Kocsis Dávid humorista néha felkacag álmában

A Félsziget Fesztivál stand up comedy programrácsának vendége volt Kocsis Dávid, az idei, a 10. Erdélyi Humorfesztivál győztese is, aki személyes történetekkel szórakoztatta a közönséget, majd elárulta a maszol-ro-nak: a tanci és az évfolyamtárs egy-egy sztorija kitalált, a nagymamája viszont tudja, miket mesél róla, és szereti is.

Milyen volt a Félszigeten stand uppolni?

Engem Muszka Sándor és az Open Stage közé írtak be, először arra gondoltam, hogy ez milyen nagy megtiszteltetés, aztán az jutott eszembe, hogy biztos a szünetbe raktak be. Na de végül változott az egésznek a menete, én léptem fel először. A színpadról egész jól lehet látni az arcokat: nem volt az a gyakran kitörő kacagás, de azért mosolyogtak, nevettek, tapsoltak is. Nem mondom, hogy nem volt már nagyobb sikerem, de ilyen helyen, ahol annyi program van, az emberek szétszóródnak, végülis jónak mondható ez is.

Mikor léptél fel először stand up stílusban közönség előtt, szervezetten?

Körülbelül két évvel ezelőtt kezdtük el Székely Áronnal, a Duma Duó frontemberével. Neki volt az ötlete, hogy szervezzünk humorestet. Nagyon jól is sikerült, úgyhogy folytattuk, szerveztünk még néhányat Kolozsváron. Közben meghívásokat is kaptunk, és azokra rá is bólintottunk. Lagzikban is felléptünk, fellépünk. Legutóbb pedig a kolozsvári ünnepi könyvhéten volt műsorom, azelőtt meg Áronnal tartottunk humorestet, ahová meghívtunk másokat is, műkedvelő előadókat, akikben láttuk a szikrát.

Mi győzött meg, hogy kezdjétek el ezt a műfajt közönség előtt?

Úgy láttuk, hogy a barátaink, ismerőseink szeretik a vicceinket, másrészt meg mi is szerettünk poénkodni. Rájöttem, hogy én ezt – mármint a stand upot – csináltam már régebb, csak nem tudatosult. A családban is, a rokonok között mindig én voltam a bohóc, meg a haveri körökben is szerettem mindig hülyéskedni. Nyilván olyankor azzal viccelődtem, ami úgy magától jött, most meg, amióta tudatosan foglalkozom stand uppal, keresem is a humoros helyzeteket.

Hogyan születik meg egy-egy poén?

Van olyan, hogy a régi poénokat elkezdem magamban mondogatni, aztán bővítem, s akaratlanul is most már rááll az agyam, hogy újabb és újabb poénokat találjak ki. Olyan is van, hogy megálmodom! Mondjuk, általában lusta vagyok felkelni, de amikor sikerült, és leírtam, akkor az jó volt, be is jött az embereknek. Aztán van úgy, hogy választok egy témát – például párkapcsolat, házasélet, orvosnál, kutyás sztorik, bármi – és egy lapra elkezdem felírni, ami eszembe jut róla. Aztán kitalálok hozzájuk kerettörténeteket, vagy olyanokat, amelyek összekapcsolnak két jó sztorit. Általában személyessé szoktam tenni, mintha velem történt volna meg, nagymamám, a tancim vagy egy évfolyamtársam mondott vagy csinált volna valamit. Van valóságtartalmuk is ezeknek a történeteknek, vannak olyanok, amik tényleg velem történtek meg, de van olyan is, amit a poén kedvéért találtam ki.

Nagymamád tudja, miket szoktál mesélni róla?

Tudja és szereti is. Most nemrég volt a hatvanadik házassági évfordulójuk, és megkért, hogy mondjak valamit. Persze aktualizáltam a kerettörténetet, és előkerültek családi viccek is, egy-egy poént úgy mondtam el, hogy: ahogy a Kis-mama-mondás tartja… „Soha ne nyald le a mixert” – például.

Mi van akkor, mikor nincs kedved poénkodni, és mégis erre kérnek?

