Daron Acemoglu új könyvében amellett érvel, hogy gyökeresen meg kell változtatni a mesterséges intelligencia fejlesztési irányát, illetve meg kell szüntetni a közösségi platformok algoritmusalapú ajánlórendszereit, ha akarunk adni egy esélyt a válságba került liberális demokráciának.

A liberalizmus válságáról és az autoriter populizmus előretöréséről könyvtárnyi irodalom született az elmúlt években. Az okokat illetően kvázi konszenzus van a szakértők körében, bár gyakran éles viták alakulnak ki arról, hogy az egyenlőtlenség növekedése, a globalizáció, a technológiai átalakulások vagy a politikai és társadalmi polarizáció járult-e hozzá nagyobb mértékben a folyamathoz. A megoldáskeresést nehezíti, hogy a „jelöltek” azonosítása sok esetben megkövetelné a liberális elittől, hogy leszámoljon megingathatatlannak tartott eszmékkel. Így látja legalábbis Daron Acemoglu Nobel-díjas közgazdász, akinek legújabb könyve – Mi történt a liberális demokráciával? Visszatérés a közös jólét politikájához (What Happened to Liberal Democracy? Remaking a Politics of Shared Prosperity) – enyhén szólva nem aratott osztatlan sikert a liberális sajtóban.

Míg több recenzens fontos diagnózisnak tekintette a magát baloldalinak tartó közgazdász professzor fejtegetéseit a munkásosztály politikai elidegenedéséről, többen bírálták Acemoglut amiatt, hogy a progresszív liberalizmust helyenként a jobboldal sajátjának tartott kultúrharcos fogalmakkal írja le. A szabadpiac-párti The Economist szokatlanul éles kritikájában elitellenességgel vádolta meg a „világ legbefolyásosabb”, de ezúttal „furcsán nem meggyőző” közgazdászát, azt állítva egyebek mellett, hogy összemossa a strukturális gazdasági nehézségeket a politikai elit vélt kulturális elszakadásával.

A Massachusetts Institute of Technology (MIT) közgazdásza – aki 2024-ben Nobel-díjat kapott „azokért a kutatásokért, amelyek bemutatják, hogyan jönnek létre a társadalmi intézmények, és milyen hatással vannak a jólétre” – nem csupán a jobboldali populizmust teszi felelőssé a liberális demokrácia meggyengüléséért, hanem saját politikai oldalának hibáit is pellengérre állítja.

Acemoglu szerint az ipari demokrácia azért működött jól, mert a gazdasági növekedés és a munkások érdekei nagyjából egy irányba mutattak. A digitális korszakban viszont a bal-közép elveszítette kapcsolatát a munkás- és alsó középosztállyal, miközben az egyre népesebb diplomás, nagyvárosi rétegek érdekeit és kulturális preferenciáit kezdte képviselni.

Acemoglu szerint a digitális korszakban egyszerre három folyamat zajlott: nőtt a kereslet a magasan képzett dolgozók iránt, csökkent a kereslet a kétkezi munka iránt, illetve a globalizáció és a kiszervezés felgyorsította az ipar visszaszorulását. A politikai következmények sokáig rejtve maradtak, ám végül a kiábrándultság és a képviselet hiánya termékeny talajt teremtett az autoriter populizmus számára.

Acemoglu felfogásában a „képviselet hiánya” nem azt jelenti, hogy bizonyos társadalmi csoportoknak nincs pártjuk, hanem azt, hogy a fő politikai erők fokozatosan felhagytak azoknak az embereknek az érdekképviseletével, akik a globalizáció és a technológiai átalakulás veszteseinek érezhetik magukat. Miközben a jobbközép pártok a piaci liberalizációt és a globalizációt erőltették, a kevésbé képzett munkavállalók, a kisvárosi és vidéki rétegek azt tapasztalták, hogy bár rendszeresen szavazhatnak, sem a hagyományos baloldal, sem más jelentős politikai erő nem beszél az ő mindennapi problémáikról.

Manapság az amerikai munkaerő több mint 40 százaléka felsőfokú végzettségű – az 1940-es években arányuk még 5 százalék alatt volt –, következésképp a diplomások száma és társadalmi befolyása jelentősen megnőtt. Megjelent a „posztindusztriális politika”. Hasonló folyamatok zajlottak le Európában is.

Ezzel kapcsolatos Acemoglu legvitatottabb állítása, miszerint a „képzett elit” kulturális értékei összefüggnek a társadalmi helyzetükkel. Kritikusai szerint túlságosan átveszi a kultúrharcos nyelvezetet, amikor „társadalommérnökösködésről” és „gondolatrendőrségről” ír, így néha közelebb kerül a konzervatív-populista értelmezésekhez.

Amit kevesen vitatnak viszont, hogy a képviseleti vákuumot kitöltötték a populista politikusok, akik azt ígérték, hogy visszaadják az „elfeledett emberek” hangját.

A közgazdász nem a liberalizmus feladását, hanem annak újraalapítását sürgeti. Javaslata egyfajta „munkásosztály-liberalizmus”, amely ismét a széles tömegek anyagi gyarapodását és gazdasági biztonságát állítja a középpontba. Ennek része a tőkejövedelmek erőteljesebb adóztatása, a vállalatok politikai befolyásának korlátozása, valamint a technológiai fejlődés olyan irányba terelése, amely nem a munka kiváltását, hanem a dolgozók termelékenységének növelését szolgálja.

