Az amerikai legfelsőbb bíróság befogadott egy ügyet, amelyben arról döntenek, hogy az önkormányzatok kitilthatják-e közterületről a hajléktalanokat. Közben két kaliforniai a Hermès divatházat pereli, amiért nem jutnak hozzá a francia cég által gyártott, exkluzív Birkin táskákhoz, pedig megengedhetnék maguknak a hőn áhított kiegészítőt.

A Nemzetközi Valutaalap legújabb becslése szerint idén az Egyesült Államok adja a globális bruttó hazai termék 26,3 százalékát, ami közel két évtizede a legmagasabb érték. Eközben rekord szintet ért el azoknak a száma, akik nincs tető a fejük fölött az USA-ban.

Paradox módon a probléma a leggazdagabb államokban a legakutabb. Becslések szerint Kaliforniában – amelynek GDP-je megközelíti Japánét és Németországét – több mint 170 ezer hajléktalan él, a fedél nélküliek mintegy harmada. A legnépesebb amerikai állam városainak utcáin hevenyészett sátrak sorakoznak mindenfelé, annak ellenére, hogy Gavin Newsom demokrata kormányzó az elmúlt öt évben nem kevesebb mint 24 milliárd dollárt költött a probléma kezelésére. Ennél is súlyosabb, hogy egy nemrégiben napvilágot látott audit következtetései szerint – amit az AP idéz – az állam nem rendelkezik megbízható adatokkal, „hogy teljes mértékben megértsük, miért nem javult a probléma sok városban”.

Sok esetben a hatóságok nem is próbálkoznak támogatással vagy beilleszkedési és megelőzési programokkal, hanem helyette a hajléktalanság kriminalizálásával „kezelik” a jelenséget. Egy ilyen dosszié most az alkotmánybíróság szerepét is ellátó legfelsőbb bíróság elé került.

Az ügy egy oregoni kisvárosból, Grants Passból indult. A városvezetés elkezdett 295 dolláros bírságokat osztogatni az utcákon, parkokban alváson ért személyeknek. A hajléktalanok kérésére a San Franciscó-i székhelyű 9. körzeti bíróság hatályon kívül helyezte a pénzbüntetések alapjául szolgáló helyi jogszabályt, és – az amerikai alkotmány nyolcadik kiegészítésére hivatkozva – kimondta, hogy mivel az alvás biológiai szükséglet, a közterületen való táborozás megtiltása olyan településen, ahol nincs elegendő ágy a menhelyeken, „kegyetlen és szokatlan büntetésnek” minősül.

A legfelsőbb bíróság egyes konzervatív tagjai felvetették: mi történik akkor, ha az adott településen nincs elegendő hely a nyilvános mosdókban? A hajléktalanoknak alkotmányos joga van ebben az esetben az utcán vizelni? Más szóval meddig terjed a nyolcadik alkotmány-kiegészítés jogi védelme?

Az igazságügyi minisztérium képviselője, Edwin Kneedler válaszként leszögezte: más, közegészségügyi törvények lefedik ezt a helyzetet. Ugyanakkor a San Franciscó-i bíróság ítéletének elvetését kérte, azzal érvelve, hogy noha nem szabad büntetni senkit, amiért tőle független okokból a szabadban kénytelen aludni, világosan meg kell határozni, ki minősül „akaratán kívüli hajléktalannak”, a Grants Pass-i törvényt megsemmisítő bíróság pedig ezt elmulasztotta.

Ha a települések megbírságolhatnák a szabadban alvó embereket, jogvédő csoportok szerint az egyenértékű lenne a hajléktalanság kriminalizálásával, és csak fokozná a lakhatási költségek növekedésével egyre súlyosbodó válságot.

A San Franciscó-i bíróság joghatósága kilenc nyugati államra terjed ki, így jelenleg Kalifornia és Oregon mellett Alaszka, Arizona, Hawaii, Idaho, Montana, Nevada és Washington állam városai sem büntethetik a közterületen pihenő hajléktalanokat. A legfelsőbb bíróság várhatóan június végéig dönt az ügyben.

A kongresszus számára készült jelentés szerint tavaly drámai mértékben, 12 százalékkal nőtt a hajléktalanok száma az Egyesült Államokban. A bérleti díjak megugrása és a koronavírus-járvány idején folyósított segélyek csökkenése együttesen több ember számára tette elérhetetlenné a lakhatást. Becslések szerint több mint 650 ezer ember hajléktalan, közel felük a szabad ég alatt alszik.

Pikáns egybeesés, hogy miközben a legfelsőbb bíróság a hajléktalanság kriminalizálásának kérdését mérlegeli, ugyancsak a San Franciscó-i bíróságnak kell döntenie arról, hogy törvényes jognak tekinthető-e a hozzájutás luxustermékekhez.

Két kaliforniai csoportos keresetet indított a francia Hermès divatcég ellen azt sérelmezve lényegében, hogy nem tudja elkölteni a pénzét. Egészen konkrétan: nem jutnak hozzá a cég által előállított Birkin táskákhoz, pedig megengedhetnék maguknak a hőn áhított kiegészítőt, amelynek ára a műkereskedőknél súrolhatja a félmillió dolláros határt.

A Hermès 1984-ben mutatta be a Birkin táskát, amely a tervet inspiráló néhai Jane Birkin filmsztárról és énekesnőről kapta a nevét. A cég nem hozza nyilvánosságra, hány darabot gyárt évente a teljes mértékben kézzel készített termékből. A Vogue februári cikke szerint „a valóság az, hogy a Hermès üzleteiben már nem léteznek várólisták”, a „Birkin-vadászoknak” hónapokig vagy évekig kell kitartóan látogatniuk a luxusbutikokat, amíg a ritka és teljesen esetleges szállítmányokban egyszer csak felbukkan az áhított stílusú táska.

A felperesek azt kifogásolják, hogy a Hermès a hűséges vásárlók számára tartja fenn a különleges táskákat, ráadásul nem tudhatják, mennyi pénzt kell elkölteniük a francia divatcégnél, hogy igényelhessenek az ikonikus darabból. Meglátásuk szerint ez a gyakorlat sérti a versenyjogot, viszont a gazdasági sajtó emlékeztet: nem a Hermès az egyetlen luxusmárka, amely az ügyfél korábbi beszerzéseihez köti a kiegészítőinek megvásárlását.