Bánhegyesy Antal fotóművész három éven keresztül járta Romániát, több száz ortodox templomot fényképezett le. Sorozatával benevezett a Robert Capa alkotói ösztöndíjra, amelyet elnyert, de felfigyelt rá a wetransfer fájlmegosztó portálnak a wepresent nevű oldala is, és ennek köszönhetően internetezők tízezrei ismerték meg az Ortodoxia című sorozatot. E nagyszabású projektje meghozta számára a Robert Capa nagydíjat is, amelyet néhány napja, október 21-én vett át a művész Budapesten. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy aranyat érnek az ortodox templomok – legalábbis a kortárs fotográfia szemszögéből. Bánhegyesy Antallal a díjátadás után beszélgettünk.

Kolozsváron éltél hosszú ideig, tehát nem kérdés, hogy mi ragadott meg ebben a témában. Gondolom az, hogy egy olyan jelenségről van szó, amellyel napról napra szembesültél. Mikorra tehető a konkrét nekifutás?

Már három éve foglalkozom a témával, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen ezt választottam a mesteri munkámnak, erről írtam disszertációmat is. Mióta befejeztem az egyetemet – ami a nyár elején történt –, még ráhúztam négy nagyon intenzív hónapot, mivel ezzel készültem a Capa-nagydíj kihirdetésére is.

A nagydíj elnyerése a zárómomentuma ennek a történetnek. Emlékszel-e azonban arra, hogy melyik volt az első pillanat, amikor fölkeltette az érdeklődésedet a téma? Hogyan alakult át az a bizonyos egyszeri pillanat egy sokéves munkát felölelő konkrét koncepcióvá?

Édesapám volt az, akitől először hallottam a nyárádtői görögkatolikus templom esetéről, amelyet teljesen bekebelezett az újonnan épülő ortodox templom. Mindig felháborodottan emlegette az esetet, és nekem is szöget ütött a fejemben, hogyan lehetséges az, hogy a hit nevében az erősebb, népesebb, gazdagabb felekezet elnyomja a másikat. A nyárádtői történet azért hagyott mély nyomot bennem, mert Kolozsváron is azt láttam, hogy lépten-nyomon újabb és újabb ortodox templomok épülnek föl, szinte a legképtelenebb helyeken. Úgy éreztem, hogy a nyárádtői történet által meg lehet mutatni, hogy az 1989-es fordulat után milyen visszás helyzetbe került az ország, és egyfajta kimondatlan „vallásos diktatúra” volt kialakulóban. Megdőlt ugyan a kommunista rezsim, de valójában az egykori szimbólumok helyébe újakat próbálnak helyezni.

Nyárádtő volt tehát a legelső helyszín, amit meglátogattam, egy esettanulmányt terveztem, amely csak erről a templomról szólt volna, és a bekebelezett kis templom metaforáját fölhasználva szerettem volna érzékeltetni mindazt, ami a témával kapcsolatosan fölmerült bennem. A helyszínen – ahol a kis, görögkatolikus templomocska köré emelték fel az új, gigantikus ortodox építményt –, fotózás közben rájöttem arra, hogy a jelenség sokkal mélyebb gyökerű, sokkal összetettebb, mint azt én eredetileg gondoltam. Az ortodox templomok burjánzó terjedése egész Romániát behálózza, és a posztkommunista korszak egyik tünetszerű jelensége, érdemes tehát behatóbban foglalkozni vele. Így aztán az első tapasztalat nyomán változott a koncepcióm, és úgy döntöttem, hogy egész sorozatot fogok készíteni az újonnan épített, épülő ortodox templomokról.

Hogyan találtál rá a többi templomra? Elkezdted járni az országot, ez nyilvánvaló, de gondolom, nem céltalanul, hanem volt egyfajta rendszer az elképzelésedben.

