A szaúdi, török és pakisztáni védelmi összefogás első pillantásra közel-keleti ügynek tűnik, valójában azonban olyan kérdéseket vet fel, amelyek a NATO délkeleti térségét és Románia biztonságpolitikai mozgásterét is közvetlenül érinthetik.

Augusztus 7-én Szaúd-Arábia, Törökország és Pakisztán közös védelmi megállapodást kötött Mekkában, amelynek egyik legfontosabb eleme szerint az egyik részes államot érő fegyveres támadást mindhárom ország elleni támadásnak tekintik. Hakan Fidan török külügyminiszter másnap maga is a NATO 5. cikkéhez hasonlította ezt a kötelezettségvállalást. A párhuzam kézenfekvő, de egyelőre csak egy bizonyos pontig állja meg a helyét. A mekkai megállapodás mögött jelenleg nem látható olyan integrált parancsnoki rendszer, közös védelmi tervezés vagy állandó katonai intézményrendszer, amely egy válság esetén pontosan meghatározná, miként kell a politikai vállalást katonai lépésekre lefordítani.

Éppen ez választja el a most létrejött konstrukciót a NATO-tól. Az észak-atlanti szövetség hitelességét nem pusztán az adja, hogy a washingtoni szerződés kimondja a kollektív védelem elvét. Az elmúlt évtizedekben ehhez olyan katonai és politikai rendszer épült, amely közös parancsnokságokra, előre kidolgozott védelmi tervekre, rendszeres hadgyakorlatokra, interoperabilitásra, hírszerzési együttműködésre és szükség esetén előretolt erők alkalmazására támaszkodik. Maga az 5. cikk sem jelent automatikus hadba lépést, hiszen minden tagállam maga határozza meg, milyen segítséget tart szükségesnek. A döntés ugyanakkor egy jól bejáratott politikai és katonai mechanizmuson keresztül születik meg. Mekkában egyelőre inkább ennek az első lépése, egy erős kölcsönös védelmi kötelezettségvállalás született meg.

A NATO szempontjából mindezt elsősorban Törökország részvétele teszi érdekessé. Ankara nem egyszerűen egy újabb regionális szereplő, hanem 1952 óta az észak-atlanti szövetség tagja, ráadásul olyan földrajzi helyzetben van, amely egyszerre köti a Fekete-tengerhez, a Közel-Kelethez, a Kaukázushoz és a Földközi-tenger keleti térségéhez. Törökország ezért régóta több biztonsági térség metszéspontjában mozog, és a mekkai megállapodással ez a sajátos helyzet még hangsúlyosabbá válhat. Különösen figyelemre méltó, hogy mindössze néhány héttel korábban Ankara adott otthont a 2026-os NATO-csúcstalálkozónak, ahol a tagállamok ismét a kollektív védelem és az 5. cikkben foglalt kötelezettségek fontosságát hangsúlyozták.

Két szövetségi kör, eltérő kötelezettségekkel

A mekkai megállapodás nem változtat Törökország NATO-tagságán, és Ankara is egyértelművé tette, hogy az új kötelezettségvállalás nem kerülhet ellentmondásba korábbi nemzetközi szerződéseivel. Ez azért is fontos, mert a washingtoni szerződés 8. cikke kifejezetten kizárja, hogy egy tagállam olyan megállapodást kössön, amely összeegyeztethetetlen lenne a NATO keretében vállalt kötelezettségeivel.

Szaúd-Arábia és Pakisztán ettől természetesen nem kerül a NATO biztonsági ernyője alá. Ha például Szaúd-Arábiát iráni vagy húszi támadás érné, és Törökország a mekkai megállapodás alapján katonai segítséget nyújtana Rijádnak, ez önmagában semmilyen automatikus kötelezettséget nem róna a többi NATO-tagállamra. A washingtoni szerződés pontosan meghatározza a kollektív védelem földrajzi kereteit is. Törökország területe természetesen ezek közé tartozik, egy Közel-Keleten végrehajtott török katonai művelet vagy annak következménye azonban már jóval összetettebb politikai és jogi helyzetet teremtene.

A NATO számára ezért kevésbé az a kérdés, hogy Mekkában megszületett-e valamiféle rivális „iszlám NATO”. Sokkal fontosabb, hogy az új kötelezettségek idővel mennyi török figyelmet, katonai kapacitást és politikai energiát kötnek le. Amennyiben az együttműködés elsősorban hírszerzésre, légvédelemre, kiképzésre, védelmi ipari projektekre vagy tengeri biztonságra épül, abból bizonyos területeken még a NATO is profitálhat. Más lenne azonban a helyzet, ha Ankara egy elhúzódó iráni konfliktusba, egy Izraellel kialakuló súlyos válságba vagy akár egy dél-ázsiai összecsapásba kerülne bele. Egy ilyen szerepvállalás már török erőforrásokat vonhatna el más térségektől, és ennek következményeit a NATO délkeleti, illetve keleti szárnyán, így a Fekete-tenger térségében is érzékelni lehetne.

