Brassóban, az Áprily Lajos Főgimnáziumban mutatták be csütörtökön este a Magyarok Romániában – száz év története című dokumentumfilm-sorozat negyedik részét, amely a dél-erdélyi magyarság második bécsi döntést követő négy évét foglalja össze. A sorozat szerkesztője Vig Emese újságíró, legújabb részének szakmai koordinátora pedig L. Balogh Béni történész, levéltáros, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának munkatársa. A történészt a brassói bemutató előtt faggattuk a magyar történelem eme zavaros időszakról.

Brassóiként elmondhatom, hogy személyesen is érdekel az, ami az ön kutatásaiból kiderült a város egyik legzaklatottabb időszakáról, a 1940-44 közötti periódusról. Többnemzetiségű közegről beszélünk, mi határozta meg a közéletét azokban az években?

Tudományos munkám során többek között a dél-erdélyi magyar kisebbségi léttel is foglalkoztam, megjelentettem egy dokumentumgyűjteményt, amely éppen az említett időszakot fogja át. Így kerültem kapcsolatba Brassó történelmével is, hiszen amint az tudjuk, a Dél-Erdélyben lévő város a második bécsi döntést követően román uralom alatt maradt, egyike volt annak az öt nagyobb városnak, amely továbbra is Romániához tartozott – Temesvár, Arad, Torda és Nagyenyed mellett. Az időszak legfőbb jellemzője az, hogy az erdélyi magyarság életében egy új, az addigi 22 évnyi kisebbségi sorsnál is nehezebb időszak következett, az elnyomás egy új szakasza. Hogy csak egyetlen példát mondjak: a közel 500 ezer dél-erdélyi magyarnak mintegy 40 százaléka Észak-Erdélybe vagy Magyarországra menekült az alatt a négy év alatt.

Brassóban a magyarok szempontjából a közélet legfőbb jellemzője az volt, hogy már a második bécsi döntés kihirdetését követő napon, 1940. augusztus 31-én elindult az exodus. Magyarok ezrei kerekedtek fel Brassóból is, és mentek át a szomszédos Észak-Erdélybe, hiszen a határt a várostól nem messze húzták meg. Mai szemmel szinte elképzelhetetlen kivándorlás, menekülés indul meg, de egész Dél-Erdélyből, nem csak Brassóból. A szemtanúk leírták, hogy a vonatok zsúfolásig megteltek magyar menekültekkel – autókkal, szekerekkel, de gyalog is mentek az emberek, sokszor minden vagyonukat hátrahagyva.

Azt is ki kell mondanunk, hogy ugyanez jellemezte az észak-erdélyi románokat, hiszen a Magyarországhoz csatolt területről viszont ők menekültek fejvesztve. Úgyhogy a második bécsi döntés elég súlyos következményekkel járt Brassó város életére, illetve ez itteni magyarság életére nézve: az 1930-as román népszámlálás adatai szerint mintegy 25 ezer magyar élt a városban, közülük pedig két év alatt, 1940-42 között mintegy 15 ezren távoztak. Igaz, hogy közben pótolták őket a környező barcasági csángó falvakból Brassóba beköltöző magyarok. De az akkori meneküléshullám számadatai még így is elképesztőek.  

Mit lehetett mindebből megmutatni egy 60 perces dokumentumfilmben?  Mennyire távolról kellett indítani a korszak ismertetését ahhoz, hogy a nézők kontextusba tudják helyezni a bemutatottakat?

Hát, ez ugye egy dokumentumfilm-sorozat negyedik része, az előzőben már bemutatják a korszak előzményeit, így mi megengedhettük magunknak, hogy a második bécsi döntés kihirdetésének napjától kezdve mutassuk be a történetet. 1940. augusztus 30-ától végigkövetjük az ezt követő négy év eseményeit, és gyakorlatilag 1944. augusztus 23-án zárjuk le a történetet – ez az a nap, amikor Románia átáll a szövetségesek oldalára, hadat üzen Németországnak. Akkor néhány hét alatt a szovjet csapatok hathatós segítségével visszafoglalják Észak-Erdélyt. Tehát, mi ezt a négyéves időszakot fogjuk át tulajdonképpen.

