Rádiós műsorvezető, két együttesben játszik – a Yesterdays és a De la Funk gitárosa -, és most megjelent első szólólemeze is: a The Cosmic Remedy különlegessége éppen a „klasszikus” hangzásban rejlik, illetve abban, hogy a Kolozsváron élő művész a világ minden tájáról vont be zenésztársakat a számok felvételekor, anélkül, hogy legtöbbjükkel valaha is találkozott volna. Trendekről, piacképes és öncélú, „kikapcsoló” és „bekapcsoló” zenéről beszélgettünk a fiatal művésszel, stílusosan egy kiskocsmában, Kolozsvár óvárosában.  

Másfél éven át dolgoztál a The Cosmic Remedy-n, 12 zenésztárs működött közre veled Romániától Brazíliáig. Az egész albumnak, de a Yesterdays legtöbb számának is te szerezted a zenéjét. Hogy történik ez nálad a gyakorlatban?

Gitározgatok, és amikor beugrik egy ötlet, gyorsan bekapcsolok egy mobiltelefont vagy fényképezőgépet, videofelvételre állítom, és így jegyzetelem le, ha nincs időm kottázni. A felvétel bekerül egy mappába, amit néha előveszek, visszahallgatok. Az „egyik együttesembe sem illő” dallamok mappája már egyre nőtt, dagadt, egy egész albumra való lett belőle. Tavaly májusban már nagyon úgy éreztem, hogy szeretem ezeket a dallamokat, és fel akarom venni őket csak úgy, magamnak.

Egyedül?

Eleinte igen. Multitrack felvételt készítettem, ez azt jelenti, hogy lejátszod a zenét metronómmal először gitáron, majd ugyanarra a ritmusra felveszed a basszusgitárt és a billentyűket is. Ezek külön sávokra kerülnek, ezután következik a keverés, az arányok beállítása, a hangszerek összeolvasása, így készül el végül a lemez.

Egy csomó idegen név is olvasható az albumodon az alkotók között…

Amikor az első felvételeket elkészítettem, és már hangzott valahogy, sőt, néhány felvétel különösen tetszett, megkerestem zenészeket, akikkel kapcsolatba kerültem az évek során. Van köztük finn, német, magyarországi és még brazil is. Egy részükkel soha nem találkoztam, csak a neten keresztül ismerjük egymást.

Hogy lehet közös albumot készíteni úgy, hogy a zenészek különböző országokban, sőt, különböző kontinenseken vannak?

Ennek ma már nincs akadálya. Egy németországi zenészismerősömnek például, akivel csak interneten „találkoztunk”, és nagyon szereti a Yesterdays-t, tavaly az egész szólóalbumját én gitároztam fel. Ulf Yacobs-nak hívják, Franciaországban jelent meg ez a bizonyos lemez.

Hogy folyt ez az internetes közös zenélés?

Elküldte az alapot (dob, basszus, szintetizátor, ének), a metronóm tempóját, és én hallás után ráimprovizáltam a gitárral.

Az ő neve is szerepel a most megjelent albumodon…

Igen, ugyanis olyan énekhangja van, mint Peter Gabrielnek, így aztán megkértem, hogy a tavalyi gitározásomért cserébe énekeljen fel két számot az albumomra.

A dallamoknak te vagy a szerzője, de ki írja a szövegeket?

A magyar szövegekkel elboldogulok magam is, de az angol már nem olyan könnyű eset. Mivel tudtam, hogy ez egy nemzetközi koprodukció lesz, megkértem egy ismerősömet, Balla Claudiát, aki „angolból jeles”, hogy írjon néhány dalszöveget angolul.

Hogy kerültél be ebbe a nemzetközi internetes zenész-közösségbe?

A Yesterdays révén sokan ismernek külföldön. Érdekes módon például Japánban óriási felvevőpiacunk van. Egy finn dobos, Kimmo Pörsti, akinek korábban már gitároztam, és akit szintén csak a neten keresztül ismerek, vállalta, hogy a The Cosmic Remedy dobosa legyen. De nem elég, hogy egy kivételével az összes számot ő dobolta fel, hanem ő is adta ki az albumot, a finnországi lemezkiadóján keresztül. Úgy fektetett ebbe a projektbe 2000 eurót, hogy soha nem találkoztunk személyesen, és tudta jól: egyáltalán nem biztos, hogy megtérül az összeg.

