Folynak a találgatások, hogy vajon milyen engedményeket próbált kicsikarni a török elnök azzal, hogy Svédország NATO-tagságának ratifikálását összekapcsolta Törökország európai uniós csatlakozásával. Akármi lehetett is a háttérben, a meglepő húzásnak van egy pozitív oldala is: kiderült, hogy Törökország ismét számol az EU-tagság perspektívájával, miután Erdoğan elnök korábban számos jelét adta, hogy még örül is a tárgyalások megfeneklésének.

Amikor tavaly ilyenkor Finnország és Svédország a felvételét kérte a NATO-ba, Törökország előbb vétót hirdetett, majd közölte, hogy feltételekkel ugyan, de támogatja a két új tag csatlakozását. A 2022. júniusi madridi csúcstalálkozóján született megállapodásban Helsinki és Stockholm megígérte, hogy visszaszorítja a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) szeparatista szervezet tevékenységét és finanszírozását, illetve megszüntetik a Szíria 2019-es megszállása után bevezetett részleges fegyverembargót Törökországgal szemben. Ez meg is történt, illetve Svédország elfogadott egy terrorizmusellenes törvényt, amely megtiltja a PKK-hoz hasonló szervezetekben való részvételt. Idén januárban Törökország bejelentette, hogy értékelése szerint Finnország teljesítette a hárompárti megállapodásban vállaltakat, ugyanakkor a svéd tagfelvétel ratifikálását illetően további követelésekkel állt elő. Kérte 33, majd 130 PKK-tag kiadatását. Aztán Recep Tayyip Erdoğan elnök semmisnek nyilvánította az egész alkut, miután egy dán szélsőjobboldali politikus Koránt égetett Törökország stockholmi nagykövetsége előtt, a svéd hatóságok engedélyével.

A „mozgó célok” legújabbikával hétfőn rukkolt elő Erdoğan, amikor az amerikai elnökkel folytatott telefonbeszélgetésén a török EU-tagsághoz kötötte a svéd NATO-csatlakozás ratifikálását. Emlékeztetett, hogy Törökország több mint 50 éve várakozik az Európai Unió előszobájában, miközben csaknem az összes többi NATO-tag egyúttal tagja az EU-nak is. „Gyerünk, nyissátok meg az utat Törökország európai uniós tagsága előtt, és akkor mi is egyengetjük az utat Svédországnak, ahogy Finnországgal is tettük” – mondta a török elnök. Mindössze néhány órával később a NATO-főtitkár, Jens Stoltenberg örömtől sugározva bejelentette, hogy Törökország mégsem vétózza meg a svéd csatlakozást.

Az örökös tagjelölt

Törökország 1987-ben jelentkezett tagjelöltségért az Európai Unió elődjének számító Európai Gazdasági Közösségbe, a státuszt azonban csak egy évtizeddel később, 1999-ben kapta meg. További hat évnek kellett eltelnie a csatlakozási tárgyalások megkezdéséig. Ekkor, 2005-ben a jelenlegi török elnök első miniszterelnöki mandátumát töltötte. Irányítása alatt Törökország 2004-ben eltörölte a halálbüntetést, ami az integrációs tárgyalások egyik feltétele volt.

Kapcsolódó

Törökország uniós gesztust is vár a svéd NATO-tagságért cserébe 

Ankara brüsszeli jelzést vár a jelenleg befagyott török uniós csatlakozás ügyében, s továbbra sem elégedett Stockholmnak a kurd terrorizmushoz kapcsolatos hozzáállásával.    

NATO Svédország Erdogan

A 35 tárgyalási fejezetből elsőként a tudományról és kutatásról szólót nyitották meg 2006-ban, és azt még ugyanabban az évben lezárták. A következő egy évtizedben Törökországnak Erdoğan vezetésével további 15 fejezetet sikerült megnyitnia, de újabbakat lezárni egyet sem sikerült.

