Egy gazdag és a művészi kreativitástól meghatározott életút lenyomata az a kiállítás, amely a napokban nyílt meg a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban. M. Makkai Piroska hagyatékát családjának művészetekkel foglalkozó tagjai dolgozták fel és rendezték tárlatba.

„M. Makkai Piroska óriási életművet hagyott hátra, festmények, fametszetek, dúcok, grafikák, írások, 1930-tól haláláig rendszeresen vezetett naplók tucatját és gazdag dokumentációt. Célunk, hogy újra a köztudatba emeljük emlékét és megismertessük sajátos képi világát Erdély-szerte, amely számára mindig a hazát, a bölcsőt jelentette, de Magyarországon és szerte a világban is” – mondta a kiállítás kurátora, Deuten Makkai Réka művészettörténész a megnyitón.

 „Csak a sikerről kellett lemondanom. Az élet nem kényszerített vakságra, ezért hálás vagyok Neki, hogy félévszázadon keresztül kínoztak az összeütközések. A jelenség mindig ellentmondott a lényegnek, az érzés a formának, a valóság az áhítatnak. De a fekete nálam egyensúlyban maradt a fehérrel. Magam alázkodtam, hogy ne alázzanak, szegény maradtam, hogy ne raboljanak ki. Be kellett látnom, hogy egy élet alatt olyan sötétségből a bánya mélyéről nem juthatok a csúcsra. A napsütésre. A gyermekeim és unokáim folytatják utamat. Azért jöttek a világra” -  vallja M. Makkai Piroska életrajzsorozata befejező képéhez írt kísérőszövegében.

Medve Makkai Piroska Dománban született, egy Zsil-völgyi bányatelepülésen, 1910-ben, akkor még Magyarországon. Kisgyermekként éli meg az első világháború borzalmait, ami benne mély képeket hagy. Édesapja bányász, akit politikai nézetei és agitátori magatartása miatt bebörtönöznek, majd tüdőbajban meghal. Piroska korán félárván marad három testvérével. De ez a bányászsors, ez a bátor kiállás a társunk felemeléséért, harc a körülmények javításáért, a kemény munka a szegény sorból való kiemelkedésért példaképe marad, végigkíséri életét. A Kolozsváron kiállított Életrajz sorozatban megjelenik a bányász motívuma, a kincset kemény, verejtékes és életveszélyes munkával felszínre hozó, küzdő ember szimbóluma.

Ugyanakkor a bányászok mindig a leggyönyörűbb tájakon laktak, ha már más nem adatott meg nekik. Ezek a nagy, parancsoló hegyek újra és újra megjelennek festményeiben, grafikáiban, mint nyugalmat árasztó állandóság. Ez a kezdet meghatározta további útját, világlátását és döntéseit.

A művészet vonzása már kisgyermek korában jelentkezett, mindig festeni akart, pedig egy nagyon szegény képi világba született. Festményt csak cseperedő leánykorában látott a zárdában, a templomokban, ott is szentképek formájában. 18 éves korában kivételes tehetsége folytán jutott el Kolozsvárra, a Szépművészeti Akadémiára: előképzettség nélkül, minden szabályt mellőzve, egyetlen rajza alapján vették fel a román művész-tanárok. 1933-ban, a végzősök kiállítását méltatva, sokan Makkai Piroskát látták a legtehetségesebbnek és legígéretesebbnek.

De rajztanári állást nem kapott, hanem a kolozsvári Irisz gyárban lett porcelánfestő. Az 1934-1935-ös tanévre viszont budapesti Képzőművészeti Főiskolára kap ösztöndíjat, ahol Varga Lajos Nándor grafikai osztályába kerül, tőle, a legjobb mestertől tanulja meg a fametszés technikáját, és bejárja Európa fontos művészi központjait: volt Párizsban, Romában, Berlinben. Végig vezeti naplóját, úgy írásban, mint rajzban.

„Számomra óriási élmény volt, mikor korai naplóit forgatva ráakadtam a Szamár motívumra. Ezt az Életrajz sorozatában mint a Művészet megtestesítőjét látjuk, ahogy trónol és várja az áldozatbemutatásokat. Ez a szamár a párizsi katedrális egyik oszlopáról nézett le rá, döbbenetes hatással lehetett rá, hisz ennek a magasan trónoló szamárnak a képe kísérte és kísértette végig a továbbiakban, az elérhetetlen tökéletessége a művészetnek, amit lehetetlen kielégíteni, amely elvárásainak lehetetlen megfelelni, amely a végén csak rávigyorodik a művészre, és annyit mond, NEM ELÉG” – mondta Deuten Makkai Réka.

1935 őszén rajztanári kinevezést kapott a nagyváradi leánygimnáziumba. Ott volt első egyéni kiállítása is: egyetlen éjszakára állította ki akvarelljeit az újságíróklubban, s reggelig minden képét megvásárolták. 

Majd férjhez megy és rendre három gyermeknek ad életet. Eközben folyamatosan fest, tanít, fametszeteket rajzol-vés, alkot.

1943-ban, pont 60 évvel ezelőtt megjelent Kolozsváron Az Asszony című, 26 metszetet tartalmazó albuma az "örök Mellékszereplőről", ahogyan az előszót író Szabédi László nevezi a megértéssel és szeretettel ábrázolt fáradhatatlan anyákat, feleségeket. Makkai Piroska életében és munkájában központi szerepet tölt be az Asszony. Nem a nő, ahogy azt a férfiak művészetében látjuk, hanem az Asszony: a fáradhatatlan anya és feleség. Ebben a szerepükben az asszonyok egyenrangúak, megértik egymást, közös nyelvük van: a szeretet. Ez egy nagyon sajátos asszonyi vonás, amit a férfiak sosem fognak tudni megérteni, mert ebben az asszonyi szerepben nem számít a származás, a rang, a külsőségek, mert a gondok, a felelősség és a cél közös.

