkapják. Most éppen túl vagyunk egy ilyen perióduson, amikor nem beszéltek róla. Én negyven éve hallom ugyanazt a kérdést felmerülni, hogy „Mindig újra kell beszélni a Gyimesről?” A válaszom igen. Mert vannak, aki negyven év után is úgy jönnek a csángóföldre, mintha először jönnének. Úgy csodálkoznak rá a dolgokra, mintha először látnák.

Műfajilag hova sorolnád a ma este bemutatásra kerülő produkciót?

Úgy nevezik – mások ragasztották rá ezt a kifejezést, mert én nem neveztem soha sehogy -, hogy szocio-koreográfia. A lényege, hogy nincs agyonrendezve, nem stilizált, hanem a valós életet adja vissza. Régen lement a mereven koreografált néptánc-előadás, majd utána tovább folyt a mulatás a már leeresztett függöny mögött. Nos, az én előadásom ott kezdődik, ahol lement a függöny. Többszáz év alatt az élet megkoreografálta, nekem csak az a dolgom, hogy abból a hatalmas mennyiségű információból feltegyek egy kis morzsát a színpadra.

Sokat foglalkozol fiatalokkal, gyimesi táncokat is oktatsz. Hogy látod: felfele vagy lefele ível a táncházmozgalom jelenleg?

Egy helyben áll. És ez régóta így van már. Mindig vannak érdeklődő fiatalok és vannak nosztalgiázó idősek, meg van retróhullám is. Sajnos a fiatalok már nem tudják megtapasztalni, amit mi tapasztaltunk az öregeknél 30 évvel ezelőtt. Emiatt talán nem mindig kezelik akkora tisztelettel, amilyennel kéne. Nem szándékosan, de felejtünk. Általában hajlamos vagyok a pesszimizmusra, mégis azt mondom: nincs nagyon nagy baj. Habár állóvizek vannak a kultúra terén itt is, Magyarországon is, a tengerentúlon is, azért nem kell elkeseredni, mert amíg a világ lesz, addig lesz néptánc is.