Hemingway huszonegy évet töltött Kubában, volt ideje eközben felkeresni pár kocsmát, amelyek most a Hemingway kultusz nyomán keresnek sokat. Mindenekelőtt az El Floridita. Havanna messze földön leghíresebb bárja előtt azok is türelmetlenül várják a delet, hogy nyisson végre a kocsma, akik Papa – csak így hívják Kubában a Nobel-díjas írót – egyetlen könyvét sem olvasták, talán nem is tudnak róla semmit, csak az útikönyvekből olvasták: ha ezt kihagyják, valami fontosról maradnak le.

Mi is ott állunk az El Floridita előtt, népes és zajos magyar csoport érkezik. Az idegenvezető hölgy határozott hangon harsogja, hogy gyorsan döntsön mindenki: Hemingway-koktélt akar inni vagy mangós daiqirit, mert csupán fél órájuk van, s legalább annyi időbe telik, amíg ki-ki elkészíti a kötelező fényképet a bárpult bal sarkában könyöklő Hemingway-szoborral.

Hemingway a harmincas években járt naponta az El Floriditába, arra kérve a bármixert, hogy az ő italába ne kerüljön cukor, viszont rumból jöhet dupla adag. Ez – a fehér rum, kásajég, citrom koktél – lett a ház ikonikus itala, a Papa doble.

Amint a kocsma nyit, pillanatok alatt megtelik, minden szék foglalt. Szerencsére nem kell a pultnál rendelni, a pincérek gyakorlottan veszik fel a rendelést, és villámgyorsan szolgálnak ki.
Bár olvastam olyan értékelést, hogy a daiquiri nem is ér meg két és fél dollárt, lehet sznobságnak tűnik, de sem azelőtt sem azután nem ittam finomabb koktélt, mint a Papa doble. Nejem választása már nem volt a legjobb, a mangós daiquiri pocsék volt, és az is két és fél dollárba került. Hogy enyhítsem csalódottságát megjegyeztem, hogy ez a mi jegyességünkhöz hasonlít: én jól választottam, ő pedig úgy járt, ahogy.

Természetesen elkészül a fotó Hemingway szobrával, egy hölgy szól kedvesen, ha akarjuk, lefényképez hármunkat együtt, majd örömmel ismeri fel, hogy mi is magyarok vagyunk, akárcsak ő.

Az El Floriditába egyébként ereklyeként őrzik a székét. Felirat emlékezik meg arról, hogy a hajdani exmixer, a legendás Constante Ribailagua 1912 és 1952 között több mint tízmillió Daiquirit kevert; hogy ebből mennyit ivott meg Papa, arról nincs feljegyzés.

A mojitómat a Bodeguitában, a daiquirimet a Floriditában iszom – a Bodeguita falán ez a leghíresebb, bekeretezett Hemingway-idézet. Apró, jó hangulatú hely, állandó turistaforgalommal, amely ma kétségtelenül az elhíresült mondatból él.

A Bodeguita del Medio már Hemingway előtt legendás hely volt, a havannai bohémek egyik kedvence. A helyi művészvilág tagjain kívül megfordult itt Gabriel García Marquez, Pablo Neruda és sok más híresség is. Itt természetesen a mojito a kötelező, ami állítólag nem is tartozott Hemingway kedvenc italai közé, csak a legenda túlnött a tényeken.

Kubában az átlagos fizetés havonta 450 pesos, mintegy 170 lej. Az árak, ahol nincs áru, alacsonyak, ahol van, európai mértékűek. Egy taxis, aki a magánszférában dolgozik, egy átlagos napon 40 dollárt is megkereshet, vagyis többet, mint egy orvos egész hónapban. Ennek pedig az az oka, hogy a magánszektor árait nem az állam, hanem a kereslet és kínálat határozza meg. Például egy fuvar a reptérről Havannába 25 dollárba kerül egy turistának, egy egyórás városnéző körút 40 dollárba, miközben a kubai átlagfizetés is 40 dollár körül mozog havonta – tudhatjuk a kubai útinapló első részéből, amely ide kattintva olvasható.

Innen a Hotel Ambos Mundoshoz sétálunk, amely sokáig volt Hemingway otthona. A hosszú távú bérlet ára az ötvenes években napi 1,5 dollár volt – holnap egy kicsit drágább lesz itt lakni, miután befejezik a felújítását. Valószínű, nem lesz hiány vendégeknek, akik közül egyesek tudni fogják, sokan nem, hogy itt született meg az Akiért a harang szól című regény.

Sajnos a Havanna peremén lévő birtokot, a Finca Vigiát, amelyet  akkor vett, amikor a felesége megunta, hogy Havanna belvárosában ahogy kilép az író a szálloda ajtaján, a nap bármely órájában képes tehetségesen belebotlani két percen belül egy közeli bárba vagy egy csinos nőbe, és költözni akart a Hotel Ambos Mundosból.

Cojimar halászfaluig sem jutottunk el. Itt élt Gregorio Fuentes, Hemingway barátja, akiről az Öreg halász és a tenger hősét formázta. Ő tartotta karban az író halászhajóját is.