Makkai Piroska nem csak művészetében állít örök emléket az Asszonynak, hanem a közéletben is aktív szerepet vállal értük: asszonyszövetséget alapít a háború dúlta világban, a szegény sorban iskolát alapít magyar és román gyermekek számára, akiket ő tanít írásra-olvasásra.

A föld újra friss vért kíván, fűzi magyarázatként Életrajz sorozatának következő képéhez, a második világháború kitörésére utalva. Az értelmetlen háború elveszi tőle fiatal férjét. Három gyermekének édesapját szibériai fogságba hurcolják, és évekig nem kap róla hírt. 1944-ben, a háború kényszerítette menekülés végállomásaként Nagybányán telepszik le, ahol megkapja Thorma János műteremlakását. Többedmagával újra szervezik a nagybányai festőiskolát, festeni tanítja a tehetséges magyar és román fiatalokat - több tanítványából lesz ismert, neves művész. Itt talál rá újra a festés örömére. Rendszeresen kiállít Nagybányán, Erdély nagyvárosaiban, Bukarestben országos tárlatokon.

Állami megrendeléseket kap - és persze kultúrpolitikai irányítást a szocialista realizmus szellemében, aminek mérsékelt sikerrel képes eleget tenni. „Naplójában olvastam, hogy mennyire boldog volt egyik nagyszabású állami megrendelésével, mivel abból új cipőket vásárolhatott gyermekeinek” – tette hozzá a kurátor.

 Számos egyéni tárlata közül talán legnagyobb örömére szolgált, hogy a Zsil-völgyi Lupény városában, ahol hajdan aknász volt az édesapja, 1954-ben ő rendezhette a legeslegelső kiállítást, s a látogatók között akadtak, akik még emlékeztek a családjára, s arra a kicsi lányra...

1955-ben értesítést kap: halottnak tudott férjét rehabilitálta a Szovjetunió és hazahozták a kolimai rabtáborból - mint magyar hadifoglyot - Magyarországra. 1956-ban gyermekeivel útlevéllel Budapestre utazik. Kérik és megkapják a magyar állampolgárságot, s megadatik az újra egyesült családnak az egyetlen kegy a sorstól: részesei lehetnek az 1956-os forradalom világcsodálta élményeinek. Nagyon érdekes, hogy Életrajzaiban mindig eddig a pontig ér el. Utána talán egy belső emigrációba kerül, sosem érzi teljesen otthon magát, pedig tanít, publikál, rendszeresen kiállít, díjakat kap. De ő nem erre az elismerésre vágyott.

Makkai Piroska számára az erdélyi ember, az erdélyi tájak jelentették az otthont. A legnagyobb örömöt számára nem az jelentette, hogy Budapesten állíthatott ki, hanem, hogy Lupényban, ahol gyermek volt, egy eldugott kicsi bányászvárosban szervezhette meg az első kiállítást. Épp ezért Makkai Piroska fametszeteiből összeállított jelenlegi vándorkiállítás további állomásai Nagybánya és a Zsil-völgye, ahol családtagjai, barátai, volt tanítványai fogják fogadni.

Makkai Piroska intellektuális művész volt, mindig jól megszerkesztett sorozatokban gondolkodott. Erre a kiállításra pár sorozatából kap ízelítőt a látogató: Életrajz, Asszony, Apa és Fiú, a két Bolyai, és a Bartók sorozatból.

Makkai Piroska témaként sokszor a fájdalmában egyedül maradt zsenit, a szenvedő alkotót jeleníti meg. Életüket boncolgatva, magyarázva, megjelenítve, önmaga kérdéseire keresi a választ.

Makkai Piroska mindig festő szeretett volna lenni, nagyon szerette a színeket. De belső képi világához a legjobb kifejező eszközként a fametszés bizonyult. Ebben tudta adni őszintén és zseniálisan önmagát, a fába tudta leginkább belevésni fájdalmát és néha örömeit is.

A fametszés az egyik legrégebbi művészeti eljárás. Fa mindig akad, kicsi, kéznél van, bárhol művelhető, nem szükséges hozzá tágas, világos műterem, akár a háború borzalmai előli menekülés közben is kéznél van. Ugyanakkor igazi mesterség, precizitást, odafigyelést, magas szintű szakmai tudást, kitartást és kemény munkát jelent. A kolozsvári kiállításon megszemlélhető néhány dúc is, vagyis az a megmunkált fadarab, amiről készül a fametszet.

„A metszett fán a nyomás után minden forditva jön ki. Jelképnek láttam, ez a világ igazsága” - mondta egy vele készült interjúban művész.

A vándorkiállítás első állomása Kolozsvár, ahol az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a Györkös Mányi Albert Emlékházában fogadja a kiállítást 2013. október 2-22. között. A következő állomás 2013. december 10- 2014. január 10 között a nagybányai Teleki Magyar Ház. Innen utazik a Zsil-völgyébe, ahol másik unokája, Gáspár Barra Réka mutatja majd be a tárlatot.

A kiállítás kezdeményezői elhatározták, hogy megnyitják Makkai Piroska hagyatékát és a fennmaradt dúcokból nyomatokat készítenek. Erre létrehoztak egy honlapot, ahol a Makkai Piroska művészetét kedvelők fametszetet rendelhetnek.