Igazából keresztbe-kasul bejártam az országot mintegy húsz kisebb-nagyobb út során, ezalatt körülbelül 29 ezer kilométert vezettem, 831 templomot látogattam meg, azonban sokkal többet térképeztem fel: 5242 templomnak néztem utána, kerestem adatokat róluk, illetve az interneten fellelhető képek alapján megpróbáltam eldönteni, hogy fölkeressem-e őket vagy sem. Végül a templomok egyharmadáról készítettem felvételeket. Persze voltak olyan templomok, olyan helyek, ahova mindenképpen el szerettem volna jutni, voltak előre megtervezett képek, sőt események is, mint például a bukaresti Nemzet Megváltása Katedrálisnak a felszentelése, amely az egyik leghosszabbra nyúló és legnehezebb fotós napom volt azok közül, amelyeket a sorozat elkészítésére áldoztam. A nagyvárosok esetén 7-8 templom is szerepelt a listámon, amelyeket megnéztem, a kisebb települések, falvak esetében ez a szám persze lecsökkent egyre vagy kettőre, de sehol nem hagytam ki a lehetőséget, hogy megnézzem a helybéli templomot. Az eltervezettségen túl azonban azt kell mondanom, hogy a sorozat képeinek szinte hatvan százaléka annak köszönhető, hogy jártam az országot, és a legváratlanabb helyeken olyan látvány tárult elém, amely szinte kínálta magát a megörökítésre.

Akadtak-e kíváncsiskodók, akik rákérdeztek arra, hogy miért fényképezed a falu templomát? Vagy hogy honnan érkeztél? Szóba elegyedtek veled?

Nem akartam úgy közeledni egyik épülethez sem, hogy előtte megismerem a közösséget, vagy annak néhány tagját akár, mert az ilyen jellegű emberi kapcsolatok befolyásolják a látásmódot, én pedig azt akartam, hogy semmiféle prekoncepció ne legyen bennem. Egyszerűen a látvány hasson rám. Mindig az volt a cél, hogy először fotózok, és utána beszélgetek. Azt sem akartam, hogy a helybéliek tudatosítsák magukban, hogy fotózom őket, mert akkor már teljesen másképp néztek volna a kamerába, és az egy másik fotográfiai stílust eredményezett volna. Fényképezés után azonban szóba elegyedtem arra járókkal, hívőkkel, papokkal. Sokat beszélgettem. Voltak nagyon pozitív élményeim, de voltak rossz tapasztalataim is. Én nem vagyok sem román, sem ortodox, azonban sok esetben megérintettek azok a szertartások, amelyeken részt vettem, megérintett az emberek őszinte hite, amelyet volt alkalmam megtapasztalni. Ezt mindenképpen pozitívumként emelném ki. De volt olyan történet is – és ez a negatív tapasztalatok között is a legextrémebb –, amikor ki akarták törölni az elkattintott képeimet.

Említetted, hogy  külön készültél A Nemzet Megváltása Katedrálisa felszentelésének az ünnepségére. Az, gondolom, külön fejtörést okozott, hogy Bukarestben több tízezer ortodox hívő gyűlt össze az eseményre, és nem tölthettél igazán sok időt a képek megkomponálásával.

Reggel öttől késő estig folyamatosan dolgoztam, nem sok ilyen húzós napom volt eddigi fotós pályafutásom során, bár máskor is dolgoztam nehéz témákon és éjt nappallá téve, de ez esetben „minden összejött”. Nagyon hideg volt, mínusz tíz fokban kellett dolgoznom. És erre jött rá a tömeg, a tülekedés, a sokféle külső körülmény, amelyhez mind alkalmazkodni kellett, hisz „nem lehet megrendezni” egy százezres tömeget.

Mi volt az, ami egyik vagy másik templom esetében arra késztetett, hogy útra kelj? Illetve ha fotóztad is a templomot, mely esetben került be a fénykép a sorozatba? Mi volt a döntő faktor?

