A boszniai Szerb Köztársaság megtette az első lépést a többetnikumú Bosznia-Hercegovinából való kiválás felé. Az EU és az USA határozottan elutasítja a felosztás gondolatát, miközben az ebben érdekelt szerbek hivatkozhatnak a nyugati hatalmak támogatásával megvalósult koszovói függetlenségre. Egyes megfigyelők szerint a végeérhetetlen krízisnél a szecesszió is jobb.

A boszniai szerbek vezetője, Milorad Dodik beváltotta fenyegetőzését: a boszniai Szerb Köztársaság parlamentje megszavazta a kivonulást a háromtagú államszövetség igazságszolgáltatási, védelmi, biztonsági és adóügyi intézményeiből, illetve átveszi azok jogköreit a főként szerbek lakta országrészben. A lépést elítélte az Európai Unió és az Egyesült Államok is, veszélyesnek nevezve azt a térség stabilitása szempontjából.

A volt jugoszláv tagköztársaság szerb többségű részének vezetője, Milorad Dodik régóta lebegteti Bosznia-Hercegovina felbomlását. A szövetségi intézményekből való kivonulás pedig az első lépés ebbe az irányba. „Ez egyenértékű az elszakadással anélkül, hogy deklarálná azt” – fogalmazott Christian Schmidt, a nemzetközi közösség boszniai főképviselője az ENSZ Biztonsági Tanácsának írt jelentésében, amelybe novemberben tekintett bele a sajtó. A júniusban kinevezett főképviselő aláhúzta, hogy Bosznia-Hercegovinát még soha nem fenyegette annyira a szétesés, mint most.

Dodik tettei nemcsak az ország és a régió békéjét és stabilitását veszélyeztetik, hanem – a nemzetközi közösség reagálásának a hiányában – semmissé teszi az 1992-1995-ös boszniai háborút lezáró daytoni egyezményt – figyelmeztetett Schmidt. Az ENSZ boszniai főképviselője elképzelhetőnek tartja, hogy a szerbek különválása után összecsapások lesznek a boszniai szövetségi bűnüldöző szervek és a boszniai szerb rendőrség között, ezért nemzetközi békefenntartókat kellene visszaküldeni, hogy megelőzzék az újabb háborút.

Egy kis történelem

A többnemzetiségű Bosznia-Hercegovinában a horvát és a szerb nemzeti mozgalmak közötti konfliktus a 19. század végéig nyúlik vissza. Az 1878-ig az oszmán uralom alatt Boszniában a szláv lakosság jelentős része áttért az iszlámra. A szerb nacionalista mozgalmak szerint az áttérők horvátok voltak, a horvátok szerint szerbek. Valójában a történelmi bizonyítékok arra utalnak, hogy a 19. század vége előtt kevés lakos rendelkezett nemzeti identitással, mutat rá a témának szentelt tanulmányában Florian Bieber.

A háború után Bosznia is Jugoszlávia része lett, majd a második világháború idején a fasiszta vezetésű Horvátország annektálta. Ebben az időszakban nemcsak a zsidó lakosságot irtották szisztematikusan, hanem a szerbeket is. Sokan közülük csatlakoztak a Četnik mozgalomhoz – amely a szerb többségű Jugoszlávia helyreállításáért küzdött –, mások a horvátokkal és a muszlimokkal együtt a partizán mozgalomhoz csatlakoztak, amely a kommunista párt vezetésével a szövetségi Jugoszlávia újjáalakítására törekedett. A partizánmozgalom győzelme után Bosznia egyike lett a kommunista Jugoszlávia hat szövetségi köztársaságának.

Az 1990-es évek elején, Jugoszlávia felbomlása után a nyugati hatalmak négy évig nézték tétlenül a Boszniában zajló etnikai konfliktust. Mire beavatkoztak, már több mint százezer ember életét vesztette a második világháború óta példátlan méretű tömeggyilkosságban.

Az 1992-1995-ös boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés két országrészre osztotta Bosznia-Hercegovinát: a főként szerbek lakta boszniai Szerb Köztársaságra, valamint a túlnyomórészt bosnyákok és horvátok lakta Bosznia-hercegovinai Föderációra. A két országrésznek saját kormánya és parlamentje, valamint intézményrendszere van, de a három államalkotó népcsoport képviselői a szövetségi intézmények munkájában is részt vesznek. A békeszerződésben foglaltak alkalmazását az ENSZ által kinevezett főképviselő felügyelni, akinek emellett joga van törvényeket hozni.

Népirtók és nemzeti hősök

Milorad Dodik azt követően kezdett el beszélni a szövetségi intézményektől történő elszakadásról, hogy a júniusban kinevezett Christian Schmidt elődje, Valentin Inzko törvényerejű rendeletet hozott, amelynek értelmében a srebrenicai népirtás, valamint más emberiesség elleni bűnök tagadása hat hónaptól öt évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható.