Mindegyik közreműködőt a Yesterdays hozta az albumodhoz?

Nem, vannak, akikre a Youtube-on bukkantam rá. Úgy kerestem bizonyos karaktereket ehhez az albumhoz, ahogy rendező keres szereplőket egy darabhoz. Így találtam meg egy német énekesnőt, Vera Klima-t, egy brazil énekest, Tico de Moraes-t, akire azért figyeltem fel, mert Paul Mc Cartney feldolgozásokat énekel, és a hangja a megtévesztésig hasonlít az egykori Beatle-re.  A Beatles-dalok éltetői között találtam meg a basszusgitáros Francesco-t, aki Rómában él, ő basszusgitározik majdnem végig az albumon.

Mit tudtál nekik ajánlani?

Itt jön be a dolog emberi oldala: mindenki ingyen vállalta, én majd a zenélésért zenéléssel „fizetek”. A finn dobossal már meg is egyeztünk, hogy jövőre egy hétre kiutazom hozzá, és felveszünk egy albumot. Tico de Moraes nemrég megkért, hogy egyik számában én kísérjem gitáron az énekét. Jönnek-mennek interneten a zenefájlok, a hangmérnökök meg összeillesztik az egészet. Így megy ez.

Nem szeretnél találkozni Ticoval és a többi „zenésztársaddal” élőben?

Dehogynem! Tervezzük is, habár éppen Ticoval kicsit nehéz lesz, messze van Brazília nagyon. A Rómában élő Francescoval viszont már találkoztam is. Ez nagyon érdekes történet: a levelezés persze mindenkivel angolul zajlik, Francescoval is váltottunk már vagy 4-5 angol nyelvű levelet, amikor észrevettem, hogy az egyik videóján Csákvár feliratú pólóban játszik. Rákérdeztem, hogy honnan szerezte a pólóját, mire legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, hogy folyékonyan beszél magyarul! A felesége ugyanis magyar, ő meg az udvarlás korszakában beiratkozott egy intenzív magyar nyelvkurzusra, hogy levegye az imádott nőt a lábáról. Magyarországon töltik a szabadságok, ünnepek egy részét…Eljöttek tavaly a Félszigetre és idén a Szigetre is, ahol a De la Funkkal léptünk fel. Végig magyarul beszéltünk. Ilyen kicsi a világ.

Zeneileg hova sorolnád a The Cosmic Remedy-t?

Kompromisszummentes, hangzásában a 60-as, 70-es évek zenéjét tükröző album. Az egész projekt arra épül, hogy elutasítja azt a zenének csúfolt, agyontolt, dinamikátlan, harmóniátlan, üres szövegekkel telepumpált valamit, ami manapság a rádióból meg a tévécsatornákból szól. Figyeld meg a mostani rádióslágereket: ezrével jelennek meg, felkapják, egy hónap múlva eltűnnek, és senki nem is emlékszik többé rájuk. Míg pédául a Queen Don’t Stop Me Now-ját már a harmadik generáció hallgatja úgy, hogy beleborzong. Ezt a háttérbe szorult harmóniavilágot szeretnénk visszahozni a The Cosmic Remedy albummal az élő hangzás, a többszólamú vokál, az értelmes tartalmú szöveg, a hangszerelés által.

A The Cosmic Remedy honlapján az áll, hogy titeket a Beatles iránti rajongás hozott össze…

Van, aki bevallja, és van, aki nem: amit az a négy brit fiú megteremtett 8 év alatt, abból él a popszakma mind a mai napig. Ez az igazság. Mi bevallottan az általuk megteremtett zenei világból táplálkozunk. Hisszük, hogy ukulelével is lehet slágert írni.