A kép által hordozott üzenet. Az, hogy meg tudtam-e a tölteni az ott elkattintott fényképet olyan szimbolikus tartalommal, amely a helyszíni dokumentációs értéken túl valami hozzáadott értékkel is rendelkezik. A sorozatom ugyanis nem a vallásról és nem a hitről akar szólni, sem a hívőkről, hanem a rendszerszintű templomépítésekről, és arról, hogy ezt az ortodox egyház mennyire központosítva irányítja, és mindez mennyire összefonódik a román állam nemzetépítő törekvéseivel. A szakdolgozatomban is ennek az összefonódásnak, egyház és állam egymást támogatásának a képi szimbolisztikában való megmutatkozását elemeztem. Aki megnézi a képeimet, látni fogja, hogy nagyon letisztultak, igyekszem minimalista stílusban megfogalmazni mondanivalómat, és pontosan megszerkeszteni azt. Tehát nem dokumentarista stílusban dolgozom, nem az a lényege a sorozatnak, hogy „dokumentáljam” a templomépítési lázat, vagy elmeséljek egy közérthető történetet a képek által, hanem főként a metaforikus tartalmát próbálom erősíteni ezeknek a kompozícióknak, azt a hozzáadott értéket, amely által a fotó azok számára is jelent valamit, akik soha nem jártak Romániában, akik nem ismerik az itteni rögvalóságot. Szimbólumként kell működniük ezekenek a képeknek, nem sajtófotós anyagként.

Ha már a sorozat stílusáról beszélünk, akkor muszáj megemlítenem azt, hogy ez a letisztultság már előző periódusaidra is jellemző, azonban a témaválasztás volt az, ami meglepett, mert az öt évvel ezelőtti Bánhegyesy Antalról még nem mertem volna azt állítani, hogy ezek a nagy társadalmi témák érdeklik.

Az egyetemi éveim alatt eléggé gyökeresen megváltozott a különböző tematikákhoz való hozzáállásom. Ekkor kezdtem el társadalmi jelenségekkel foglalkozni, és az öt év alatt leginkább a nemzeti identitást, mint témát próbáltam megközelíteni különböző aspektusokon keresztül. Például volt egy sorozatom a trikolórról, hogy hogyan használják a román trikolórt különböző hétköznapi esetekben, aztán Ceaușescuval foglalkoztam, de fotóztam magyar szélsőjobbos srácot is, aki a Betyársereg tagja. Erről az alakulatról azt kell tudni, hogy egy radikális, szélsőségesen nacionalista csoportosulás. A lényeg az, hogy az öt év alatt végig a nemzeti identitáshoz kapcsolódó tematikákat jártam körül, és az Ortodoxia című sorozatom is lényegében a nemzeti identitásnak egy sajátos válfajáról szól, ugyanis nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a román ortodox egyház, félig-meddig hivatalosan állami egyháznak számít, és az elmúlt évtizedekben mindig is komoly részt vállalt a nemzeti tudat ápolásában, alakításában. Tehát a sorozatot ebben a kulcsban is meg lehet közelíteni, hogy a jelenkori Romániában hogyan kapcsolódik össze a vallásos élet a nemzeti identitással.

Visszatérve a kérdéshez, az elmúlt öt év alatt kezdtem el a társadalmi témákkal foglalkozni, viszont a Kolozsvárról hozott stílusommal nem szakítottam, a letisztultság ma is ugyanolyan fontos számomra. De ha ránézünk a régi és az új sorozatokra, akkor érzékelhető, hogy a változás elsősorban a témaválasztás terén következett be, azonban a szimbólumokkal való kommunikáció, a képek esztétikája ugyanolyan fontos számomra.

Milyen volt a képek recepeciója a nem szakmabéliek részéről?

Azt figyeltem meg, hogy nagyon sok függ attól, hogy milyen háttérrel rendelkeznek azok, akik megnézik ezeket a fotókat. Akik egy teljesen ortodox hátterű környezetből érkeznek, nagyon sokszor nem veszik észre azoknak a kritikai élét, ugyanis számukra az a látványvilág, amelyeket a képek tükröznek, nem kirívó, hozzátartozik a mindennapjaikhoz. Ugyanakkor azok, akik más milliőből jönnek, sokkal érzékenyebben reagálnak a munkáimban bújtatottan megfogalmazott kritikára. Éppen azért, mert teljesen más szemmel nézik, és azonnal észreveszik azokat az elemeket, amelyeket azért helyeztem el a képben, hogy fogódzót adjak ahhoz, hogy mi az, ami nem természetes a megalomániás építkezésekben. Amint említettem már, folyamatosan törekedem arra, hogy sokféle olvasata, sokféle értelmezési lehetősége legyen ezeknek a kompozícióknak.