Örök téma az, hogy 1918-tól melyek azok a törésvonalak, amelyeknek kihatásai vannak a román-magyar viszony jelenére is. Az ön által kutatott és bemutatott időszakból mit emelne ki e tekintetben?

Az időszakban végbement óriási demográfiai változások napjainkban is érezhetőek Dél-Erdély demográfiai viszonylatában. Ha egy tágabb kitekintést veszünk, és mondjuk, Temesvárt, Aradot, Nagyenyedet és Brassót figyeljük meg, akkor elmondható az, hogy ennek a négy évnek a következményei ma egyértelműek. A dél-erdélyi magyarság gyakorlatilag akkor szórványosodott el.

Észak-Erdélyben, amely visszakerült Magyarországhoz, a magyarság megerősödött és ennek viszonyt jótékony hatásai vannak mind a mai napig. Gondoljunk csak bele: részben ennek a négy évnek köszönhetően is, például 1948-ban Nagybányán még magyar többség volt, 1956-ban Kolozsvár is magyar többségű város volt, 1966-ban pedig Nagyvárad és Szatmárnémeti is. Ma ez már nincs így.

Ezzel ellentétes folyamat ment végbe Dél-Erdélyben: míg az 1930-as román népszámlálás szerint az ottani városoknak csupán 40 százalékát alkották románok, addig 1941-re már abszolút többségbe kerültek, 50 százalék fölé. De vegyük példaként Tordát, amelyben a lakosság mintegy felét alkották a magyarok 1930-ban, tizenegy évvel később, 1941-ben, a második bécsi döntés következtében már csak 21 százalékát – arányait tekintve több mint felére csökkent a város magyar lakossága. Amint említettem, egy óriási román menekültáradat is megindult, és ezek első szűrőállomása éppen Torda volt. A menekültek közül volt, aki nem ment tovább, az onnan elmenekült magyarok házába költözött be, és így a román lakosság száma nagyon megnövekedett.

A Zsil-völgye magyar lakosságának aránya 70 százalékkal csökkent ez idő alatt. Nagyszebennek mintegy 6-7 ezer magyar lakosa volt, ami szintén megfeleződik. Elképesztő adatok, és mindezek  hatása érezhető a mai napig is.

Érdekes, enyhén idealista megállapítást tett egy korábbi beszélgetésben, miszerint a történésznek azért is fel kell tárnia a történelmi tapasztalatokat, a politikummal is ismertetnie ezeket, hogy ugyanazok a tévedések ne ismétlődjenek meg. Az említett időszakból mit emelne ki a jelenre vonatkozó tanulságként?

A két ország – Magyarország és Románia – nemzetiségi politikájával kezdeném, mert ugye az egyik visszakapta Észak-Erdélyt, a másiknál pedig ottmaradt Dél-Erdély. Észak-Erdélyben több mint egy millió román lakott, akiknek egy része fejvesztve menekült. Nagyon fontos kérdés volt már a kezdetektől, hogy a magyar kormányok milyen nemzetiségi politikát fognak folytatni, hiszen annak a nemzetiségi politikának óhatatlanul kihatása lesz arra, hogy Bukarestben hogyan viszonyulnak az erdélyi magyarokhoz.

1940-ben Teleki Pál volt a miniszterelnök, akinek az elképzelése egy szentistváni Magyarország volt, nem egy homogén nemzetállamban gondolkodott, mint a román politikusok, köztük Ion Antonescu. Ez azonban egy nagyon naiv elképzelésnek bizonyult – humánusnak, de megvalósíthatatlannak. Az volt Teleki elképzelése, hogy Magyarország, akárcsak ezer évvel korábban a szentistváni birodalom, legyen egy soknemzetiségű állam: az ott élő románokat nem kell elüldözni vagy kitelepíteni, hanem hadd maradjanak a helyükön, és a magyar állammal szemben mutatott feltétlen lojalitásukért cserében bizonyos, elsősorban nyelvi jogokat kapjanak, tehát szabadon hasznéálhassák anyanyelvüket. Teleki emellett anyanyelven folyó, magas szinvonalú, pártatlan közigazgatásban is gondolkodott. Mindezekért cserében azt várta volna el, hogy a románok legyenek hűségesek a magyar államhoz, ne kívánkozzanak vissza Romániába és ne óhajtsák a bécsi döntés megváltoztatását. Ez azonban naiv elképzelés volt, hiszen az erdélyi románok már 22 éve Bukarest fennhatósága alatt éltek, tehát tévedés volt azt képzelni, hogy nem sírják majd vissza a régebbi időket.  