Nem is régen volt egy ilyen helyzet. Osztálytalálkozón körbeálltak, gratuláltak – én ezt nem is akartam említeni, dehát most a médiának köszönhetően mindenki tudott már mindenről, és akkor kezdtek könyörögni, hogy mondjak valamit. Egyből a középpontban vagy, az emberek elvárják, hogy te légy a társaság motorja, ontsad a poénokat – van, amikor ez fárasztó. Mert ha elmész osztálytalálkozóra, vagy kimész sörözni egyet, akkor nem stand up fellépésre indulsz, hanem lazítani. Persze olyankor is mondok ezt-azt, amin lehet nevetni, de nem folyamatosan.

Volt olyan, hogy nem tudtak komolyan venni, mert megszokták, hogy te mindig viccelsz?

Egy kívülálló általában azt hiszi, hogy én egy link ember vagyok. Régebb volt sokszor olyan, hogy elkezdtem nyomni a hülyeséget, és megijedtek, hogy ezzel az emberrel valami nincs rendben. Nemrég együtt utaztam egy lánnyal, akit már nagyon régóta ismertem, a kocsiúton beszélgettünk, s egyszer csak azt mondja: „Én ma jöttem rá, hogy te egy normális ember vagy”. Nem gondolta volna, hogy nekem komolyabb témában is lehet véleményem. Meglepődött. Mondjuk én is rajta. Bár én nem annyira.

Mit csinálsz, amikor nem a stand uppal foglalkozol?

Dolgozom egy telekommunikációs cégnél. Szabadidőmben pedig pszichológiát olvasok, ez a mesteri dolgozatom témája is: humor és pszichológia.

Mi lesz a következő állomás stand uposként?

Most egyelőre pihenek – ami a fellépéseket illeti, mert különben dolgozom. De ősztől majd szervezünk a Duma Duóval megint humoresteket. Azelőtt pedig még lesznek itt-ott falunapok, meg lagzik, ahová már hívtak, illetve lehet, hogy idén is fellépünk a Kolozsvári Magyar Napokon.  De különben pihenni szeretnék ezen a területen, a munkahelyemen pedig odatenni magam, s pénzt keresni.

Hogyan döntöd el, hogy milyen poénokat osztasz meg?

Vannak a hátam mögött humorestek, és minden alkalommal letesztelem azt, amit viccesnek tartok: ha nem kacagnak valamelyik poénon, azt esetleg még egyszer kipróbálom, de ha nem jön be akkor sem, nem viszem tovább. De azokat is próbára teszem legalább kétszer, amiken nevetnek. Megtörténhet az is, hogy olyan poénon nem nevetnek, amit én viccesnek tartok, és az is, hogy olyasmit tartanak viccesnek, ami persze az, csak én szubjektíven más poént jobbnak ítélek.

Milyen a te stílusod, a védjegyed, miben különbözöl másoktól, kihez szeretnél hasonlítani?

Nem gondolnám, hogy az utcai humort képviselném, inkább – ha lehet ilyent mondani – az értelmiségi humort, ami elgondolkodtatóbb, akár még tanulni is lehet belőle. A szélsőségeket nem szeretem, nem az én stílusom a tömény káromkodás, csúnya beszéd, trágárság. Akit példaképemnek neveznék, az például Bödőcs Tibor, őt második Hofiként is szokták emlegetni. Nagyon szeretem a stílusát, témafeldolgozását, nem esik végletekbe. Ő volt az, aki kilépett a Dumaszínházból és a Showder Klubból is, hogy megőrizhesse a maga stílusát, önálló útra lépjen. 2010-ben megkapta a Karinthy-gyűrűt is. Úgy látom, hogy ő mindenkihez tud szólni, nagyon sokszínűek a műsorai. Különösen szeretem, hogy ha kritizál is valakit közben, az egyáltalán nem tűnik gúnyolódásnak, sértőnek, hanem mindig a humor kerekedik felül.

Hosszútávon milyen terveid vannak ezen területen?

Szeretnék fejlődni szakmailag, van még mit tanulnom a stand up műfajában. Javítanom kéne a kiejtésemen, gyakorolnom az artikuláltabb beszédet. Amit még szeretnék, és ez újítás lenne: egy-egy poénos történetet megzenésíteni. Épp kérdezte Téesz is a fellépés előtt, hogy ha már zenész vagyok, miért nem pengetek is valamit, mert biztos szeretné a közönség. Ilyen irányba készülök újítani.

Kimaradt?