Nemcsak az ismert személyiségekről, hanem a hétköznapi emberek történelem-tapasztalásáról is szól a Magyarok Romániában – száz év története című dokumentumfilm-sorozat, amelynek ötödik részét csütörtökön mutatják be Kolozsváron – erről beszélt a nyolc részes „nagy kihívás” rendezője, Vig Emese újságíró. A bemutató előtt a sorozat friss részének egyik főszereplőjét, Márton Áron püspököt, az erdélyi huszadik század meghatározó alakját három különböző sorsfordító pillanatban is bevillantotta a rendező.

Száz év erdélyi magyar történelmének filmes bemutatására vállalkoztál. Nem bátortalanított el az, hogy itt egy olyan történelmi nyersanyaghoz kell hozzányúlni, amelyet nagyon prózaian szólva még az iskolában sem tanítottak, tanítanak?

Itt pontosítanom kell, hiszen én a sorozatnak csak a rendezője vagyok. A szerkesztést, az információt, a korszaknak a vázát, a legfontosabb történésekről szóló legfrisebb kutatások eredményeit és általában az alapanyagot a történészek szolgáltatják, akikkel együtt dolgozunk ezen a sorozaton. De azt mondhatom, hogy nem bátortalanított el az általad említett tény. Nem is tudom, hogy miért, de van bennem egy nyughatatlan lélek, és szeretek felfedezni dolgokat. Szerintem a felfedezés öröme, rejtélye mindenki számára kihívásként kell működjön, nem pedig elriasztó tényként. Megéri elfogadni egy-egy ilyen kihívást, mert mi, újságírók – tévések és írott sajtósok egyaránt – gyakorlatilag ezt csináljuk, ez a mi feladatunk: olyan anyagokat és információkat tárni az olvasók, a nézők elé, amelyeket eddig még nem olvastak, nem hallottak, nem láttak, mi bemutatjuk ezeket a legjobb tudásunkkal. Valahogy ez volt, ez van bennem mindig. Fölhívni a figyelmet történetekre, emberekre, eseményekre, amelyek ismerete fontos az egyén és a közösség számára is. Mert ugye, közösséggé a közös történeteink által válunk. És ezt a történetet a mi dédszüleink, nagyszüleink alakították, most pedig rajtunk a sor. Mi is, ha akarjuk, ha nem, történelmet írunk. Ezért nem szabad lemondóan legyinteni, ha véleményformálásról, állásfoglalásról, kiállásról van szó. Mert minden lemondással, minden félreállással megengedjük, hogy más irányítsa helyettünk a sorsunkat. Ezért fontos megérteni, megismerni a 100 évvel ezelőtt történteket is, meg az 50 évvel ezelőtt történteket is. Nemcsak a városi legendák szintjén, hanem a legjobb szakembereketől, a legnevesebb kutatóktól.Én magam is rengeteget tanultam, amióta ezen dolgozom. Megéri a belefektetett energiát. Éppen azért, mert nem tanították, illetve nem így tanították, mert keveset tudunk a saját történelmünknek ezekről a vonatkozásairól. A közelmúlt történelmi pillanatainak egyikét vagy másikát esetleg családi történetekből ismertük eddig, a sorozat által azonban a személyes történetek mellé hozzá lehet rendelni a "big picture"-t, a nagy freskót, a korszak legjobb szakértőinek a kutatásait, értelmezéseit, teljesen közérthető, mindenki által élvezhető előadásban.

Mi volt a szerkesztői elv a korszakokra való felosztásban és mennyire okozott gondot a sűrítés, magyarán az, hogy gyakorta olyan eseményeket kellett zanzásítva bemutatnotok, amelyek maguk is külön dokumentumfilmet érdemelnének?

Valójában a történelem adja magát, vannak korszakhatárok és érdekes módon nagyon különböző időtartamokat gyúrunk össze egy-egy részben. Mert például az 1940-1944 közötti periódus, ami épp a hátunk mögött van, és amelyről a harmadik és negyedik rész szól, két filmből áll: az egyikben az észak-erdélyi történéseket mutattuk be, a másikban meg azt, hogy mi történt a dél-erdélyi magyarokkal. Tehát négy évről készítettünk két filmet.

Az ötödik részben viszont – amelyet most fogunk bemutatni – a 1944-től 1952-ig történt eseményeket dolgozzuk fel, tehát egy nyolc évet felölelő periódust. Az ezt követő rész ismét hosszabb lesz, mert abban viszont 1952-től 1965-ig megyünk. A korszakhatárokat gyakorlatilag a nagyobb horderejű események jelölik ki: a második világháború például lezár egy korszakot, akkor kezdődik el a szovjetizálódás folyamata a kelet-európai országokban, és ennek nyomán haladunk. Ennek az időszaknak is megvannak a kiemelkedő alakjai: például a 1944-1952-es korszakban ott van Petru Groza, aki akkor rendezte Románia sorsát, őt követte Gheorghe Gheorghiu-Dej. Ez utóbbit a történelemkönyvek is Dej-korszakként tárgyalják, így mi is ehhez alkalmazkodunk.