Talán nem is sikerülhetett. Törökország tagjelöltté nyilvánítása és a tárgyalások elkezdése között eltelt bő fél évtizedben jelentősen megváltozott a közhangulat az EU-ban. Ezt mutatja az Európai Tanács 1999-es és 2005-ös következtetései közötti kontraszt. Előbbi dokumentum kimondta, hogy Törökország „ugyanazon kritériumokat alapján csatlakozzon az Unióhoz, mint a többi tagjelölt állam", az utóbbi viszont már az EU „felvevőképességére” hivatkozik, és a csatlakozási tárgyalásokat „egy nyitott végű folyamatként” írja le. A következő években nyugat-európai politikusok egyre gyakrabban pedzegették nyilvánosan is – a legnyomatékosabban a franciák és a németek –, hogy Ankarának meg be kellene érnie a teljes jogú tagság helyett egy speciális partnerséggel.

Ennek ellenére Erdoğan miniszterelnökként, majd 2014-től államfőként kitartott az EU-integráció mellett, sőt egy céldátumot is kijelölt: 2023-at, a török köztársaság alapításának századik évfordulóját. A 2016. júliusi ankarai puccskísérlet azonban mindent megváltoztatott. Az EU megítélése szerint az eseményeket követő szükségállapot alatt Erdoğan „aránytalanul elnyomó” módon lépett fel a szervezők és támogatóik ellen, illetve ürügyként használta az eseményeket hatalma bebetonozására. A csatlakozási tárgyalásokat lényegében befagyasztotta a következő évben csaknem teljesen átírt alkotmány, amely felhatalmazza az elnököt, hogy szükségállapotot hirdessen, minisztereket és vezető állami tisztviselőket nevezzen ki, valamint feloszlassa a parlamentet.

A demokrácia és a jogállamiság hanyatlása miatt 2018 júniusában a tagállamok megállapították, hogy a török csatlakozási tárgyalások „gyakorlatilag megtorpantak, és nem jöhet szóba további fejezetek megnyitása vagy lezárása”. Az általános európai vélekedés szerint Erdoğan még örült is, hogy megszabadult az uniós normáknak való megfelelés kényszerétől. Ezt a feltevést látszottak igazolni a török elnök rendszeres kirohanásai a Nyugat ellen, illetve a Görögországgal és Ciprussal kiéleződött feszültségek a tengeri határok kapcsán. 2019-ben az Európai Unió példa nélküli szankciókat vetett ki Törökországra a Földközi-tenger keleti medencéjében található olaj- és földgázmezők kitermelését célzó próbafúrások miatt. Erdoğan nyíltan megfenyegette a NATO-ban szövetséges Görögországot, hogy a törökök „egy reggel váratlanul megjelenhetnek” az ajtajuk előtt, illetve megvan a kapacitásuk, hogy Athént ballisztikus rakétákkal sújtsák. A török elnök Ukrajna orosz invázióját követően is fenntartotta kapcsolatait Moszkvával, sőt erős a gyanú, hogy hozzájárul az uniós szankciók megkerüléséhez.

Miután miniszterelnökként határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy Törökország stratégiai célja az európai uniós tagság, az elnöki székbe 2014-ben „átült” Erdoğan egyre gyakrabban jelezte, hogy Ankara számára elfogadhatatlan az örökös tagjelöltség. 2016-ben – a Brexit-népszavazás után –felvetette, hogy referendumot írhat ki, amelyen a török választók elmondhatják, hogy támogatják-e az egyébként befagyasztott csatlakozási tárgyalások folytatását. Elemzők azonban felhívták a figyelmet, hogy a török elnök nem irányt akart szabni a javaslat révén, hanem csupán meglovagolni próbált egy véleményhullámot. Akkoriban ugyanis azt mutatták a közvélemény-kutatások, hogy már a törökök kevesebb mint fele támogatja az EU-tagságot.