A szép elképzelés sajnos a gyakorlatban nem valósult meg, mivel helyi szinten elsősorban, meg főleg az 1940 őszén Észak-Erdélyben bevezetett magyar katonai közigazgatás következtében bizony nagyon sok diszkriminatív intézkedést hoztak a románok ellen. Teleki tervei tehát megmaradtak elvi szinten, a gyakorlatban nagyon sokszor ennek pont az ellenkezője folyt. Már az észak-erdélyi bevonulás során bizonyos katonai egységek túlkapásai miatti atrocitások voltak, Ördögkúton vagy Ippen például nagyon sok ártatlan román civil lakost végeztek ki a bevonuló honvédek. Ez óhatatlanul azt idézte elő aztán, hogy Bukarest és a regáti románok magyargyűlölete fokozódott. Később is, a katonai közigazgatás megszűnésével, Teleki Pál személyes utasításai nyomán 1940. október 4-én, Nagyváradról 280 román értelmiségit utasítottak ki embertelen körülmények között, marhavagonokban, ugyanazon a napon pedig Kolozsvárról 300 román családot. Ezek meggondolatlan lépések voltak és óhatatlanul azzal jártak, hogy a „szemet szemért fogat fogért” elvet követve a román kormány számára ürügyként szolgáltak. De nem is kellett különösebb biztatás Bukarestnek sem ahhoz, hogy a magyarokkal ne bánjon kesztyűs kézzel, hiszen Ion Antonescu már a második bécsi döntés másnapján elkezdte a szigorú intézkedések meghozatalát a magyarok ellen.

Például pont Brassóban, az állami tulajdonú vidombáki repülőgépgyár kapujára már augusztus 31-én kiírták, hogy a magyarok számára tilos a belépés, tehát gyakorlatilag elbocsátották a gyár magyar munkásait és országszerte is ez volt a jellemző. Felesleges is azon gondolkodni, hogy ki kezdte, ki hozta meg az első diszkriminatív intézkedést.

Összefoglalva: a korabeli politikusoknak jobban át kellett volna gondolniuk és hosszabb távon kellett volna gondolkodniuk, ne a pillanatnyi impulzusoknak és érdekeknek engedjenek. A történész nyilván nem ítélkezhet a korabeli események és a korabeli politikusok tettei fölött, hanem az a dolga, hogy feltárja és elemezze az igazságot.

A Bánságból származik, Budapesten él és dolgozik, kutatási témái közé tartozik a román-magyar viszony is. Követi-e a romániai közélet eseményeit akár magyar, akár román vonatkozásban? Lát-e jelenleg a román-magyar viszonyban olyan veszélyeket, amelyek hosszabb távon is befolyásolhatják a fejlődését?

Nem vagyok jós, így nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni. Valóban a Bánságban, Temesváron születtem, aztán az egyetemet Kolozsváron végeztem, de már 29 éve Magyarországon élek, úgyhogy én azt gondolom, hogy ottani állampolgárként nem szólhatok bele ebbe a viszonyba. Az erdélyi magyar politikusok nyilván vannak annyira bölcsek és megfontoltak, hogy tudják, mi az erdélyi magyarság érdeke és ennek megfelelően cselekszenek.

Száz éves perspektívában lehet szemlélni azt is, hogy milyen szerepet vállalt a magyar kormány a román-magyar viszonyban. Milyen alapállás célravezető a részéről ahhoz, hogy ez a kapcsolat a maga medrében és a saját törvényszerűségei szerint alakuljon?

Mind Magyarország, mind pedig Románia tagja az Európai Uniónak, és ez bizony eléggé biztató a jövőt tekintve. Úgy vélem és merem remélni, hogy ez így lesz: az európai uniós tagság egyfajta záloga annak, hogy a két nép végre megbékéljen egymással.