Minél jobban sarokba szorítják Ukrajnában, annál nagyobb az esélye annak, hogy az orosz elnök atomfegyverrel próbálja tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a Nyugatot – véli Alexander Gabuev orosz származású külpolitikai elemző, aki személyes kapcsolatai révén széles rálátással bír mind a washingtoni, mind a moszkvai külpolitikai gondolkodásra.

Az orosz elnök az utóbbi hónapokban több alkalommal is figyelmeztette a Nyugatot, hogy kész nukleáris fegyvereket is bevetni, ha az ukrajnai háború úgy alakul. Szeptember 21-i televíziós nyilatkozatában leszögezte: Moszkva a rendelkezésére álló „valamennyi fegyverrendszert” felhasználja, hogy megvédje az ország „területi integritását”, értve ezalatt az Ukrajnától frissen elcsatolt négy megyét is. Azt is hozzátette, hogy „ez nem blöff”. A nyilatkozatra adott válaszában az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, Jake Sullivan „katasztrofális következményeket” helyezett kilátásba. Ez azonban aligha rettenti el Vlagyimir Putyint, és ezt Washingtonban sem gondolják másként. Erre utalt Joe Biden elnök a minap, amikor kijelentette, hogy a világ az 1962-es kubai rakétaválság óta nem állt „annyira közel az Armageddonhoz”, mint most.

A legvalószínűbb forgatókönyv

Az eszkaláció a legvalószínűbb forgatókönyv – értékelte Alexander Gabuev a Wall Street Journal vezető külügyi kommentátorának, Gideon Rachmannak adott interjúban. Gabuev közvetlenül a háború kitörése után hagyta el Moszkvát, ahol korábban Kína-szakértőként dolgozott. Jelenleg a Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért munkatársa, azé az agytröszté, amelyet Bill Burns vezetett, mielőtt az amerikai elnök kinevezte a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) igazgatójává. Ily módon Gabuevnek széles rálátása van mind az amerikai, mind pedig az orosz külpolitikai gondolkodásra.

Meglátása szerint jelenleg ott tartunk, hogy Putyin – a még meglévő orosz légierőt és a Kalibr típusú nagy precizitású rakétákat felhasználva – az ukrán infrastruktúrára vagy a kijevi kormányzati negyedre mért csapásokkal próbálja megtörni az ukránok lendületét. Ezek azonban aligha állítják meg a nyugati fegyverszállítmányokat, és még kevésbé az ukránokat, akik eltökéltek az ország 2014 előtti határainak visszaállítása mellett. Ebből következik, hogy Oroszországnak a legerősebb fegyverét kell elővennie, illetve használnia adott esetben, ha a Nyugat nem ijed meg pusztán a nukleáris fenyegetéstől.

Miközben a nyugati lapok azt találgatják, hogy sikerülhet-e a NATO-nak és az Egyesült Államoknak idejében érzékelni az orosz atomrakéta(k) kilövését, Gabuev szerint ez nem kérdés: Putyinnak minden oka meglesz rá, hogy ne rejtse véka alá a készülődéseit. E tekintetben már eddig is számos jelzést küldött: szóban (például a négy ukrajnai megye annektálásának bejelentésekor) és más úton (atomrakétákat szállító vonatokkal, a NATO védelmi rendszerét megkerülni képes nukleáris hajtású Poszeidón atomtorpedó „felbukkanásával”, nukleáris gyakorlatokkal).

Arra a kérdésre, hogy Putyin valóban megkockáztatná-e az atomfegyverek használatát és azzal akár Oroszország megsemmisítését, Gabuev egyértelmű igennel válaszolt. Utalt az orosz elnök 2018-as interjújára, amelyben feltette a kérdést: „Mi szükség van egy olyan világra, amelyből hiányzik Oroszország?” (Az RT tévécsatornának adott interjú jelenleg nem olvasható az Európai Unió területén.) Ugyanabban az évben Putyin egy szocsi nemzetközi fórumon elismerte, hogy egy nukleáris konfrontáció „természetesen globális katasztrófával járna”, de hozzátette, hogy egy atomháború esetén az oroszok „a mennybe jutnának”, viszont az ellenségei „csak simán elpatkolnának”. Valójában ő maga egyáltalán nem készül meghalni, ahogy a környezete sem, hiszen felújították a Szovjetunió idejéből örökölt atombunkereket. Egyébként a nukleáris csapás előkészületeire utalhat az is az elemző szerint, ha magas rangú állami vezetők elkezdenek „eltűnni” Moszkvából.