Én a negyedik rész brassói bemutatóján vettem részt, és bizony el kell mondanom, sok újat mutattatok a dél-erdélyi magyarság történetéből főleg azáltal, hogy az események felsorakoztatása mellett az egyes emberi sorsokban is bevillantottátok a tények drámaiságát. Mennyire tartod fontosnak, hogy ez a kettő valamennyi részben összefonódjon?

Ez egy nagyon fontos vetület, mert éppen ezáltal érzi minden néző kicsit magáénak is ezt a történelmet, mert ha nem is éppen a saját sorsát ismeri fel benne, hiszen jó néhány emberöltővel az események után vagyunk, de lehet, hogy hallott a szüleitől, nagyszüleitől, dédszüleitől azokról a dolgokról, amelyeken keresztül ment itt az erdélyi magyarság. Úgyhogy én azt nagyon fontosnak tartom, hogy benne legyen a kisember, a hétköznapi ember is, és mutassuk meg azt, hogy miként vonult el körülötte a történelem, hogyan került az események sodrába. Ehhez hasonlóan fontos az, hogy ugyanazokhoz a történésekhez hogyan viszonyultak az akkori személyiségek, akik valamilyen szinten megpróbálták irányítani ezeket az eseményeket.

A soron következő ötödik részt szintén Kolozsváron mutatjátok be. Egyik fontos szereplője Márton Áron püspök. Elmondanál egy-két kevésbé ismert részletet, amellyel elsőként az általad rendezett filmben szembesülhet a néző?

Ha csak az utóbbi éveket nézzük, rengeteg film készült Márton Áronról, aki egy óriási alakja az erdélyi huszadik századnak. Könyveket írtak róla, tanulmányokat, elemzéseket.

Sorozatunk e részének forgatókönyvírója Nagy Mihály Zoltán történész is éppen most készül kiadni a Márton Áron-per anyagát, és ehhez több ezer oldalnyi anyagot nézett, olvasott át, amit a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) levéltárában talált meg. Így a nagyközönség számára bizonyára lesznek ebben a részben is érdekességek.

Például az, hogy 1946-ban Márton Áron püspök nyílt levelet írt Petru Grozának, amelyben azt fogalmazza meg, hogy őt a két világháború közötti történések, valamint a második világháború alatti dél-erdélyi történések meggyőzték arról, hogy az erdélyi magyarságnak nem lesz jó sorsa, ha Erdély Romániához fog tartozni, így azt az álláspontot képviseli, hogy Erdély kerüljön vissza Magyarországhoz. Ezt egészen konkrétan és nyíltan felvállalja.

Aztán van egy másik történet, amely ugyancsak 1946-hoz kapcsolódik. Ugye Románia és Magyarország 1947-ben írja alá a párizsi békeszerződést, amellyel gyakorlatilag lezárul a második világháború, bár mi ezt általában 1944-hez, de legkésőbb 1945-höz kötjük, a május 9-i győzelem napjához. Az 1946-os csíksomlyói pünkösdi búcsún több tízezres tömeg gyűlt össze és a Szekuritáté is felfigyelt erre, mert attól féltek, hogy az erdélyi magyarok a gyulafehérvári nagygyűlés mintájára nemzetgyűlést tartanak majd, ahol ki fogják mondani azt, hogy ők nem akarnak Romániához tartozni. Gyakorlatilag meg vannak teljesen bolydulva, mert nem tudják, hogy ezt az egész helyzetet hogyan kezeljék. És akkor Márton Áron az, aki lecsitítja a tömeget, mert tudja, hogy semmit nem érnének el azzal, ha egy nyílt konfrontációt kirobbantanának, és hazaküldi az embereket. Elmondja nekik, hogy itt egyetlen járható út van: a közös ima. És akkor az emberek elkezdenek sírni. Nagyon drámai pillanat az, amikor a püspök azt mondja, hogy „én érzem a fájdalmatokat, tudom, hogy mi van a lelketekben, de imádkozzatok, és menjetek haza.”

Mennyire volt könnyű együtt dolgozni a történész szaktekintélyekkel? Gondolom, a szakmai szempontjaitok néha eltértek, hiszen egyfelől ott volt a nagyon pontos, aprólékos tényismertetésre való törekvés, másfelől meg az, hogy itt van egy szűk időkeret, amelybe be kell férni úgy, hogy még élvezetes is legyen, illetve egy sorozat részeként is értelmezhető legyen.

Kölcsönös oda-vissza egyeztetéssel jön létre a sorozat valamennyi filmje. Mindenik részhez átlagban tíz-tíz történész szól hozzá, mindenik a korszak szakértője, de persze más-más szempontból vizsgálódnak, más-más történelmi eseményekről beszélgetünk interjúzás közben. Mindenik résznek van egy forgatókönyvírója, aki gyakorlatilag összegyúrja az anyagot, és akkor jövök én, és azt mondom, hogy lássuk, hogy ebből az óriási anyagból hogyan lehet érthető és élvezhető dokumentumfilmet csinálni. Azonban minden vágás, minden betoldás vagy törlés a szakemberek döntése.

