2020 legintenzívebb és legmegosztóbb mozgóképes projektjét, Svédország legveszélyesebb bűnözőjéről szóló thrillert és 2019 túlzás nélkül legjobbnak mondható filmjét ajánljuk a Kolozsváron zajló 19. Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjából. Korábbi élményeink itt, a magyar filmfelhozatalról szóló ajánlónk itt ovasható.

Ilja Krzsanovszkij, Jekaterina Oertel: DAU. Natasha

A 2020-as nemzetközi filmfelhozatal egyik legnyomasztóbb és legmegosztóbb darabját mutatták be kedd este a kolozsvári TIFF-en: a DAU. Natasha csupán egyik terméke egy több mint tíz éves kísérleti projektnek, amelyben minden idők legnagyobb európai filmdíszletében az 1950-es évek totalitárius Szovjetuniójának világát rekonstruálták, úgy, hogy a stábot és a színészeket három évre teljesen elzárták a külvilágtól.

Oroszországban a filmet „pornográf propagandának” minősítve betiltották, ami azt jelenti, hogy kihágásnak számít például a film DVD-másolatával belépni az ország területére. A februári Berlinálén a film operatőre és fénytervezője (a Michael Hanekével is dolgozó Jürgen Jürges) díjat kapott, ugyanakkor sokan mentek ki a vetítésről és vádolták Ilja Krzsanovszkij orosz rendezőt azzal, hogy a művészet oltárán a munkatársai személyiségi jogait áldozta fel.

Mi is történt? A DAU eredetileg Lev Landau Nobel-díjas szovjet fizikusról szóló életrajzi film lett volna, aztán művészet és tudomány határán mozgó grandiózus és őrült projektté terebélyesedett, amelyet valószínűleg sokáig fognak még emlegetni, akárcsak a hírhedt stanfordi börtönkísérletet, amelyben az őröket alakító önkéntesek kissé túl komolyan vették a feladatukat, a legfrissebb állítás szerint utasításra. Ilja Krzsanovszkij és csapata az ukrajnai Harkov városában felépítettek egy 50-es évekbeli szovjet kutatóintézetet, amelyet tudósokkal és több száz más önkéntessel népesítettek be. Többségük saját nevén, saját magát alakította, csak éppen a rekonstruált történelmi kor tárgyai, szabályai között, korabeli szóhasználatot követve, vállalva, hogy ebből a szerepből nem lép ki akkor sem, ha a kamerák épp nem filmezik. Egy kameraaszisztens a Berlinálén azt mesélte, hogy egyszer használta a mobiltelefonját, büntetésből pedig a nevét felírták egy táblára. Három hónap után fel is mondott. „Rengeteg embert kirúgtam” – kommentálta az esetet a rendező. A kísérlet három teljes évig tartott, ez alatt az Intézetben élő tudósok kutattak, mindenki élte a mindennapjait, a stáb pedig 700 óra nyersanyagot forgatott. 2020-ra ebből 13 játékfilm (van köztük 6 órás is!) és hat sorozat készült el, ezek közül két játékfilmet mutattak be a Berlinálén, a DAU. Natashát a versenyprogramban. A többi a járvány miatt a projekt weboldalán érhető el, 18 éven felülieknek.A TIFF-en is bemutatott rész főszereplője a középkorú Natasha, aki az Intézet kantinjában dolgozik felszolgálóként. Egy családos embert szeret, magányát és kora miatti frusztrációit elképesztő mennyiségű alkoholba és fiatalabb kolleganője szekírozásába folytja. A két nő viszonyában gyűlölet és túláradó szeretet váltja egymást. Mikor a tudósok egy embereken folytatott bizarr kísérlet eredményeit ünneplik, a bacchanália forgatagában Natasha ágyba bújik egy francia biokémikussal. Nemsokára felkeresi a szovjet titkosszolgálat embere, és „visszautasíthatatlan” ajánlatot tesz Natashának.

Az élethű, minden érzékszervre ható történelmi rekonstrukcióval régóta találkozhatunk kiállításokon (pl. Terror Háza múzeum), a 3D és VR-technológia fejlődése is egyre immerzívebb tapasztalatokat kínál, itt azonban a valószerűséget éppen az imitáció minimalizálásával érték el. Már az is sokat elárul a filmről, hogy a Natashát beszervező tartótisztet Vladimir Azhippo alakítja, aki korábban tényleg a KGB-nek dolgozott.Több film készült már a sztálini típusú rendszer titkosszolgálatának módszereiről, láthattunk már vallatótiszteket, de ennyire realistán, dokumentarista stílusban valószínűleg még soha. A filmnek ebben a részében található a legmegosztóbb jelenet, amellyel kapcsolatban felmerült, hogy Natasha vajon tudta-e, hogy mi vár rá. Az alkotók szerint, beleértve az amatőr színésznőt is, igen, bár tekintve a forgatás sajátos, improvizációra épülő körülményeit, erről sokan nincsenek meggyőződve. A film mindenesetre sokat tesz azért, hogy hátborzongatóan valóságosnak és jelenidejűnek tűnjön mindaz, amit látunk: a jelenetet megelőző órában csupa „elkapottnak” tűnő helyzet van, beleértve Natasha és Luc szeretkezését, amelyen ráérősen időz el a kamera jelezve, hogy itt magát az életet látjuk, és nem csak annak illusztrációját.