Gabuev cáfolta azt a Nyugaton széles körben forgalmazott nézetet, hogy Putyin kiiktatása véget vethetne a háborúnak. Az orosz elit egyöntetű abban, hogy Ukrajnában proxyháborút vívnak az Egyesült Államokkal, és a tét Oroszország léte vagy nemléte. Ezt támasztja alá az is, hogy a szórványos kritikák – a Wagner Csoportot vezető Jevgenyij Prigozsin vagy Ramzan Kadirov csecsen vezető részéről – nem kurzusváltást, hanem mindössze a jelenleginél keményebb fellépést szorgalmaznak.

Az elit kvázi egysége az egyik magyarázat arra, hogy miért nincs számottevő rendszerellenes civil mozgolódás Oroszországban. Ahhoz, hogy egy forradalom sikeres legyen, az elit megosztottsága szükséges. Nemcsak ez hiányzik a mai Oroszországban, de a Kremlnek sikerült – az emberek egymás iránti bizalmatlanságát ösztönözve – atomizálni és apátiába süllyeszteni az orosz társadalmat. Nem véletlenül Putyin tétlenül nézi a katonai behívó elől menekülők tömegeit – sőt valósággal kergeti őket, amikor belengeti az esetleges teljes körű mozgósítást. Aki elégedetlen a moszkvai vezetéssel, és esetleg gondolkodik is, az a rezsim szempontjából jobb is, ha távozik.

A koreai forgatókönyv

Ha Putyin egy adott ponton úgy érzékeli majd, hogy elveszítené a háborút, akkor „valós idejű nukleáris előkészületeket fogunk látni” – éppen azért, hogy Joe Bidennek legyen ideje felhívni az orosz elnököt és tárgyalásokat kezdeni – véli Gabuev, aki egy „koreai forgatókönyvet” tart a legvalószínűbbnek. Eszerint létrejön egy ideiglenes határ a jelenlegi front vonalán. Ezt Putyin el tudja adni sikerként otthon, az ukránok pedig garanciákat kapnak a megmaradt területeik megtartására. A konfliktus nem zárulna le – nagyon sok időbe telhet, amíg sikerül egy valamennyi fél számára elfogadható megoldást azonosítani –, viszont elkezdődhetnek az ország újjáépítése. A szakértő figyelmeztetett: a dolgok rosszul is elsülhetnek, hiszen a tárgyalások két olyan ember között zajlanak majd, akik nem bíznak egymásban, ráadásul az ukránoknak is lesz valamelyes beleszólásuk. Másfelől előfordulhat, hogy Putyin visszaél a helyzetével, és olyan követeléseket támaszt – például az elvileg annektált, de a gyakorlatban soha nem ellenőrzött ukrán területek kiürítését –, amelyek teljességgel elfogadhatatlanok. Gabuev leszögezte, hogy bár egyelőre nem tartunk ott, a nukleáris konfrontáció egyféleképpen kerülhető el: ha két vezető tárgyalóasztalhoz ül, „és ez nem Zelenszkij elnök és Putyin elnök lesz”.

A Carnegie Alapítvány szakértője nincs egyedül ezzel a véleményével. Max Hastings brit történész, a kubai rakétaválságról írt Szakadék („Abyss”) című könyv szerzője az Economistnak nyilatkozva emlékeztetett: 1962-ben a kataklizmát úgy sikerült megakadályozni, hogy Kennedy elnök, miközben a nyilvánosság előtt határozottságot mutatott, a színfalak mögött alkut kötött Hruscsov szovjet elnökkel. (Az Egyesült Államok titokban kivonta Törökországból az ott állomásoztatott nukleáris rakétáit cserében a Kubából hazaszállított szovjet atomtöltetekért.) A jelen helyzetben a kompromisszumot az jelentené Hastings szerint, ha a Nyugat továbbra is támogatná Ukrajnát, de felismerné, „hogy egy adott ponton valószínűleg »piszkos alkut« kell kötni” a háború befejezése érdekében.