A csatlakozási tárgyalásokat lényegében a 2015-2016-os migrációs válság után kötött megállapodás helyettesítette. Ebben Törökország vállalta, hogy feltartóztatja a főleg szíriai és afgán menekültek millióit. Cserében az EU hatmilliárd euró értékű „támogatást” nyújtott Ankarának, illetve tett egy halvány ígéretet a török vízumkötelezettség feloldására. Ebből végül nem lett semmi, bár a török fellépésnek köszönhetően a menedékkérők száma az EU-ban egy év alatt a töredékére csökkent.

És mégis?

A svéd NATO-tagság vétójának a kérdése némi izgalom után megoldódott. Egyébként sem lehetett volna összekapcsolni a kérdést a török EU-csatlakozással – jelezte az Európai Bizottság egyik szóvivője. „A csatlakozási folyamat minden egyes tagjelölt esetében az illető ország érdemei szerint zajlik” – hangsúlyozta Dana Spinant.

Egyes vélemények szerint Erdoğan egyáltalán nem számított arra, hogy előrelépést ér el az EU-tárgyalásokban. Azaz csupán ürügyként használta a kérdést, hogy engedményeket csikarjon ki az Egyesült Államoktól, amely az orosz S-400-as légvédelmi rendszer beszerzése miatt kizárta Törökországot az F–35-ös vadászbombázó vásárlói közül, illetve blokkolta új F–16-osok eladását a török légierőnek.

Sinan Ulgen volt diplomata, a Gazdasági és Külpolitikai Tanulmányok Központja nevű isztambuli agytröszt igazgatója azonban mást is lát Erdoğan lépése mögött. „A pozitív oldala ennek a meglepő húzásnak az, hogy rávilágított: Törökország továbbra is számol az EU-tagság perspektívájával” – mondta a Reutersnek Ulgen hozzátéve, más kérdés, hogy Erdoğan zsarolása segíti-e kilendíteni a holtpontról a megfeneklett tárgyalásokat.

A legtöbb megfigyelő szerint az esélyek nem túl jók. Az orosz invázió után az EU-bővítés középpontjába Ukrajna került, miközben nyilvánvaló, hogy egy második nagy népességű országot az unió nem tudna „megemészteni”. Közben az évek során Törökország és az EU közötti intézményi kapcsolatok csaknem teljesen leépültek. A The Economist elemzése szerint 2008-ban még Törökország az EU külpolitikai döntéseinek és nyilatkozatainak 88 százalékához igazodott; 2016-ra ez az arány 44 százalékra esett vissza, tavaly pedig már csak 7 százalék volt.

Kapcsolódó

Rábólintott a török elnök Svédország NATO-csatlakozására

Recep Tayyip Erdogan hétfőn beleegyezett abba, hogy felkérje a török parlamentet Svédország NATO-csatlakozására, számolt be a Világgazdaság.

NATO Recep Tayyip Erdogan Svédország Törökország NATO-csatlakozás

Pusztán technikai értelemben a tárgyalások folytatásának fő akadálya az, hogy Törökország megtagadta az EU-val 1977-ben aláírt társulási megállapodás kiegészítő jegyzőkönyvének Ciprusra történő alkalmazását. Emiatt az EU 2006-ban úgy döntött, hogy nem nyitja meg a nyolc érintett tárgyalási fejezetet Törökországgal, és nem zár le újabbakat. Elakadtak a török–EU vámunió reformjáról folytatott tárgyalások is.

Utolsó zsarolás?

Az Erdoğan-rezsim demokráciadeficitje önmagában is elégséges okot szolgáltat a tárgyalások jegelésére az EU-val, viszont az erősödő török iszlamizmus még inkább elriaszthatja azokat a tagállamokat, amelyek amúgy sem rajongtak egy muszlim többségű ország felvételéért. Valószínűsíthető tehát, hogy Törökország esélyeit az sem javította volna számottevően, ha a májusi választásokon az ellenzék győzött volna. Ugyanakkor a Bloomberg szerint Erdoğan végérvényesen lejáratta magát; miután látták, hogyan viselkedik a NATO-ban, az európaiak aligha fogadják be „a másik exkluzív klubjukba”.