A mekkai paktum a Fekete-tengeren is éreztetheti hatását

Bukarest szemszögéből Törökország jóval több egy meghatározó közel-keleti hatalomnál. Ankara a Fekete-tenger egyik kulcsszereplője, ezért minden olyan kül- és biztonságpolitikai lépése, amely tartósan lekötheti figyelmét vagy katonai kapacitásait, Romániában is különös jelentőséget kap. A két ország Bulgáriával együtt működteti a Fekete-tengeri Aknamentesítő Munkacsoportot, amelynek feladatai a júliusi ankarai NATO-csúcstalálkozó idején tovább bővültek. A három ország védelmi minisztere ekkor arról állapodott meg, hogy az együttműködés a kritikus tengeri infrastruktúra védelmére is nagyobb hangsúlyt helyez. Ugyanezen a találkozón Bukarest ismét a NATO figyelmének középpontjába próbálta állítani a Fekete-tenger stratégiai jelentőségét és Moldova biztonságának kérdését.

Románia számára ezért nem az a kívánatos, hogy Törökország lemondjon a Közel-Keleten épített új kapcsolatairól, hanem az, hogy ezek ne tegyék kevésbé kiszámíthatóvá Ankara euroatlanti szerepvállalását. A Fekete-tengeren a biztonsági helyzet eleve feszült: az ukrajnai háború következményei, az orosz drónok román légtér közelében történt megjelenése, a sodródó tengeri aknák, valamint az energetikai és kommunikációs infrastruktúrát fenyegető kockázatok egyszerre terhelik a térséget. Közben Románia jelentősége is nőtt a NATO keleti szárnyán, és a szövetség egyre nagyobb hangsúlyt helyez a térség légvédelmére, tengeri biztonságára és gyors reagálóképességére. Ebben a rendszerben Törökország földrajzi helyzete, haditengerészeti ereje és a Boszporusz, illetve a Dardanellák feletti ellenőrzése olyan adottság, amelyet egyetlen másik NATO-tag sem tud helyettesíteni.

Kapcsolódó

Netanjahu Törökország ellen lobbizik a NATO-csúcs előtt

Izrael váratlan lépése, amellyel elismerte az örmény népirtást, komoly diplomáciai hullámokat vetett a térségben.

NATO csúcs Törökország Izrael USA Recep Tayyip Erdogan

A mekkai megállapodás ugyanakkor nem feltétlenül jelent kizárólag kockázatot Bukarest számára. Ha Ankara úgy mélyíti kapcsolatait Szaúd-Arábiával és Pakisztánnal, hogy közben változatlanul teljesíti NATO-kötelezettségeit, Törökország közvetítő szerepe még értékesebbé válhat. Ankara egyszerre rendelkezik közvetlen csatornákkal Washingtonhoz, Rijádhoz, Iszlámábádhoz, Moszkvához és több közel-keleti fővároshoz, vagyis olyan diplomáciai mozgástérrel, amellyel kevés NATO-tag büszkélkedhet. Ennek Románia is haszonélvezője lehet, különösen akkor, ha a kétoldalú katonai és védelmi ipari együttműködés is tovább bővül. A júliusi NATO-csúcstalálkozón Bukarest és Ankara már új közös ipari projektek előkészítéséről tárgyalt, ami arra utal, hogy a kapcsolat túlmutat a hagyományos fekete-tengeri együttműködésen.

A bizonytalanság inkább abból fakad, hogy a három mekkai partner biztonságpolitikai prioritásai korántsem azonosak. Szaúd-Arábia számára Irán és a hozzá kötődő fegyveres csoportok jelentik az egyik legközvetlenebb veszélyt, Pakisztán katonai gondolkodásának középpontjában továbbra is India áll, Törökországnak pedig egyszerre kell figyelnie Szíriára, Irakra, Iránra, a Földközi-tenger keleti részére, a Kaukázusra és a Fekete-tengerre. A kölcsönös védelem elve addig könnyen vállalható, amíg mindhárom állam ugyanazt látja fenyegetésnek. Az igazi próba akkor érkezik el, amikor valamelyikük olyan konfliktusban kér támogatást, amelyet a másik kettő már nem tekint saját biztonsága szempontjából létfontosságúnak.