A három éven át tartó konfrontáció idején a szembenálló felek háborús és emberiesség elleni bűnök sorozatát követték el egymás ellen. A „leghíresebb” tömeggyilkosság az 1995. júliusi srebrenicai mészárlás, amelynek során a szerbek mintegy nyolcezer muzulmán férfit és fiút hurcoltak el és gyilkoltak meg brutálisan.

A volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék összesen 61 katonai és polgári vezetőt ítélt el népirtásért, az elsöprő többségük szerb volt (45 fő). Dodik és más nacionalista boszniai szerb vezetők azonban elutasítják a népirtás megjelölést, és nemzei hősként ünneplik az elítélt háborús bűnösöket.

Visszatér a múlt?

Amikor aláássa a boszniai többnemzetiségű állam intézményeit, Milorad Dodik ugyanazt a forgatókönyvet követi, amely harminc évvel korábban az etnikai feszültségek kiéleződéséhez vezetett, 1991 őszén pedig erőszakba torkollt – mutat rá Hamza Karcic, a Szarajevói Egyetem politológus professzora. Hozzáteszi: az eredmény egy elszakadási kísérlet volt 1992-ben, majd a háború; Boszniában sokan attól tartanak, hogy ugyanez megismétlődik az elkövetkező hónapokban.

William Hague volt brit külügyminiszter a The Timesban figyelmeztetett: a 90-es években túl sokáig kiváró nyugati országoknak ezúttal szembe kell nézniük a növekvő veszéllyel, mivel „a boszniai etnikai feszültségek egész Európát válságba sodorják”.

Elemzésében a Der Spiegel emlékeztet, hogy az első világháború azzal robbant ki, hogy egy boszniai szerb nacionalista Szarajevóban agyonlőtte az osztrák örököst. A Nyugat-Balkán hat olyan nemzet otthona, amelynek nincs valós kilátása az Európai Unióhoz való csatlakozásra, és a lap szerint valószínűleg ez fogja meghatározni, hogy „lehetséges-e tartós béke Európa szívében”.

Ugyanabból többet vagy teljesen újat?

A növekvő feszültségekre reagálva az Egyesült Államok és az Európai Unió is saját különmegbízottat küldött Bosznia-Hercegovinába, egyelőre látható siker nélkül. Beszámolók szerint Dodikot nem igazán hatotta meg a fenyegetés, miszerint Washington újabb szankciókkal sújtaná a „daytoni egyezmények aktív aláásása” miatt. Az EU képviselője a kisebbségeket túlzott előnyben részesítő választási rendszer reformját segítené elő, ami megfigyelők szerint hosszabb távon hozhat eredményeket, de az azonnali problémát – a szecesszió veszélyét – nem lesz képes elhárítani. Marad tehát a katonai beavatkozás. A Foreign Policy elemzésében ki is számolta, hogy ha legtöbb ötezer fős amerikai és NATO-erőt helyeznének el a többnyire muszlimok által lakott Brčkói körzetben – amely a két szerb többségű rész között helyezkedik el –, az elrettenthetné a Boszniai Szerb Köztársaságot az elszakadási kísérlettől.

A szecessziós mozgalmak egyik szakértője ezzel szemben úgy véli: Bosznia végeérhetetlennek tűnő válságát úgy lehetne megoldani, ha hagynák békésen felbomlani. Timothy William Waters, az Indianai Egyetem jogász professzora szerint a nyugati döntéshozók tévednek, amikor a jelenlegi krízist a saját eltökéltségük próbájaként fogják fel. Lehet ugyanis növelni a nyomást a boszniai szerb vezetőkön – újabb szankciókkal vagy csapatok beküldésével –, de nem biztos, hogy értelmes dolog lenne.

A szakértő érvelése szerint egyértelmű, hogy a „Bosznia-projekt” nem azért bizonyult kudarcnak, mert az ország szegény, korrupt és működésképtelen, hanem azért, mert az ország lakói maguk sem hisznek Boszniában. Amerika – és a nemzetközi közösség – eddigi politikája abból az alapvetésből indult ki, hogy valamikor egyszer a boszniaiak „észhez térnek”, és elfogadják az együttélést, viszont negyed századdal a daytoni egyezmény után nem úgy tűnik, mintha afelé mozdultak volna el a dolgok. Bosznia lakosságának fele támogatná az elszakadást, a fiatalok fele pedig kivándorolna.

Elképzelése szerint egy kisebb Bosznia hatékonyabban kormányozhatná magát. A horvát és szerb területeket összevonhatnák Horvátországgal és Szerbiával, az enklávékat illetően pedig tranzitmegállapodások születhetnek. A függetlenség elismeréséért cserébe Szerbia alighanem kész volna engedményekre: jóvátételre, hivatalos bocsánatkérésre, garanciákra a kisebbségek számára – véli a szecessziós mozgalmak szakértője, aki szerint „az elszakadás támogatása egy másik országban beavatkozásnak tűnhet, de az ország erőszakos összetartása ugyanúgy”.