A DAU. Natasha akkor is felkavaró látlelet az emberből pillanatok alatt előhozható kegyetlenségről, ha a forgatás körülményeit nem vesszük figyelembe. A TIFF-en vetítik még augusztus 9-én, vasárnap este 21:30-tól a Iulius parkban. (Zsizsmann Erika)

Mikael Håfström: Quick/The Perfect Patient

Thomas Quick-et (David Dencik) Svédország legveszélyesebb bűnözőjének tartják, miután pedofiliával és kannibalizmussal kapcsolatos 30 szörnyű gyilkosságot ismert be, ebből nyolcért el is ítélték. Évekkel később a téma megszállottja lesz Hannes Råstam (Jonas Karlsson) oknyomozó újságíró, aki mindent kockára téve kezdi elölről felgöngyölíteni a lezárt ügyet, mert egyre szkeptikusabb a tekintetben, hogy a svéd igazságszolgáltatás a valódi gyilkost kerítette kézre, nem pedig egy mentális problémákkal küszködő, traumatizált személyt. Felkeresi, találkozót kér a roppant szigorú körülmények között őrzött Thomastól, hogy megkísérelje kideríteni az igazságot. Ha nem lenne életrajzi ihletésű a film, a néző a legvégsőkig mérlegelne, hogy a svéd igazságügyi rendszer legnagyobb botrányáról van szó, vagy pedig arról, hogy egy pszichopata sorozatgyilkos bravúrosan manipulálja az életében jó szándékkal megjelenő Hannes-t. Kettejük kapcsolata egyre különösebb fordulatokat vesz: a profi újságíró ezúttal nem tud határt húzni munkája és magánélete között, olykor úgy érzi, barátságot ápol a kegyetlen gyilkosságokért elítélt – akkorra már – idős férfivel, máskor pedig elborzong a gondolattól, hogy Thomas olyanokat bántott, akik saját kislányához hasonlóan ártatlanok és védtelenek voltak.Az oknyomozó újságírás társadalmi hatását és erejét mutatja meg a rendező, olyan főhőssel, akinek igazságérzetével, rendszerkritikájával, bátorságával azonosulni lehet, reménykedve, hogy mindez nem Thomas Quick okosan felépített csapdájába sodorja őt. A svéd krimik, thrillerek szerelmesei nem fognak csalódni a filmben. Sajnos a TIFF-en már nem vetítik, de elérhető a TIFF Unlimited felületen. (Tasi Annabella)

Bong Jong-ho: Paraziták

Paraziták. Már a cím is kétélű, és a két él mellé további élek jelennek meg, amint a cselekmény kibontakozik, a sok élből pedig végül egy tökéletes gömb kerekedik. Bong Jong-ho Aranypálma- és Oscar-nyertes alkotása minden szuperlatívuszt megérdemel, amit eddig a nézőktől és a kritikától kapott, és hasonlóan mindeniket, amit még kapni fog. A történettől a cselekményen át az elbeszélésig, az ábrázolt világot benépesítőktől a kibontott helyzetekig, vagy az alkotás technikai és vizuális keretein belül és azokon túl, az értelmezhetőségeken keresztül, egyszóval mindenütt kontrasztok, szembenállások, egybefonódások kalapálják finom ékszerré a dél-koreai filmet, melyet – valahol olvastam – ha idegen invázió érné a Földet, elsőként kellene vetíteni, és így az idegenek abszolút képbe kerülhetnének az emberi természettel kapcsolatban, a maga teljes összetettségében.A Paraziták cselekményének első negyedóráján túl vétek lenne egy kritikában bármit is elárulni, ezért arra szorítkozva elégedjünk itt meg annyival, hogy lényegében két négytagú család rendkívüli találkozásáról van szó. Parkék egy elszigetelt, pöpec, Szöul fölött magasodó modern villában élnek, dúsgazdagok, kényesek, elidegenültek, szolgálókat tartanak. Kényelmesek, és a high-tech bejárati kapun túl nem látnak. Ehhez képest Kimék egy leharcolt alagsorban tengődnek, lopják a wifit, szegénykonyhán étkeznek, kevés kilátásuk van bármi jóra, legfeljebb egy-egy részeg hugyozóra az ablak előtt, és csupán egymásra számíthatnak. Viszont roppant találékonyak. A Kim-fiú esélyt kap házitanítója lenni a Park-lánynak, és merész ötlettel a többi családtagot is beviszi a Park házba szolgálni. Innen tovább legenda, vagyis dráma, thriller, esetenként kissé horror, és egy mérhetetlenül tökéletes filmélmény. Jung Jae-il pompázatosan eklektikus zenéje, Hong Kyung-pyo észrevétlenül jelenlevő kamerája, amely ha kell, szűk terekben szuszakolódik, viszont ha kell, ijesztően araszol, máshol tökéletes szimmetriákat lő, vagy az elidegenülés hatását fokozza.

Mai világunk pazar kritikája a Paraziták, de sokkal több annál. Többek között egy szívszorítóan szomorú családi dráma, de néha bohózat, néha hitchcocki borzongós thriller, máshol shakespeare-i tragédia, miközben végig egy pontosan komponált városi mese. Bong Jong-ho eddig is figyelemreméltó rendező és elbeszélő volt, de ezzel minden eddigin túltett, ahogyan a 2019-es év tekintetében a világ minden nemzeti filmgyártásán is egyszersmind. A TIFF-en vetítik augusztus 5-én, szerdán 21:30-tól a Főtéren. (Ferenczi Szilárd)