Elsősorban ott vannak a legfontosabb események, a kiemelkedő történetek, amelyek nélkül nincs meg annak a korszaknak az íve, nélkülük nem lehet értelmezni magát a korszakot. Tehát ezek mindenképpen bekerülnek, és néhány olyan villanás is bekerül, mint amilyent az imént Márton Áronról is meséltem, és amely a színét, a mélységét adja a történetnek, amely megteremti a  személyes távlatát, a perspektíváját a dolgoknak, az emberibb történetek, amelyek közel kerülhetnek a nézők lelkéhez, mert ezek is fontosak.

Ez nem egy történelemkönyv vagy dokumentumkötet, hanem egy film, amelyben a közérthetőségre kell törekedni, hogy miután megnézik az emberek a filmet, maradjanak is valamivel. Igyekszünk nem túlzsúfolni, nem mondani sok számadatot, nem érthetetlen vagy nagyon szaknyelven kommunikálni. De ezt a történészek is tudják, és mindenki a közérthetőségre törekszik. Nagyon sok munka van benne.

Hogyan jelenik meg részenként a „román szempont”? És ugyancsak ide kapcsolódik: hogyan kerestétek és találtátok meg azokat a román történészeket, akik az ismert skatulyákból kitekintve hajlandóak voltak egy józan történelemszemlélet felvázolására?

Hál’ istennek a román történészszakmában is vannak olyanok, akik tudják, hogy szakítani kell azokkal a hagyományokkal, amelyeket sajnos még az előző korszakból örökölt a román történetírás. Bár igaz az, hogy nagyon kevesen vannak. És ennél is kevesebben vállalják azt, hogy egy magyar dokumentumfilm-sorozatban szerepeljenek és mondják el a véleményüket.

Nehéz őket megtalálni, de azért vannak néhányan, akik ezt vállalják. Most például ebben az ötödik részben nem lesz román történész, mert nem találtunk olyat, aki vállalná, hogy elmondja, hogyan is állt ebben a periódusban az erdélyi magyarság kérdéséhez az akkori román politikum. Kisebb-nagyobb sikerrel működik ez az elképzelésünk, mert például nagyon jó tapasztalat volt az első és második részben Lucian Nastasă-Kovács hozzájárulása, aztán a harmadik és negyedik részben Otomar Trașcă hozzájárulása és hozzáállása. Én remélem, hogy a következő  epizódokban sikerül ismét bekapcsolni román történészeket a filmbe. A Dej-korszakot bemutató VI. részhez máris egyeztettünk két neves román kutatóval, akik elfogadták a felkérést. Nevüket egyelőre nem árulom el, hadd legyen meglepetés a nézők számára.

Egyébként eleve úgy indultunk, és ez volt Bárdi Nándornak is az elképzelése, aki a teljes sorozat koordinátora, hogy mindenik részben szóljanak hozzá a témához román történészek, és nem csak egy, akár több is. De sajnos az előítéletek mind a mai napig élnek és nagyon kevesen vállalják szívesen a megszólalást. Aki meg vállalja, lehet, hogy szívesebben megírja a véleményét egy tanulmányban a szakma számára.

Alkalmas-e a sorozat az iskolai bemutatásra? Mit kell a történelemtanárnak még pluszban hozzáfűznie, hogy mondjuk a középiskolások is értő fogyasztói lehessenek ennek a sorozatnak?

Szerintem a sorozat teljesen közérthető nyelvezetű. Középiskolások, kilenc-tizenkettedik osztályos fiatalok gond nélkül megértik a feldolgozott eseményeket. A történelemtanárnak gyakorlatilag a további kérdésekre kell tudnia válaszolni, amelyek felmerülhetnek ilyenkor.

Hogy maradjunk Márton Áron példájánál, valószínű, hogy miután megnézik ezt az ötödik részt, kérdések merülhetnek fel bennük. Mert a film végén elhangzik, hogy a püspök ellen pert indít a román állam és el is fogják nagyon csalárd módon. Úgy, hogy Bukarestbe hívják a kultuszminisztériumba és miközben utazik Gyulafehérvárról a fővárosba egy adott pillanatban a Szekuritáté hírhedt fekete autója keresztbe áll az úton, kirángatják a saját autójából és beteszik abba a másikba. Hónapokig nem tudnak róla semmit a legközelibb hozzátartozói sem – a titkára, az emberek, akikkel dolgozik a püspöki hivatalban. Mindenki sejti, hogy valószínűleg letartóztatták, de nem tudják, hogy hol, mikor, miért történt. Annyit tudtak, hogy elindult Bukarestbe és semmi jele nincs annak, hogy megérkezett.

Persze, hogy a gyerekekben, de bárkiben felmerül az, hogy ez hogyan is történhetett meg, miért és hova vitték. És akkor a tanárnak meg kell legyenek erre a válaszai, mert ennyire aprólékosan  nem tudjuk bemutatni a történetet.