Miként Hemingway sem jutott el a megnyugvásig, örökös rettegésben élt, hogy már nem fog tudni írni. Ennek ellenkezőjéről még a II. világháborút követő évek kirobbanó sikerei sem győzték meg őt, elzárkózott Havannához közeli házában, ahonnan szinte ki sem mozdult, még az irodalmi Nobel-díjat is ott vette át.

Olvastam, hogy ma Hemingway ha látná, mennyein állnak nyitásra várva az El Floridita előtt, megfordulna és keresne más, csendesebb kocsmát magának. Talán. De az is lehet, hogy felismerné végre, sokan szeretik, megbecsülik művészetét, beülne ő is az El Floriditába, kiinná a siker poharát, és daiguirijét is élvezettel kortyolgatná.

Sokan leírták már, én sem találok jobb hasonlatot, mint hogy Kuba egy gördülő autómúzeum. Havannában, a Varadero felé vezető autópályán, a tengerparti üdülőben bármerre is nézel, klasszikus amerikai gépkocsikat látsz gurulni, töfögni, hallhatod, amint utasaik és sofőrjei hangosan kurjongatva elvezik az életet, miközben a Chevyk, Buickok, Fordok dudája szól – derül ki a kubai útinapló második részéből, amely ide kattintva olvasható.

A kubaiak büszkék Hemingway-re, arra, hogy leghíresebb regényét Havannában írta, a kubai halászokat tette halhatatlanná. Ám a kubaiak tudják, Papa épp annyira az amerikaiaké, mint az övék.

A kubai–amerikai (v)iszony jobbra fordulásakor, 2019-ben a Nobel-díjas amerikai író több mint kétezer személyes tárgyát és dokumentumát adta át Kuba a bostoni John F. Kennedy Elnöki Könyvtárnak és Múzeumba került. A dokumentumok között volt az az 1954-es távirat, amelyben Anders Osterling, a Svéd Akadémia képviselője értesíti Hemingwayt arról, hogy elnyerte az irodalmi Nobel-díjat.

A kubaiak mindig különös tisztelettel viseltettek az írók iránt.

Fidel Castro és Hemingway kapcsolata ugyan kétértelmű, a kubai diktátor elment ugyan együtt halászni Papával, de jól megfontolt érdekből tette, propagandistái a végletekig kihasználták a közös fotóban rejlő lehetőségeket, de Castro és Gabriel Garcia Marquez barátsága már kétségbevonhatatlan. Olyannyira, hogy Castro Marquez műveit még a kiadó előtt megkaphatta, megjegyzéseket is fűzött ezekhez. Igaz, hogy a kommunista vezető nem ideológiai, hanem nyelvtani és tényszerű javításokat eszközölt, így az Egy hajótörött történetében a hajó hibásan megadott sebességére, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikájában pedig egy vadászfegyver leírásának hibáira hívta fel az író figyelmét.

A kutatók arról máig nem találtak feljegyzéseket, hogy az író akár egyetlen alkalommal is elfogadta volna Castro tanácsait, vagy hogy ő is adott-e tanácsokat a vezetőnek, de egy 1978-as interjúban Marquez azt állította, hogy szemtől szemben nyugodt szívvel fogalmaz meg kritikát a kubai diktátorral szemben, a nyilvánosság előtt azonban sosem tenne ilyet.

A szálloda üzletében ott állt Marquez esszéje Fidel Castróról, angol nyelven, ötven oldalon. Megvásároltam volna, hazafelé a repülőn szívesen elolvastam volna, viszont csillagászati ára volt. 30 dollárt kértek érte. És nem a tartalma, hanem a külleme miatt. Ami Kubában hiánycikk, az a papír. Ötcsillagos szállodánk étkezdéjében volt nap, amikor azt a félbetépett szalvétát sem tették az asztalra, helyette vécépapír csíkkal terítettek.

Marquez azt vallotta: „Nekünk, latin-amerikai és karibi íróknak a szívünkre tett kézzel kell elismernünk, hogy a valóság különb nálunk. Az a sorsunk, talán a dicsőségünk is, hogy alázattal és amennyire tudjuk, a lehető legjobban igyekezzünk utánozni.”

És ez azért hiteles mondat, mert nemcsak a térség íróira igaz, hanem az egyszerű emberekre is. Az elv, amely mentén szerveződött Kuba utóbbi 70 éve, szép utópia: a közösen megvalósított nyereséget osszuk el egyenlően, kinek-kinek szükséglete szerint, akkor bőség és boldogság lesz. Szép, de hazug. Mert mi van akkor, ha nincs, amit szétosztani? Vagy csak kevés? Ha a bőség legnagyobb ellensége a szükség lesz?

Marad az illúzió. S egy kis boldogság, felhőtlen hitt, hogy érdemes élni. Figyelni a mellettünk élőre.

Minden szükség, sőt, európai szemmel nyomorúság ellenére a kubaiak boldog emberek. Országszerte szól a salsa, a karibi zene. A társadalmi összefogás jeleit is láthattuk. Velünk ellentétben úgy gondolják, hogy ahhoz, hogy az ember boldog legyen, a közösségért kell dolgozni.

(Nyitókép: Wikipedia)