Ebben a kontextusban élesen bírálja azt a technológiai optimizmust, amely szerint a mesterséges intelligencia (AI) fejlődését elegendő a piaci szereplőkre bízni. Acemoglu szerint a liberális demokráciák jövője szempontjából nem az a döntő kérdés, hogy mennyire lesz fejlett az AI, hanem az, hogy kinek az érdekeit fogja szolgálni: a technológiai monopóliumokét vagy a társadalom többségéét.

A professzor hangsúlyozza: a technológiának nincs saját akarata, fejlődésének irányát az határozza meg, hová áramlik a tőke és a mérnöki tehetség. Megfelelő szabályozással – politikai és adózási eszközökkel – a társadalmilag hasznos fejlesztések felé lehet terelni a tech-szektort. Olyan rendszerekre és szoftverekre van szükség, amelyek nem helyettesítik a munkást, hanem produktívabbá teszik. Példaként hozza fel Kínát, amely ugyan egy elnyomó rezsim, de a tisztán elméleti nyelvi modellek helyett sokkal aktívabban integrálja az AI-t a fizikai termelési folyamatokba, ami valós produktivitás-növekedést hoz. Ezzel szemben a nyugati kormányok – különösen az USA – a túlzott és felesleges automatizációt ösztönzik azáltal, hogy a tőkejövedelmet sokkal kisebb adóval sújtják, mint a munkabéreket. A vállalatok lényegében burkolt állami támogatást kapnak azért, mert gépesítenek.

A professzor szerint a Szilícium-völgy és a média megszállottan az emberi munkaerő teljes kiváltását célzó AGI (Általános Mesterséges Intelligencia) és a szuperintelligencia elérésére fókuszál. Ez az irányvonal egy disztópikus jövő felé mutat, ezért a társadalomnak sürgősen át kell vennie az irányítást a technológia felett. „Ez nem az az időszak, amikor várnunk kellene még öt évet, hogy lássuk, mit talál ki nekünk Elon Musk, Peter Thiel, Mark Zuckerberg vagy Sam Altman” – fogalmazott a Bloombergnek adott interjúban.

Acemoglu másik radikális javaslata a kronologikus közösségi platformokhoz való visszatérés. A cél a végletekig megosztott nyilvánosság „megjavítása”. Meglátása szerint a társadalmi polarizáció egyik fő oka az algoritmus alapú közösségi média. Ez olyan digitális platformokat jelent, ahol a felhasználó elé kerülő tartalmak elérését nem az időrendi sorrend, hanem automatizált szabályok határozzák meg.

Az algoritmusok elemzik a felhasználók korábbi viselkedését, és annak alapján rendezik sorba a hírfolyamban vagy a felhasználó „saját oldalán” látható bejegyzéseket. Folyamatosan figyelik, hogy a felhasználó mire kattint, mit kedvel, kommentel és oszt meg, mennyi időt tölt egy adott poszttal, illetve mit néz végig. Az elemzés teljes mértékben személyre szabott, és célja, hogy a felhasználó a lehető leghosszabb ideig a platformon maradjon, ezért olyan híreket, képeket és videókat mutatnak, amelyek a leginkább érdekelhetik.

Az algoritmikus hírfolyam egyik fő mellékhatása a visszhangkamrák kialakulása. Mivel az algoritmus olyasmiket mutat meg, amit a felhasználó kedvel, többnyire csak a saját nézőpontját erősítő tartalmakkal találkozik.

A polarizálás irányába mutat az is, hogy a figyelemfelkeltő, gyakran erős érzelmi töltetű vagy megosztó tartalmak könnyebben válnak „virálissá”. Ezek révén ugyanakkor könnyebben formálható a közvélemény, miközben a felhasználók sokszor nem tudják – nem is tudhatják –, hogy egy-egy tartalom fizetett hirdetésként kerül eléjük. Kirívó példa erre a Booking.com. Az Európai Bizottság 2026. október 21-én hivatalos eljárást indított a platform ellen, mert a magasabb jutalékot fizető szállásadókat előrébb sorolta a keresési eredményekben anélkül, hogy ezt a felhasználók számára felismerhetően megjelölte volna.

Kezdetben a közösségi média alapvetően a közvetlen kapcsolati hálón és az időrendi sorrenden alapult. A kronologikus hírfolyamban (feed) csak olyan tartalommal találkozott a felhasználó, amit a barátai, ismerősei vagy az általa lájkolt oldalak osztottak meg, méghozzá a közzététel pontos ideje szerint. Nem voltak „ajánlott videók” vagy idegenek „viralizálódó” posztjai a feedben.

Elsőként a Facebook kezdte bevezetni a relevancián alapuló rendezést, 2009-től, de hamarosan a többi platform is átállt az algoritmikus feedre. A váltásnak két fő oka volt, mindkettő üzleti jellegű: minél több ideig a képernyőhöz kötni a felhasználót, valamint olyan helyzetbe hozni a cégeket, hogy fizetett hirdetésekkel akarjanak elérést szerezni.

A digitális társadalom működéséről, benne pedig a vállalatok hatalmáról is sokat elmond, hogy a tech-szektor szabályozása – legyen szó az AI vagy a közösségi platformok fejlesztési irányáról – még mindig radikális gondolatnak számít.