Britek tízezrei dacoltak a zord idővel szombaton, hogy részt vegyenek III. Károly és Kamilla királyné koronázási menetében. A „királyi hétvége” kapcsán a nemzetközi sajtó azt firtatta, vajon miből tud a Windsor-ház még mindig ekkora lelkesedést előállítani. Egyes megfigyelők ugyanakkor figyelmeztetnek: a királyság vonzereje jelentősen megkopott, annyira, hogy a mostani lehetett az utolsó koronázás a Westminster Abbyben.

A mai királyok nemhogy nem élet és halál urai, hanem ők maguk kényszerülnek „szolgálni”, ha meg akarnak maradni „alattvalóik” kegyeiben. Nem véletlen, hogy a „közszolgálat” volt a vezérfonala a többnapos koronázási ünnepségeknek, állapítja meg kommentárjában az AP.

III. Károly szombaton a Westminster Abbeyben megígérte, hogy szolgálni fog. Fia, Vilmos herceg ugyanezt hangsúlyozta a Windsor kastély kertjében összegyűlt húszezer ember előtt, a vasárnapi koronázási koncerten. Hétfőre pedig ugyanezzel a jelmondattal hirdettek önkéntességi napot („The Big Help Out”), arra kérve az embereket, hogy „ajándékozzanak néhány órát” az idejükből helyi jótékonysági szervezeteknek.

A királyság intézménye az elmúlt néhány évtizedben jelentős átalakuláson ment keresztül, és ennek nagyon is tudatában van az uralkodói család. A király ma már csak egy ceremoniális államfő, aki „segíti a nemzetet a győzelmek ünneplésében, és vigasztalja csapások idején”. Egyesek szerint egy választott elnök sokkal alkalmasabb lenne erre a szerepre, mint egy 74 éves öregember, akinek a születése folytán az ölébe pottyant a vagyon és a státusz. Mások éppen ellenkezőleg úgy gondolják, hogy Nagy-Britannia jobban jár egy uralkodóval, aki a pártpolitikai harcok fölött áll, és akinek nem kell rendszeresen megküzdenie a szavazók kegyeiért. Az AP úgy értékeli: ez a vita – amely az idős királynő iránti tiszteletből alábbhagyott a közelmúltban – valószínűleg ismét felerősödik Károly trónra lépésével. A koronázási hétvégén a rendőrség letartóztatott több monarchistaellenes tüntetőt, megakadályozva ezzel az ünnepségek megzavarását. Akadtak ugyanakkor, akik amiatt morogtak, hogy a koronázási ceremóniákon túlzott szerepet kapott az Anglikán Egyház – egy nem túl vallásos országban –, túl sok volt a középkori díszlet – egy modern nemzet számára, amely szakított a múlt számos formalitásával –, illetve túl nagy hangsúlyt kapott a katonaság – ahhoz képest, hogy a szigetország világhatalmi státusza jócskán megkopott.

Ahogy az osztrák Die Presse is kiemelte: az ceremónia túlzott egyházi jellege éles kontrasztban állt a brit társadalmi valósággal, nevezetesen azzal, hogy a fő mozzanat nem a tulajdonképpeni koronázás volt, hanem a király „szent olajjal” való felkenése, aminek révén Isten legitimitást és tekintélyt kölcsönöz az uralkodónak. „Ezáltal Anglia sokkal keresztényebbnek tűnik, mint amilyen valójában” – emeli ki a Die Presse, hozzátéve, hogy a mai britek többsége nem vallásos. A lakosság alig több mint tíz százaléka tagja az Anglikán Egyháznak, amelynek olyan csekély a befolyása, hogy senkit nem lep meg, ha a királyság kormányának élén egy hindu, Skóciában pedig egy muszlim áll, azaz két, az anglikánoknál is kisebb lélekszámú vallási kisebbség képviselője.