Vannak szakmai oldalai is annak, hogy mitől más ez a lemez: értő fül hallja, hogy a rádióban például hogyan vannak a mai dalok hangerővel felpumpálva. Hangosnak kell lenni, ezt várják el a piacképes zenétől. Nincs dinamikai különbség halk és hangos részek között, és emiatt fárasztó, idegesítő, folyamatos pumpálást érzékelünk, amitől egy idő után kikészülünk, még ha nem is tudatosítjuk, hogy mi zaklatott fel ennyire, mitől érzünk valósággal fizikai kényelmetlenséget. Például a bevezető zongorajáték ugyanolyan hangosan szól, mint amikor belép a dob. Szakmai tévhit, hogy a rádióban mindent egy szintre kell húzni.

https://www.youtube.com/watch?v=xvrmtWWpWgY

A mi albumunk ezzel a divattal teljesen szembemegy: hetvenes évekbeli hangzású és audiofil minőségű, ami azt jelenti, hogy a halk részek valóban halkan szólnak, a hangos részek pedig hangosan. Norah Jones például az egyik mai művész, aki nem követi a trendet, nála a halk zongora tényleg halk, mellette a dob hangosan fog megszólalni, és ha meghallgatod egy lemezét, észlelni fogod, hogy olyan benyomást kelt, mintha koncerten lennél. Nem egyenlítik ki a hangerősséget utólag a stúdióban. Ilyen lemezt akartunk mi is: ne legyen „sebészileg” tökéletesre vágva, legyenek benne hullámzások, legyen életszerű.

Akkor tehát mégiscsak van „mai” zenész, akit értékelsz, és felnézel rá…

Vannak, persze, sokan. Norah Jones mellett például Lenny Kravitz, de nem véletlen, hogy a legutóbbi lemezét nem lehet hallani a médiában. Kompromisszumot nem vállaló, öncélú örömzene a Black and White America, ezért nem fogsz találkozni ezekkel a dalokkal sem a tévében, sem a rádióban. Ő már megteheti, hogy szembemegy a trendekkel. Vagy ott van Sheryl Crow, aki nemrég kihozott egy motown albumot, ami a hetvenes évek Detroitjának, Memphisének, Chicagojának füstös klubjait idéző, kifinomult zene. Mi lett a lemezzel? A média tudomást sem akart róla venni, egyszerűen azért, mert túl igényes. Ilyen világot élünk, hogy a zene két kategóriába szakadt: az önmagáért, a művészetért, az örömért írt muzsika és a pénzért eladható, piaci termék.

Te is rádiónál dolgozol, kibékültél ezzel a kompromisszummal?

A rádiónál műsorvezető vagyok, a zenét nem én teszem. A beszéd és zene váltakozása különben is kikapcsol, szórakoztató háttérként szolgál hétköznapi tevékenységekhez, általában munkához - ez nem az a közeg, mint amikor az ember hátradől és csak a muzsikára koncentrál. De nagyon hiányolom az olyan típusú médiát, ami megmutatná, hogy léteznek másfajta zenék is.

Ezek szerint már jó előre tudod, hogy a The Cosmic Remedy sorsa is ugyanaz lesz, mint Sheryl Crow motown- korongjáé meg a többi „nem piacképes” lemezé…..

Igen. Tiszta sor: az albumom nem fog felkerülni a Billboard-listára. De eljut azokhoz, akik ilyen típusú zenét kedvelnek, művelnek. Ez egy szubkultúra, és nyilván az ilyen típusú albumokat eleve kis példányszámban adják ki. A The Cosmic Remedy-ből egyelőre 1000 példányt készítettünk. De hidd el, ezen a szubkultúrán belül csaknem mindenki tud mindenkiről. Nekem nincs is tévém, mert az a világ egyáltalán nem érdekel. Viszont ha egy zenész hatvanas-hetvenes évek stílusában ad ki albumot, arról rögtön tud ezen a szubkultúrán belül mindenki. Én például, ha nagyon tetszik a zene, szeretem „hagyományos módon” megvásárolni a lemezt, forgatni, nézegetni a borítóját, olvasgatni a szövegeket.

Hogy jellemeznéd egy mondattal az albumodat?

Olyan zene, ami nem kikapcsol, hanem bekapcsol.