Egy éven keresztül voltál Capa-ösztöndíjas, és ezzel a sorozattal jelentkeztél a központ által meghirdetett megmérettetésre. Hogyan zajlik ez?

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ 2014-ben alapította meg az 5 millió forint összdíjazású Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat. Ezt a kitüntetést a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók munkájának elismeréseképpen ítélik oda, a magyar és nemzetközi szakemberekből álló zsűri két lépcsőben dönt arról, hogy a pályázók közül ki fogja megkapni. A tavaly októberben a jelentkezők közül három fotóst választottak ki, én is közöttük voltam, és egy egész évre szóló ösztöndíjban részesültünk. Ez pénzbeli juttatást is jelentett, amelyet természetesen a projekt fejlesztésére kellett fordítani, majd az egy éves munkánkat értékelve döntött úgy a zsűri, hogy a nagydíjat az én Ortodoxia című sorozatomnak ítéli. Így negyedikként vehettem át a Capa-nagydíjat a Robert Capa születésének 106. évfordulója alkalmából rendezett ünnepélyes díjátadón, 2019. október 21-én a Capa Központban.

Úgy voltam vele, hogy már annak is nagyon örültem, hogy bekerültem a kiválasztott három művész közé, mert ez eléggé nagy publicitást jelent külföldön meg Magyarországon is. Amikor egy évvel ezelőtt jelentkeztem, még arra sem mertem gondolni, hogy az első három közé beválasztanak. Aztán sikerült. Persze, a fotók mellé egy komoly szinopszist is kellett mellékelni, amelyben a fotós azt mutatja be, hogy milyen fejlesztési lehetőségei vannak a projektnek. Szóval igazán nagy munka volt, és én egy évvel ezelőtt is, meg aztán most is természetesen, nagyon örültem annak, hogy érdemesnek ítéltek az ösztöndíjra, illetve a fődíjra.

Erre jött rá, hogy  a wetransfer fájlmegosztó háttereként is láthatók voltak a fotóid idén tavasszal. Hogyan történt ez?

A wetransfernek van egy wepresent nevű társoldala, amely kortárs művészeket mutat be a nagyközönségnek. Az ő munkáikból válogatják ki azokat az alkotásokat, amelyek aztán a wetransfer háttereként funkcionálnak egy bizonyos periódusban. Engem tavaly novemberben kerestek meg, de csak tavaszra véglegesítettük az angol nyelvű szöveget, amely bemutatta az Ortodoxia sorozatomat, és ekkor kerültek fel a fotóim a honlapjukra. A hatás viszont azonnal érezhető volt, mert annyira megnőtt az oldalam látogatottsága, hogy az alatt a rövid periódus alatt gyakorlatilag megduplázódott a látogatók száma.

A sorozatodnak néhány darabját nemrég Kolozsváron is láthatta a nagyérdemű a Fotopia fesztivál keretében. Most úgy tűnik, hogy kívánni sincs már mit neked. Vagy mégis van? Mit tervezel?

Még egy nagyon jó hír számomra az is, hogy tanítani fogok a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, éspedig azokat a felkészítő  kurzusokat, amilyenekre én is jártam kerek egy éven keresztül, amikor eldöntöttem, hogy felvételizni fogok a MOME-re, azokat idéntől én tarthatom, ami nagyon nagy megtiszteltetés számomra. Emiatt Budapest lesz a főhadiszállásom az elkövetkező periódusban is, mert itt egy olyan közeget találtam, ahol emberileg és szakmailag egyaránt nagyon jól érzem magam, ráadásul eléggé közel vagyok Erdélyhez, Kolozsvárhoz, hiszen ahogy magamat ismerem, az elkövetkezőkben is egészen biztosan olyan témákat fogok választani, amelyek visszavisznek a szülőföldemre.