Az AP szerint éppen a sokak által kifogásolt hagyományok jelentik a monarchia történelmi alapjait, valamint a királyi család fenségét és misztikumát. Ugyanakkor Károly és Vilmos is tudja, hogy ez önmagában nem elég: a monarchia jövője azon múlik, hogy meg tudják-e őrizni a kapcsolatot, amit Michael Cole, a BBC korábbi királyi tudósítója „az uralkodó és a nép közötti házasságként” írt le – egy olyan országban, amely sokkal kevésbé tiszteli a királyságot, mint amelyik Erzsébet 1953-as megkoronázását ünnepelte.

A Le Monde londoni tudósítója cikkében a koronázás gazdasági-társadalmi kontextusát emelte ki. Meglátása szerint a közvélemény nehezen tud megbékélni a királyi kiváltságokkal, a megélhetési költségek hatalmas emelkedésével szembesülő emberek prioritásai mások.

Méregdrága spektákulumról cikkezik a brit The Guardian is, megkérdőjelezve a koronázási ünnepségek értelmét. „III. Károlyt nem ez teszi királlyá. Ő már az” – jegyzi meg a baloldali újság pontosítva, hogy az egykori walesi herceg már édesanyja halálakor, „egy zökkenőmentesen lezajlott és ésszerűen visszafogott átmeneti folyamat után” elfoglalta a trónt. Ilyen körülmények között 250 millió fontot költeni a koronázásra „a megélhetési költségek válsága idején nem tűnik helyénvalónak” – hangsúlyozza a cikk. Kifogásolják azt is, hogy a hétvégi események középpontjában egy istentisztelet állt, amelyben Károly megfogadta, hogy megtartja a protestáns vallást, felkenték szent olajjal, és eskü alatt vállalta, hogy Nagy-Britanniát „szent nemzetté” teszi „egy királyi papság” alatt. Csakhogy a modern Britannia nem szent nemzet, és nagyrészt még csak nem is protestáns – kommentálja a ceremóniát a The Guardian.

Az osztrák Wiener Zeitung szerint II. Erzsébet halála után sok brit alattvaló várhatóan „félreteszi a tiszteletteljes visszafogottságot”, amellyel a monarchiához viszonyult. A királyságot egyre többen megkérdőjelezik, valamint egyre hangosabb lesz azoknak a hangja, aki nem hajlandók fizetni az uralkodói pompáért. Ez érvényes az egykori brit gyarmatokra is, amelyek közül 14 szimbolikusan ugyan, de államfőjének ismeri el a brit királyt. Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon ismét napirendre kerülhet a brit koronától való elszakadás a Wiener Zeitung szerint, amely nem tartja kizártnak, hogy „Károly koronázása lesz az utolsó”.

The Economist ezzel szemben úgy véli, nehéz érvelni amellett, hogy a britek a Windsorok ellen fordultak. Lehet, hogy a királyi család a megtestesült anakronizmus, de a britek imádják a hagyományaikat – írja a magazin hozzátéve, hogy noha a monarchiát felszámolni akaró britek aránya 14 százalékra emelkedett (az 1983-as három százalékról) és a 18-34 évesek körében a 20 százalékot is meghaladja, viszont forradalomról beszélni még korai lenne.

Egy valami nem változik belátható időn belül, éspedig a Windsor-család globális vonzereje – véli a Libération. A lap főszerkesztője, Dov Alfon által jegyzett cikk azt valószínűsíti, hogy édesanyjához, a tavaly szeptemberben elhunyt II. Erzsébethez hasonlóan az új király is évente turisták millióit vonzza majd Angliába, „mert az általa megtestesített politikai állandóságon túl a király mindenekelőtt egy világmárka”, „végtelen bűvölet forrása, miközben a brit hatalom minden más jelképe már régen eltűnt”. A királyi család nettó hozzájárulása az Egyesült Királyság idegenforgalmához évi 1,7 milliárd font – jegyzi meg Alfon hozzátéve, hogy „ez teszi a koronázási ceremóniát nagyon ésszerű befektetéssé”. Akik tehát a koronázási ünnepséget mindössze elavult folklórnak tekintik, jól tennék, ha vetnének egy pillantást a statisztikákra.